Bene Zoltán
Két március
Március 15. környékén eszembe jut olykor 1989. március 15-e. Így jártam az idén is. Mert Onagavában és Fukusimában balesetet szenvedett két atomerőmű.
1989-ben, tizenhat évesen én úgy láttam, még minden lehet, holott talán már csak az lehetett, ami lett. Ez, ami van. Az azonban bizonyos, hogy a nagymamám már haldoklott. Az anyám anyja. A nyaraimat egészen kicsi gyerekkoromtól kezdve többnyire a két nagyszülői házban töltöttem: apám szüleinél, Jakabszálláson (Kecskeméttől 20 km-re) és anyám anyjánál, Dubicsányban (Miskolctól kb. 40 km-re). Túlzó kijelentés lenne, már-már hazugságszámba menne, ha azt állítanám, hogy ők neveltek föl, ám hogy ők is neveltek, az tagadhatatlan.
De mama, az anyai, 1989 márciusában már haldoklott. Még 1980-ban állapítottak meg nála rákot. Meg is műtötték, majd eltelt az a bizonyos bűvös-misztikus öt esztendő, és az orvosok kijelentették: meggyógyult. 1985-ben. Nem zárható ki a lehetősége annak, hogy valóban így is történt. Csakhogy elérkezett 1986, és Csernobilben felrobbant egy atomreaktor. A radioaktív sugárzás elért hozzánk is, nem esünk annyira messze Ukrajnától, s ha már elért bennünket, nyilván meg is tette a magáét. Ahogyan napjainkban Japánban sem tétlenkedik. Beszélik, hogy ott fönn, az északi megyékben 1986 után ugrásszerűen megnőtt a daganatos megbetegedések száma. Én nem tudom, így van-e. Lehetséges, hogy így. Tény, hogy mama is visszaesett, a rák újra burjánzani kezdett a testében. (Erről meg az villan át rajtam: szegény, gyógyulásuknak örvendező japán rákosok...)
A nagymamám anyám húgáéknál, azaz a nagynénéméknél feküdt '89. március 15-én, a Csongrádi sugárút végén, egy csúnya, libafoszöld színűre mázolt panelház sokadik emeletén. Beesett, kun-formájú arcán a járomcsontok a megszokottnál is hangsúlyosabbak voltak. Halk hangon kért, hogy ne menjek én szavalni ezen a fekete betűs nemzeti ünnepen, abból csak a baj lesz. Hiszen abból mindig csak a baj lesz. Megpusziltam, megsimogattam a haját, azt hiszem, a vállamat is vonogattam, és mentem. A Dóm téri Pantheonba, a Petőfi-szoborhoz, különös, vegyes hangulatú ünnepségre. Nem emlékszem, melyik verset mondtam.
Néhány hét múlva a deszki szanatóriumban meghalt a nagymamám, az anyai. Itt nyugszik a szegedi temetőben, holott soha nem szerette igazán Szegedet, túl lapos, túl tágas volt neki mindig. Sose mondta ezt, persze, mégis nyilvánvaló volt...
