Tárca

 

 

 

 

Bene Zoltán


Két március



Március 15. környékén eszembe jut olykor 1989. március 15-e. Így jártam az idén is. Mert Onagavában és Fukusimában balesetet szenvedett két atomerőmű.

1989-ben, tizenhat évesen én úgy láttam, még minden lehet, holott talán már csak az lehetett, ami lett. Ez, ami van. Az azonban bizonyos, hogy a nagymamám már haldoklott. Az anyám anyja. A nyaraimat egészen kicsi gyerekkoromtól kezdve többnyire a két nagyszülői házban töltöttem: apám szüleinél, Jakabszálláson (Kecskeméttől 20 km-re) és anyám anyjánál, Dubicsányban (Miskolctól kb. 40 km-re). Túlzó kijelentés lenne, már-már hazugságszámba menne, ha azt állítanám, hogy ők neveltek föl, ám hogy ők is neveltek, az tagadhatatlan.

De mama, az anyai, 1989 márciusában már haldoklott. Még 1980-ban állapítottak meg nála rákot. Meg is műtötték, majd eltelt az a bizonyos bűvös-misztikus öt esztendő, és az orvosok kijelentették: meggyógyult. 1985-ben. Nem zárható ki a lehetősége annak, hogy valóban így is történt. Csakhogy elérkezett 1986, és Csernobilben felrobbant egy atomreaktor. A radioaktív sugárzás elért hozzánk is, nem esünk annyira messze Ukrajnától, s ha már elért bennünket, nyilván meg is tette a magáét. Ahogyan napjainkban Japánban sem tétlenkedik. Beszélik, hogy ott fönn, az északi megyékben 1986 után ugrásszerűen megnőtt a daganatos megbetegedések száma. Én nem tudom, így van-e. Lehetséges, hogy így. Tény, hogy mama is visszaesett, a rák újra burjánzani kezdett a testében. (Erről meg az villan át rajtam: szegény, gyógyulásuknak örvendező japán rákosok...)

A nagymamám anyám húgáéknál, azaz a nagynénéméknél feküdt '89. március 15-én, a Csongrádi sugárút végén, egy csúnya, libafoszöld színűre mázolt panelház sokadik emeletén. Beesett, kun-formájú arcán a járomcsontok a megszokottnál is hangsúlyosabbak voltak. Halk hangon kért, hogy ne menjek én szavalni ezen a fekete betűs nemzeti ünnepen, abból csak a baj lesz. Hiszen abból mindig csak a baj lesz. Megpusziltam, megsimogattam a haját, azt hiszem, a vállamat is vonogattam, és mentem. A Dóm téri Pantheonba, a Petőfi-szoborhoz, különös, vegyes hangulatú ünnepségre. Nem emlékszem, melyik verset mondtam.

Néhány hét múlva a deszki szanatóriumban meghalt a nagymamám, az anyai. Itt nyugszik a szegedi temetőben, holott soha nem szerette igazán Szegedet, túl lapos, túl tágas volt neki mindig. Sose mondta ezt, persze, mégis nyilvánvaló volt...


 


2011. március 21.
Vissza
Hozzászólást csak regisztrált felhasználó tehet!
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!
Hozzászólások
Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.
Ütőér
Márton László tárcái Csehy Zoltán tárcái Lövétei Lázár László tárcái Kiss Judit Ágnes tárcái
Versek
Kántor Zsolt: Tandori Dezső 80 gombjaKerényi Kata verseiVörös István: A Hamletgép vándoréveiGömöri György versei
Prózák
Hernyák Zsóka: TobzoskaTóth Krisztina: A csizma öltöztetSándor Zoltán: Jelenetek egy kivándorló életébőlLackfi János: Beatles ledarálva
Kritikák
Csehy Zoltán: Színek könyveBejárni az írás terét - Krasznahorkai László: A Manhattan-tervMegtalált kötet - Csillag Tamás Megtalált országáról Az értelmezés füstcsíkjai - a Lözsurnál dö Lüniverről
Esszék, tanulmányok
A néző identitása: Mi József Attila Hamletnek?Hamlet: drámák és szövegkönyvek Kazinczy Ferenc Hamlet-fordításárólObjektív helytörténet szubjektív szemszögből
Drámák
Acsai Roland: Farkasok Pozsgai Zsolt: A SzellemúrnőGyőrei Zsolt – Schlachtovszky Csaba: Jácint pereVörös István: Pisztoly az asztalon
A jó tanuló felel
Nem kötelező
Üzenet a palackban
Tündérkert
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
KezdőlapImpresszumMegrendelésProgramokFedélzeti naplóArchívum

Hírlevél Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA