Limpár Ildikó
Isten, emberszemmel
Megvan az a jó / rossz tulajdonságom, hogy mielőtt belefogok egy regénybe, beleolvasok azokba a szövegekbe, amelyek a történet csatolmányai: fülszöveg, köszönetnyilvánítás, egyebek. William P. Young A viskó című regényének esetében az egyebek volt az a kategória, ami eleve szkeptikussá tett, és valószínűleg sokat rontott a befogadás-élményen: a Missy Projekt"-et ismertető (nagy mennyiségű könyv felvásárlására buzdító) szövegtől, mint minden profittermelésre buzdító hittérítéstől, felállt a szőr a hátamon. Ennek ellenére becsülettel végigolvastam a regényt, bízva abban, hogy a fülszöveg ígéretének legalább egy kis része igaz. Kikészítettem a zsebkendőt (nem volt rá szükség), és reméltem, hogy a regény megváltoztatja az életemet (nem tette). Nyilván nem én voltam a célközönség. Ennek ellenére nem bántam meg, hogy elolvastam azt a könyvet, mely rövid időn belül több mint egymillió példányban kelt el, és mintegy fél éven keresztül vezette a New York Times eladási listáját.
Missy egyike a főszereplő Mack gyermekeinek, akiket egyszer kempingezni visz a családfő. Hazaindulás előtt azonban majdnem tragédia történik a családban: Mack két idősebb gyermeke belefordul kenuzás közben a vízbe, egyiküket Macknek kell kihúznia és újraélesztenie. A mentőakció sikerrel zárul, mindenki határtalan megkönnyebbülésére. Ekkor azonban kiderül, hogy a tragédia elhárítása közben valóban történt egy tragédia: Missyt elrabolta a „katicás gyilkos". Mack nem képes túllépni a történteken, addigi lazára fűzött kapcsolata Istennel végképp megrendül. És négy év szenvedés után Isten úgy dönt, hogy meghívja elkóborolt bárányát egy hétvégi beszélgetésre. A helyszín pedig nem más, mint a viskó, ahol annak idején Missy véres ruháját megtalálták.
A fent leírtak a regény első pár oldalán olvashatók. Eztán következik a spirituális rész, egy nem túl sikeresen álcázott elnyújtott hittanóra keretében, ahol a Tudás, vagyis a Hit megszerzésének útja a kérdezés és a válaszadás. Aki kérdez: Mack, a hitehagyott. Aki válaszol: Isten (valamelyik alakja a három közül). Játék és muzsika helyett munka és elmélkedő csend, beszélgetés három napban. Persze, hogy ne legyen nagyon unalmas, van, hogy Isten kérdez, és Mack válaszol. A cél pedig, hogy Mack felfogja Isten jóságát az őt körülvevő kegyetlen világban is. Vagy talán, hogy Young racionalizálja az alapvetően racionalizálhatatlan spirituálist.
A történet egyébként tökéletesen szolgálja azt a didakszist, ami számomra elrontja a regényt. Én szeretem a megható történeteket, és szeretem a spirituális mélységet is a szépirodalomban, de kevéssé szeretem, ha mindez didaktikussággal párosul. A regényben burjánzanak az elcsépelt metaforák, a sablonos megoldások. Az, ami toposznak tekinthető, például a regény végén „lebegtetett" időanomália problematikája, remekül működhet ezerféle szépirodalmi kísérletben, a gótikus thrillertől a posztmodernig - de csak akkor, ha a lebegtetés valódi, és nem egy olyan didaktikus kérdés, amire előzőleg a szerző már betanította olvasóját. (Merthogy addigra tudjuk: igen, Isten képes manipulálni az időt, nem kell az ilyesmin fennakadni.)
A regény tanítása: Isten jó, a világban jelenlévő rossz nem tőle való, viszont ha már van olyan rossz, amit nem akadályoz meg felénk való tisztelete jeléül (merthogy ezért van nekünk szabad akaratunk), bízhatunk abban, hogy Isten még azt is valami hasznos, jó célra fordítja, hogy ne legyen hiábavaló a rossz által okozott fájdalom, veszteség. Én szeretnék ebben hinni. Épp ezért azt mondom: a regény, mint műalkotás, nem annyira jó (Youngnak viszont szabad akarata van, így szabad volt neki egy nem túl jó regényt írnia Isten témában) - de Isten kitett magáért, és sok emberhez eljuttatta, mert azért jó célt szolgál. És ha nem is változtatta meg az én életemet, rávett, hogy átgondoljam Istennel való kapcsolatomat, még ha ezt úgy is tettem, hogy végigvitatkoztam gondolatban Isten leckéit. Ha az a sok ember, aki ezt a könyvet olvasta, megtett ennyit, a világ máris jobb lett.
William P. Young: A viskó. Ford.: Géczi Károly. Immanuel Alapítvány, Szombathely, 2009
