Falusi Márton

Alattam arany, fölöttem füst

Mágikus nevű izlandi vulkán terítette szét hamuját a Nyugat fölött. Közös sorsélményt kereső buzgalmam ismét csak feszengésre bukkant, mikor Brüsszelben, az Hotel Métropole patinás szobájában, egy üveg Delirium Trémens bűvkörében hallgattam a CNN beszámolóját a leblokkolt New York-i reptérről.

Hogy ez a természeti tünemény az én hazajutásomat is érintheti, még később sem sejtettem, az Európai Parlament konferenciáján, az odaútjukon tréfálkozó előadók szavaiból; de nem vettem komolyan a Conciergé - műemlékké nyilvánított - pultjára támaszkodva sem, a recepciós tanácstalanul széttárt karját figyelve. „Ma estig biztosan nem szállhat föl egyetlen gép sem." De hiszen az én jegyem késő estére szól!

Az EWC közgyűlését aztán az utolsó sorban töltöttem, persze fölös elővigyázatosságból, hiszen valamennyi küldöttet - laptopjával vagy mobiljával babrálva - a visszaút szervezése kötötte le. Laptopomat ezúttal otthon hagytam - három napra minek? -, így ötpercenként ugráltam föl, és oldalaztam ki egy félreeső, sötét terembe. Édesapám adta a fülest, hogy busszal ugyan reménytelen, mert napokra előre minden hely foglalt, ám egy órakor - azaz háromnegyed óra múlva - indul vonat Brüsszelből Zürichbe, s onnan átszállással egy másik Kelenföldre. Ekkorra az is kiderült, hogy éjjel sem nyílik meg a reptér, sőt talán a jövő héten sem, Brüsszelben pedig nem olcsó hetekig kényszerüdülni. Kiosontam hát az ülésteremből, futtában elbúcsúztam néhány ismerőstől; és úgy, ahogy voltam, öltönyben, étlen-szomjan taxiba vágódtam; irány: az Északi pályaudvar.

Több száz méternyi tekergőző sor várt rám, hirtelen fölcihelődött utasok az otthoniakkal forródróton. A tumultus alig tisztul előlem, pár perc van hátra a vonat indulásáig. Az utolsó utáni pillanatban illeszthetem bankkártyámat a leolvasóba, mert végre-valahára az úti célom hallatán idétlenül elvigyorodó diszpécser is rájött, hogy átszállással a helyzetem menthető. „Elérem még?" Kérdésemre a fiú lerajzolja, merre menjek, s csakugyan, ha pár vonással tovább cizellálja az ábrát, már nem fékez, hanem nekilódul a szerelvény, mire a peronra lihegve odavergődök. Riadtan tapasztalom, hogy a központi pályaudvarról elindított vagonokban nem lesz könnyű ülőhelyet találnom, hét órát pedig nem ácsorgok végig. Az idős berni házaspár eleinte gyanakodva húzza összébb csomagjait, de aztán oldódik a feszültség, főként, hogy nemcsak angolul, németül is elboldogulok velük. Mindketten szociológusok, egymással is három nyelven diskurálnak, angolul, németül és franciául felváltva. A férfi, büfékocsi nem lévén, Strasbourgban le is száll, hogy kávét szerezzen nekem, mielőtt tovább iramodnánk. Kiszáradás ellen ásványvizükből is megkínálnak, sőt az aszalt gyümölcsből is veszek, jóllehet utálom.

Se könyvvel nem készültem - két órás repülőútra? -, sem elemózsiával. Supervielle kötetét böngészem újra és újra, amit idefelé olvastam el; verset firkálok jegyzetfüzetembe. „Majd következik a zöld s város súlyos találkozása, / alkudozás a külvárosokban, hol fák és házak váltakoznak" - írja a költő A város felé című versében. A vonatkattogásban felpörög ez az alkufolyamat, s végül bevásárlóközpontjai révén mindig a város győz; rajtam meg az álom venne erőt, ha a „sehol sem levés" érzete nem rázna föl. Európa? Településenként újabb vagonokkal toldják meg szerelvényünket, mintha egész Nyugat-Európa katasztrófa elől menekülne, pedig útra kelni lehetetlen, nem helyben maradni. A tízezer méter fölötti vulkáni hamut csak a repülésirányítás radarjai észlelik. A hamufelhők számunkra metafizikai régióban lebegnek, akárcsak az internetes elektronok vagy az európaiság eszméje. Összeköt-e szomszédaimmal ez a nyavalyás lávaömlés? Raklapnyi újságjaikból udvariassági beszélgetésekre merülnek csupán föl, de Magyarország neve olyan egzotikusan cseng a fülükben, olyan idegenül, mintha Indiát vagy Borneót emlegetném. Miről szoktam írni? „Über Kultur?" - kérdik.

Öltönyömben verejtékezem, mindent, amit otthonról hoztam, átizzadtam már. Talán a szállodai szobámmal együtt tolnak hazafelé, s az ablakba vetített tájak illúziók. Előző este Brüsszelben csavarogtam, most a francia-svájci határ felé tartok, melynek közelében lassan-lassan mindenki elmaradozik mellőlem, a berni házaspár is. Kikészített arcú, ittas sihederek, bulizó diákok kapaszkodnak föl a helyükbe. Miért nem csatlakozom duhaj társaságukhoz egy görbe estére? Egy számmal nagyobb, szűkítésre váró jegygyűrűm is úgy csillan meg a kintről bevilágító, el-elnyisszantott fénypászmákban, kacsint össze az éj flittereivel, mintha ez az út érvénytelenítené. Ahogyan közép-európai valómat is. De vajon valóság-e Közép-Európa? Sokan hisznek abban, hogy e fogalom verőfényes, földrajzi jelentésmezőibe a történelem dimbes-dombos, zegzugos árnyalatai is belejátszanak. Montesquieu úgy vélte, hogy a geográfiai adottságok nemcsak az emberek viselkedését, jellemét, de a közösséggé szerveződés mikéntjét, az államformát is meghatározzák. Már a nagy francia gondolkodó is bölcseleti kiindulóponttá tette táj és ember viszonyát. Melyik az alapvetőbb történelemformáló erő? Közép-Európa hívei vallják, hogy a regionális köztesség, a kelet és nyugat közti átjárás és őrlődés az évszázadok folyamán egy sajátságos képződményt munkált ki: a közép-európai identitást. Fölidézek néhányat magamban a gondolatfelvetés magyar klasszikusai közül: a Duna-menti konföderációt megálmodó Kossuthot, az Európa három történeti régiójáról értekező Szűcs Jenőt, vagy a térség kisállamainak nyomorúságához egyszerre részvevő pszichologizmussal és tárgyilagos tényismerettel hajoló Bibó Istvánt, s most úgy érzem, igazuk lehet. Hol vagyok most? Miféle fogalom ejtett foglyul, hódított meg? Döcögök Közép- és Nyugat-Európa között. Milyen nehéz kialakítani az egészséges azonosságtudat és a bizalmas nyitottság önképét! Magyarként is, vőlegényként is. Az öblös hangú szónokoktól védenek-e szép olvasmányaim? Kívánatos svájci fruskáktól őriz-e a gyűrűm, vagy csak odahaza kerít hatalmába? Tízezer méteren követ a hamufelhő, leárnyékol, beborít, s figyeli, mitévő leszek. Káin áldozati füstje. A csábításé? Mi lenne, ha leszállnék, és itt rekednék örökre egy svájci faluban?

Zürichben feltankolok; pizza, sör, szendvicsek: ami belém fér. Nem messze tőlem a föld alatt itt rejtik a világ aranyrúdkészletének jelentős részét. Alattam arany, fölöttem füst. A tizenkét órás éjszakai utazáshoz gondosan elő kell készülni. Mire a hat négyzetméteres kusetban mindnyájan, földre szállt vadidegenek, elfészkelődünk, már éjfélre jár. Aktatáskámra hajtom fejemet, bőröndöm egy mélyedésben zötykölődik, cipőmet sem húzom le; de öltönyöm is úgy gyűrődik kevésbé egymás alatt és fölött rétegesen fekvő társaim csomagjai közt, ha hanyatt dőlve zakóját begombolom, és elsimítom, eligazgatom magam alatt. Még a nyakkendőt se lazítom meg: külszolgálatban vagyok. Ha mindenki elheveredik, nincs mód felülni, muszáj hát aludnom. A kettővel fölöttem horkoló orosz üzletember pizsamára vetkőzött, fogat mosott, papucsát akkurátusan a priccsem alá csúsztatta. Én lassacskán huszonnégy órája hordom ugyanazt a szettet.

Reggel, immár Hegyeshalom közelében, a tőlem karnyújtásnyira durmoló francia házaspár meséli, hogy esküvőre érkeznek Pestre, az Astoria szállóba. Mi dolgom volt Brüsszelben? Fogalmam sincs. Mi köze az Európai Uniónak az irodalomhoz? Jellegtelen üvegpalotája csak visszatükrözi annak az arcát, aki belenéz. Csupán a nemzeti értéktanúsítást ösztönözheti, és az európai szinten összekapcsolt digitális könyvtár - amit országonként töltenek föl könyvekkel - talán berendez egy afféle virtuális csarnokot, az Európai Parnasszust, Isten Városát, mely maga a kultúra aranyrúdraktára.

Ebből az éteri sugárzásból, Zürich pincéi és a vulkáni hamu köztességéből, az európai nemzetek pályaudvarából érkeztem Iszkázra; mert Kelenföldről hazavisznek, ám alapos zuhanyzást és gyors átöltözést követően rögvest autóba ülök, hogy fél napos késésem ellenére se mulasszam el a Nagy László Vers- és Prózamondó Versenyt. A Somló árnyékában, az emlékház udvarán juhfarkot kortyolva éreztem meg az anyaföld vonzását; a tájba simulva ismertem rá az Anyaképre. Előző nap Nyugat-Európán robogtam végig, de nem tapasztaltam belőle egyebet, mint táplálkozó-tülekedő utasokat, akik úgy szelik keresztül-kasul az országok gyepűelvét, akár a füst. El-elszunnyadó, nagyokat bólintgató fejemet megállónként Aldira, Ikeára kapom föl. „Jó volt már visszasajognom / oda, hol erővel töltem, / szülőm és elhagyott földem / egy anyakép lett."

E sorokat szavalták a poétai porta gyepén, míg nekem volt időm körülkémlelni a tágas mezőt szétdaraboló dombokon, és magasan hordozva szememet belenézni az égbe is, ahol szállt, szállt a vulkáni hamu. Akkor és ott állhattam csak szóba önmagammal és Európával.