Szabó Tibor Benjámin

Ahogy apád megtudta

1.

A Grimsel-hágón izmos fenekű, sárga-kékbe öltözött biciklisták adták körbe a kulacsot egy  parkolóban. Ugyanott, ahová ők is kihúzódtak a forgalomból, már útban lefelé Európa tetejéről. Keskeny aszfaltcsík kígyózott át a tájon, balról az Alpok élettelen, pengeéles csúcsai mindenhol, koszos hófoltokból csorgott a lé rá az útra június végén, jobbra másfél kilométeres szakadék. Valószerűtlen, kápráztató mélység a szalagkorlát mögött. Az a parkoló az egyik hajtűkanyar mellett, ott az autó elhallgatott. A sárga-kékbe öltözöttek nevetgéltek, vizet föcsöltek egymásra, a jégszagú hegyi levegőben csípős, felvert por gomolygott. És a szétégett azbeszt szaga bent az utastérben.  Anyád a volánnál, barna volt, szemüveges, és nem tudta, mi az élet. Hogy milyen. Törölgette az arcát. Apád mellette ült, a völgyön túli szürkét bámulta, a Blatthörner ahol megy felfelé, keményen bele az égbe, hasítja szét. Csak homályosan látta, mert hullámzott, vibrált a kép a zöld mélységből felszálló melegtől. Apád hunyorgott. Még csak úgy csinálni se próbálsz, mintha örülnél, mondta anyád. Rólad beszélt, a kétcsíkos papírszeletkéről, ennyit lehetett ismerni belőled akkor. Egyébként nem volt igaza, mert nem. Apád örült, az új életnek tényleg örült, a fogantatás csodájának. Bár az igaz, hogy akkor már régóta nem volt képes úgy csinálni, mintha. Semmivel kapcsolatban. Mire odáig elérünk, mutatott apád a Blatthörner felé, minden jó lesz megint. Tíz éve éltek együtt anyád és apád, az nagyon hosszú idő, borzasztóan, nem tudott ennél többet hozzáfűzni az érkezésedhez. Anyád pedig intett, Nem is arra megyünk, hanem délnek. Apád sose tudja, nem érzi, merre vannak az égtájak. Egy fej hajolt be az ablakon apád arca mellé, de nem rá nézett, hanem a sofőrre. Nagyon hasonlított egymásra az a fej meg anyád. Fiatalabb volt és férfi, de egyébként pont olyan. Ha felpuhul a pedál, azonnal neki a sziklának, szólt a fej nyugodtan. Abban a pillanatban neki kell csapni. Mielőtt felgyorsul, tette hozzá. Anyád bólintott, a fej pedig eltűnt, nyilván vissza a másik autóba. Aztán elindultak, még fél kettő se volt. Az izmos fenekű, sárga-kékbe öltözött biciklisták mind őket nézték, nem nevetgéltek, nem föcsöltek. A parkolóból lassan kiguruló kocsi dísztárcsái alól kékes azbesztfüst gomolygott. Apád látta az egyik biciklista arcán a döbbenetet. Gurultak lefelé Európa tetejéről, Olaszország irányába, az aszfaltcsík viccesen kanyargott, apád elővett egy térképet, a köröttük jobbra-balra sodródó hegycsúcsokat próbálta azonosítani. Érezte anyád szagát a füst mögül. Jó szagú volt, édeskés, emberi. Fordított épp a térképen, amikor meghallotta azt a furcsa, csobbanó hangot. Előbb egyszer, majd egymás után négy-öt csobbanás. Olyan volt az a hang, mint amikor éjszaka feljönnek levegőért a harcsák a Körösben. Csak ez fémes. És még sokszor ugyanaz a hang, apád felnézett anyádra, aki lazán fogta a kormányt, a bal lábával pedig az élettelenül, ellenállás nélkül mozgó fékpedált rugdosta egész a padlólemezig, és újra, és újra, de egyáltalán nem idegesen. Akkor anyád is ránézett apádra, nem rugdosott tovább. Jött a kanyar, a műszerfalon pedig növekvő lendülettel mozgott egy mutató. Látszott anyád szemében, hogy mérlegel. És hogy retteg. És hogy nem a szakadéktól. Egyre gyorsabban mentek, húzta őket a gravitáció. Ott volt a kanyar, nagyon éles, nyolcvannal nem lehetett bevenni. Így tudta meg apád, hogyan kell nem félni a haláltól.

2.

Óvodásnak való játékot kellett szerezni a vásárban. Olyat, ami nem fröcsi műanyag. A vásár a folyóparton, a kikötőnél, mögötte a város, a város mögött jó nagy hegy, a felhőkbe nyúló tévétoronnyal. Apád a programsorozat szünetében ment ki az árusokhoz, fából készült kisautót, csattogó falepkét, egy csálé marionettbábot pakolgatott kevés meggyőződéssel. Ezek jöhettek szóba. Mert ez a három dolog volt az egész kirakodásban, amit nem töltöttek színültig nyolcputtonyos aszúval - minden mást igen. Vakarta a fejét, hezitált, és néha bizalmatlanul felsandított a toronyra. Hogy megvan-e még. Idegesítette a fölé magasodó vasbeton, fenyegetőnek érezte, folyton oda kellett néznie, mert a tornyok le szoktak dőlni. Arra gondolt sokszor, hogy ha egy erősebb szél felborítja, és végiggurul a hegyoldalon az a rohadt nagy szar, a panzióra rá, ahol lakik, hát az nem lesz jó. De rajta kívül mást nem zavart ez a dolog, pedig sokan voltak a városban, nagyon sok vendég - például  szakemberek. Apád akkor már annyira okos volt, hogy egy országos szakmai konferencián kellett szakmai dolgokról beszélnie, azért ment oda. És beszélt, és ivott esténként, és a kocsmaasztalnál olyanokat mondott néha, hogy Véleményem szerint Proustról nem gondolkodunk kellően... differenciáltan - aztán beleszívott a cigarettájába, kortyolt egyet a szigorúan nem aszú (de száraz pinot) borából, majd nézett bele a levegőbe intellektuálisosan. És komolyan gondolta. Proustot is, a bort is, az orron át kifújt dohányfüstöt is. A szakmándiságok előtt, után, közötte pedig nagyvonalúan belekarolt a lányba, akit elhozott magával anyád helyett, sétáltak a meredek utcákon, kávéházak teraszán múlatták az időt. Apád magabiztosan mesélt a lánynak a város történelméről, a filoxéra-járványról, meg arról, hogy vannak évek, amikor feljön a folyóról a pára, senki se tudja, miért, de kúszik az égbe, paplanszerűen, rá a szőlőültetvényekre is, és attól a rengeteg lebegő víztől megrepednek a sárgás szemek, cukros lé szivárog ki belőlük, amit ellep a penész nagyon hamar, és ebből a rothadásból lesz az a szirupos, rossz ízlésű pancsolmány, amivel itt mindent nyakon öntenek. Mert apád magabiztosan tudott mesélni olyasmikről, amikhez nem ért, amiket sose látott. A lány pedig csendes volt, mosolygott, és néha illatos kendővel törölte meg az arcát. Esténként behúzta magához apádat a tusolóba. Reggelente is. De a hajamat ne vizezd össze, mondta ilyenkor mindig, aztán lesütötte a szemét, és nekidőlt a kék csempének, a felcsapó pára pedig megrepesztette a szemeket, mert ez egy ilyen város, ez a jellegzetessége. Apád méltán érezhette, hogy ő az élet császára. Egy hétig szagolta az illatos kendőt a hegy lábánál, a szakemberek is elutaztak közben, biztos megunták a sok szakmaiságot - vagy csak nem bírták már az ivást. Egy hétig. És úgy nyújtózkodott apád az éttermekben, mint aki otthon van. Úgy gombolta be a blúzt a lány mellén az egyetlen ottani divatház próbafülkéjében, mint aki tud mindent. A végén már annyira dagadt belül, hogy arra gondolt, a torony is jöhet, akár. Nem győzhet, elbírna vele fél kézzel. Volt a panzióban egy kis sufni. Több is volt, nyilván, de egy az emelten, a szobájuk mellett, a takarítószereket, az ágyneműket tarthatták ott, vagy fene tudja, mit. A dolgozókat látta bemenni apád korábban, köpenyes asszonyok, colostokkal mászkáló gondnokok tettek-vettek időnként az ablaktalan helyiségben, az ajtónyitáskor mindig citromos fertőtlenítő szagú lett a folyosó. Azt a szagot érezte apád akkor a délelőtt is, amikor visszajött az irataiért félútról. Hónap utolsó szerdája, hivatalosságokat kellett intéznie ilyenkor a bankban, mondta is a lánynak reggeli után, hogy aludjon még nyugodtan, nézze a tévét, ez délig mindenképpen eltart, egyig inkább, majd estefelé meg felsétálhatnának a toronyhoz, ilyet úgyse láttak még közelről. Akkor a lány mosolygott, megtörölte a száját, aztán visszadőlt az ágyra, a pizsama felcsúszott a hasán. És apád iratai a dzsekije zsebében maradtak, azért vissza kellett szaladnia nem sokkal később, valóban szaladt, kettesével fel a lépcsőn, trappolt a citromos-klóros folyosón, és be a szobájukba épp, lépett volna már, de a látása szélén észrevette az embereket a nyitott ajtó mögött. A hajamat ne, mondta nyűgösen a lány, az övé, a szeme lesütve. Odabent polcok voltak, félhomály, egy fehér asztalka, azon ült terpeszben a lesütött szemű nyűgös, a háta nekivetve a polcról kilógó fehér fürdőlepedőknek. Apád megismerte a felnyírt hajú gyereket, mert tőle vettek fagyit mindennap a szomszédos cukrászdában, lehetett vagy tizenöt éves, és most tövig benne a lányban. Illetve, hol tövig, hol meg csak egész kicsit. Nagyon lekötötte őket ez a hol-így-hol-úgy, a parkettán csattogó bőrcipőket se hallották meg. Mintha morajlott volna valami, egész távolról, halkan csak, de nagyon mély, gyomrot rángató tónussal. Dőlt a torony. És a mozdulatsor, a gesztus van meg utolsónak, ahogy a tizenöt éves erővel lefogja a lány csuklóit, mindkettőt, feszíti hátra, aztán a nyálát rácsorgatja a hajára. A gyakorolt hatás kirobbanó, nézni megalázó. Így tudta meg apád, hogyan tesz Isten igazságot.