Sarusi Mihály

A könyv Csabán

Ötven évvel ezelőtt ugyanaz vitt el innen, mint ami most visszahozott: a könyv.

Itt az Andrássy úton (a mai Korzó téren, majd „Szentháromság tér"-en, az akkori előbb Sztalin, majd Tanácsi úton) volt a közelben a Kishajó bár, ahol később pár cimborával egyszer-kétszer (háromszor) megfordultam. Szemben velünk, egy földszintes házban, a város legnagyobb hölgyfodrászata, a „4-es" működött. Itt voltam két évig inas, majd öt évig segéd.

Könyv persze csak fodrászsegédként kerülhetett az üzletben a kezembe, inas ilyet nemigen tehetett meg, dolgot neki a mestere bármikor talált akkor is, amikor amúgy üres volt a fodrászat. Segédként kerülhetett könyv a kezembe munkaidőben is, amikor épp nem volt vendég. „Magyar lányok, magyar anyák, egy kis dauerka! Kerüljenek beljebb!" - állt ki életvidám, nagyszájú, pályáját egykor a színházban kezdő kartársnőnk a bolt ajtajába, a közeli hetipiacra siető népeket szórakoztatni, minket megnevettetni. Magam, hogy ne unatkozzam, vagy havilapot, pl. a Filozófiai Szemlét, a Vigiliát, a Kortársat, a Tiszatájt, a Forrást tanulmányoztam, vagy könyvet vettem elő tarisznyámból, s mondjuk Dosztojevszkijt, Móriczot, Hemingwayt, Faulknert olvastam. Kezdő segédként levelező tagozaton folytattam s fejeztem be a középiskolát (a volt evangélikus főgimnáziumban, az egy időre Rózsa Sándorról elnevezett állami középtanodában). Úgyhogy volt mit kézbe vennem, ha üres volt az üzlet, mert - levelező deákság ide, levelező tagozat amoda - nemcsak a kötelező, az ajánlott irodalmat is végigolvastam. Ráadásul - ha már lúd, legyen kövér - az ELTE nappali filozófia(-történelem) szakára jelentkeztem!

Fodrászműhelyből (iparoslegényként) az ország akkori első egyetemének legelitebb szakainak egyikére! Volt év akkoriban, hogy a majd száz jelentkezőből egyet sem vettek föl, máskor egyet, kettőt.

Nagyot akart a szarka, nem bírta a farka! - hát nem, valóban túl nagy lett volna az ugrás. Aztán némi késéssel - többszöri nekirugaszkodással és váltással - a debreceni tanítóképző népművelés-könyvtár szakára kerültem be. Hogy most bevallhassam, azt is csak némi döccenők árán végeztem el.

„Persze", mondták, szemükből meg a „Szegény" megjegyzés volt olvasható, ha az Andrássy úti (Vasút utcai, Andrássy úti, Sztalin úti, Október 23-a úti, Tanácsköztársaság úti - Tanácsi úti -, ma újfönt Andrássy úti) üzletben és környékén az az iránt érdeklődőknek, hogy mi végre ez a nagy tanulás, mi több, olvasás, a bölcsészetet szóba hoztam.  Iparoslegény, nagy álmokkal? Jó, jó, más iparos is leérettségizett, aztán folytatta, ahol hogy hagyhatta volna abba, de hogy egyetemre kívánkozzék... Több a soknál. Más viszont - s ez volt a fontosabb! - mellém állt, segített.

Eltántorítani aligha lehetett volna. Édesanyám a Corvinkán (ahogy a Kastélyi tizedben - az I. kerületben - lakók nevezték egykor a Corvin utcát és környékét) arra biztatott, érettségizzem le! Osztályelső újkígyósi kisgazdalányként ez neki nem sikerült, legalább a nagyfia... Jó, jó, apánk beadott tanoncnak, jól tette! De.

A könyv iránti érdeklődést, az olvasás szeretetét, az ismeretlen világ fölfedezésének vágyát édesanyámtól örökölhettem? Az utóbbihoz kaptam indítást anyai öreganyámtól is, aki az első háború előtt fiatal menyecskeként míg az ura hétfőtől szombatig a vasúton szolgált, megjárta ingyenjeggyel az Újkígyós-Fiume közti oda-vissza utat, csak hogy meglássa, milyen az a sokat emlegetett Magyar Adria. Hogy úgy mondjam az unokája sem adta alább, ám életem első könyvét édesanyám adta a kezembe. Anyámnak - mint minden valamirevaló Körös-vidéki kisgazda-leánynak, iparosnénak, polgárasszonynak? - már pár tucat könyvből álló kis házi könyvtára volt, s ő fogott kézen, vitt el először a Körös-parti (Féja Géza által alapított, Lipták Pál által továbbfejlesztett, nem akármilyen színvonalú) könyvtárba. Oda, ahonnan engem később kitiltani sem nagyon lehetett volna.

Iparos, könyv, kisgazda... Én még annak a Csabának vagyok a fia, annak a Csabának a neveltje és tanúja, mely erősen iparosodott nagymezővárosban - meglehet ugyanígy szerte a nagyvilágban - a polgárság derékhadát, tömegét (mást ne mondjak szavazótáborát) az iparos, a kisgazda-gazda, kistisztviselő, értelmiségi, (kis)kereskedő társadalom adta. Az a világ, amelyet a XX. században szétverni igyekezett két önkényuralom is. Az a 'kispolgárság', amelynek maradékával az '50-es, '60-as években fölcseperedő ifjúként naponta találkozhattunk. Ez a dolgos, igyekvő, az adott szó megtartására törekvő, keresztény (vagy éppen mózeshitű), a magasnak tekintett műveltség, a zene, az irodalom iránt is érdeklődő, némelyikük esetében az esti közös borozást és nótázást is kedvelő 'kispolgár' volt tanítómestereink egyike. Hogy a magam példáját folytatva a magyar és a világirodalom legkülönbjeit tegyem melléjük...

Csabán a könyv kezdetben szent volt. Az lehetett a törökdúlásig, amikor a Gyula körül portyázó pogányok elpusztították az Ábrahámfy-várkastély tövében kapaszkodó templomos települést. A XVIII. század eleji szlovák betelepedés után a szent könyvnek - a Szentírásnak - a nyelve változott, s a Biblia mellé került párnak a Tranoscius nevezetű, ócseh nyelvű lutheránus énekeskönyv, amit csabai tót barátaink elei vasárnaponként az istenházába (a Kis-, majd a Nagytemplomba) menet a hónuk alá kaphattak.  Mazán László káprázatos festménye örökíti meg azt a pillanatot, amikor megelevenedik a csabai utca a rézcsatos könyvükkel templomba igyekvő asszonyokkal, férfiakkal.

Az evangélikus egyház a könyv terén is uralkodó volt városunkban. Az 1800-as évek derekán működő akadémikus történész lelkész tudós - Haan Lajos - művei közt szereplő csabai várostörténete népszerű kiadásban szlovákul és magyarul egyaránt megjelent, s odakerült minden csabai család otthonában a másik két szent könyv mellé. Hogy tudja valamennyi csabai, kik vagyunk, honnan jöttünk, mire juthatunk.

Nem tudom, ott van-e ma minden csabai házi könyvtárban ez vagy az a várostörténet?

Vagyunk-e annyira polgárok, amennyire azok voltak paraszt és iparos őseink. Akik számára szent volt... annyi minden. S jutottak ennek is köszönhetően valamire.

Az evangélikus lelkész-tudós könyvíró Haan taposta utat járta száz évvel később Dedinszky Gyula, aki elsősorban a csabai kolbászról és a csabai szlovák nyelvjárásról írt Haan-tanítványhoz méltó színvonalú munkát.

A könyv persze élte a maga világi életét, s Tevanéknak köszönhetően világszínvonalú könyvnyomatás és könyvkiadás született városunkban. Tevan Andor nyomdájából a XX. század első felében az akkor születő magyar irodalom legjavát képviselő művek kerültek ki. Ennek is akadt később folytatója: Lipták Pál, aki könyvtárfejlesztő tevékenységéért kapott Kossuth-díjat, a Körös-parti könyvpalota vezetőjeként a múlt század második felének java írói-költői terméséből tett elénk könyvgyűjtőknek, könyv-ínyenceknek szánt sorozataiban nem akármilyen ízelítőt. A további kísérletek közül említésre méltó az Új Aurora című folyóirat füzetsorozata, és a Körös Irodalmi Társaság köteteinek a sora. Mindkét utóbbi sorozat több figyelemreméltó kiadvánnyal állt elő. S biztos, hogy folytathatjuk a sort.

A csabai könyv... annyit ér, amennyit! Se többet, se kevesebbet, mint a máshol születő, máshonnan való, másról - másnak (máshoz) - szóló. Nem akármilyen könyvek születtek városunkról! Született csabaiaknak és valameddig nálunk vendégeskedőknek, városunkat kóstolgatóknak köszönhetően. Csaba szülötte Vasas Mihály, akinek ugyan elvetélt az írói (és festői) pályája, de ő írta az első regényt Békéscsabáról (1938-ban a könyvnapra jelent meg Pesten a Ki tud róla? c. műve), s a kor legjava irodalmárai méltatták értékeit. Cseres Tibor pár évet, Féja Géza egy évtizedet töltött városunkban, s mindkettőjük életművét színesítik csabai tárgyú, csabai vonatkozású, csabai ihletésű regények, elbeszélések, visszaemlékezések. S bár máshova valók voltak, mindketten igen nagy szeretettel szóltak mindig is Csabáról, szülővárosunkról. Dér Endre, aki Drienyovszkyként látta meg (az én Corvin utcámtól nem messze) a napvilágot, s egy életen át írt (többnyire már nem Csabán) mirólunk is. Vagy Rónay György, aki ugyan nem idevalósi, de baráti kapcsolatai révén szerzett annyi ismeretet, hogy a gyújtogatással hamisan vádolt és itt Csabán meggyilkolt gazda ügyéről írjon regényt. Nem beszélve az igencsak elfeledett Garai Istvánról, aki csabai tanárként kap 1949-ben két év börtönt Mesekirály című (B.Csabán, 1948-ban, a Petőfi-nyomdában készült) kötetének a bontakozó vörös rémuralmat leleplező költeményei miatt...(Garait a szakma latinul írt verseskötetei miatt a magyarországi latin nyelvű irodalom utolsó képviselőjeként is számon tartja.)

Lenne mit közreadni egy Csaba klasszikusait fölmutató sorozatban! Talán nem csak a csabaiak, hanem az egész magyar olvasóközönség örömére.

A valamirevaló könyv megannyi új ismerettel gazdagít. Értékét növeli, ha olvasása örömöt is nyújt. Az igazi pedig - bocsánat, az írói-költői mű - a katarzis által (mindamellett) nemesebbé tesz. Tette ezt velünk egykor a könyv, s teszi, tenni fogja... ki tudja, meddig.

A könyv ünnepéről beszélünk, miközben a magyar könyvnap, könyvhét, könyvünnep a nyomtatványok szűkebb körét érinti. A java szépirodalom mellett a java szakirodalomnak kellene csak okkal-joggal főhelyre kerülnie könyvsátrakban. Tehát nem általában a könyvé ez az ünnep; tudjuk, mennyi kacatot nyomtatnak ki ma is. Érdemes válogatnunk. Úgy gondolom, csak afféle könyvre érdemes drága időnket vesztegetnünk, amelyik megfelel a föntebbi igénynek: nyújtson tudást, örömet, katarzist.

A könyv, illetve... Könyvről beszélünk, miközben nem egészen arról kellene. Mert a könyv ünnepén azt a szellemet köszöntjük - keressük s 'vásároljuk' -, amely az igazán értékes művet létrehozza. Netán magát a művet. Ám a könyv (mint nyomtatvány) csak alakzat, amelybe löttyinti a kor. Őseink 'ugyanezt' (ugyanazt) a barlang falára írták-rajzolták, kőbe, agyagba vésték, fára rótták, majd kézírással papírra, miegyébre írták, hogy utóbb a nyomdagépnek köszönhetően könyvben tehessék (tehessük) közre... Hogy a Mű manapság egyre gyakrabban a világhálón lehessen elérhető.

Nyilván ugyanaz - majdnem ugyanaz - a szellem mozgatja a rovásírás és a könyv szerzőjének a kezét. Úgy látszik, az Írás: örök. Jöhet bármi, valamit ki fogunk találni... Ilyen értelemben mondhatjuk, A KÖNYV ÖRÖK. Örök a tudásvágyunk, világfölfedező kedvünk, igazságszomjunk. Amit szolgál - igen, kiszolgál - az igazi irodalom.

Ennek fölleléséhez kívánok sok szerencsét itt Békéscsabán a 2010-es könyvhéten s az elkövetkezőkben a magyar írást szerelmeseinek! Egyben pedig, hogy úgy mondjam: Isten óvja a honi ipart! Igen, a 'honi' - mondjuk ki, tiszántúli, békési, csabai - irodalmat is, amely rólunk, e táj népéről szól. Mert senkinél sem vagyunk (e téren sem) alábbvalóak.

A Kr. u. 2010. Szent Iván hava 4-én Békéscsabán a könyvnapi megnyitón elhangzottak szerkesztett változata.