Versek

 

 16._Horv__th_Florencia.jpg

 

Horváth Florencia

 

Alagsor, elfekvő, 11-es kórterem,

07-es ágy

 

Hideg volt akkor is, tudod, őszi éjszaka.
Próbáltam úgy írni, mintha én volnék, nem valami
automatikusan bekapcsolódó rendszer beszélne folyton
hozzád. A nehezebbeken mindig megtörik az utcai lámpák
fénye valahol félúton a bura és szemem között. Ott,
a metszéspontnál kellene átzuhanni, vagy legalább átkiabálni
abba a különös térbe, amelyikben mostanában te laksz. Én
azóta is csak higany vagyok, az angyalok mellett pihenve
hallgatod, hogyan sír ez a megsebzett száj.

Vannak pályaívek, végigfutom őket, vannak küzdőterek,
mindegyikben megharcolok. Az ugrási lehetőségeket,
a vándorlás vizeit sehol sem találom, így nincsen felszabadulás.
Nem tudom, mi moshatná le rólam a szétkaszabolt bőrt,
a felduzzadt húst és a szilánkokra tört csontokat. Lábamban
az inak önmagukra tekeredtek, mint azon a novemberi estén,
amikor megcsörrent a telefon.

A szavak köldökzsinórján, telefonvezetékén próbállak
visszarántani, vagy legalábbis úgy megszólítani, hogy egyszer
válaszolj. Nem lehet mindig tiszta, hiszen testem mocskaiból
épül a vers. Ki gondolta, hogy ennyi nedv, salak és hajszál kell
ahhoz, hogy elmondható legyen a gömbbe zárt fájdalom.

Szememben a két sarkpont, közötte az anyaország,
királynője te vagy. Inasod, rabszolgád, ágyasod lennék,
ha visszajönnél.

 

Hiátus

 

Úgy jön ma már, mintha álmodtam volna, hogy itt voltál és remélem,
álmodom, nem vagy itt, holdad vagyok, de te a Napba nézel, mégis
járom körülötted végtelen útjaim. Húzok hozzád, rohanok, repülök,
menekülök folyton valami elől, hiszen a gyermek mindig anyja karjába
vágyik, még ha tudom is, soha nem érhetlek el. Úgy üldözlek, mint
angyali látomást, festményt a templomfalon, megfoghatatlan házas
szeretőt, aki az első pillanatban közli, nem bontja fel esküjét értem.

Mégis, ha látom olykor-olykor pillantásod fejem felett, arra gondolok,
most, most megvagy és itt maradsz, ilyenkor behunyom szemem, mire
újra látom az eget, már darabjaidra foszlasz. De nem baj, hisz végül is
belőled vagyok apró szilánk, élek mint feltámasztott találmány, élek,
mint magától mozgó húsdarab. Tükörbe nézek és nem látom magamat,
tükörbe nézek és nem látlak téged, átnyúlni próbálok az üvegen, hátha
valahol a nyelvben mégis elérlek. Sötét van körülöttem folyton, de
mindig meg-megcsillan bennem egy fénysugár, új célokat találok, új
utak felé nézek, úgy kergetem őket, mintha minden utasítást te adnál.

Akkor lett vége a világnak, több mint egy évtizeddel ezelőtt, azóta
feketében úsznak napjaim, azóta föld nélküli gyökér vagyok, nem
ültethetsz el újra, nem öntözhetsz többé, magam kell sarjadnom,
virágot, termést hoznom, magam kell cserepet, kertet keresnem. Mint
az égitestek, pályánk sínén mozgunk, külön-külön, mégis egymástól
függve, te látsz engem, én nem ismerhetem utad, ez a rend, mikor nem
érzem, akkor is karjaid közt mozgok. Karjaid közt, a világ két határa,
te valahol felül és én szüntelen megyek feléd, de soha el nem érlek,
bolyongok körülötted, bolyongok önmagam körül, bezárt idő, miattad
lesz fényes és minden szavam örök vonzásod szárnyain repül.

 

(A szerző a művek megírásának idején a Petőfi Irodalmi Múzeum Móricz-ösztöndíjában részesült.)

 

Megjelent a Bárka 2022/5-ös számában.


Főoldal

2022. október 28.
Vöröskéry Dóra tárcáiEgressy Zoltán tárcái Banner Zoltán tárcái Gömöri György tárcái
Erdész Ádám: Melyik a járható út?Mátkaság a dinasztikus érdekek árnyékában
Margetin István: A suliban majd ne így meséldSüveg Szilvia: A fiú
Új év, új bor – avagy januári szőlőségeinkKarácsony (Német)gyulán
Csobánka Zsuzsa Emese: TériszonyBirtalan Andrea verseiKarkó Ádám verseiKarácsonyi Zsolt versei
Kontra Ferenc: Egy pohár vízLackfi János: Üres buborék marad a helyénSzilágyi-Nagy Ildikó: RehabSzakács István Péter: Darina
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKApku_logo.png