Versek

 

14._G__l_J__nos.JPG 

 

Gál János

 

Kísérletezés

 

Sötét termében sürög az alkimista, – műszereit állítja össze-vissza, – ki se látszik erdejéből a kacskaringós csöveknek, – melyekben méregzöld és ultramarin levek csepegnek. – Gondolhatnók, aranyat főz szűzlányok hugyából, – pedig többre való az, amit összetákol. – humor, -oris m., annyi mint: nedv, pára, – itt van kinyitva irgalmatlan vastag szótára, – mert ez a kérdés: hogy lesz a versezetnek nedve? – hogy lesz humorral átitatva, hogy az első sortól kezdve, – röhögvényre támadjon az ember kedve?

Első jelzet: humor actualis. – Az üvegkalitka már áll is, – melybe a terráriumból áttesz egy kis verset, – előre táptalajnak bulvárlapot disznóepével szerzett. – Az eredmény nem rossz, jönnek poénok, kormány és ellenzék, – a jachtvásárlás áfacsökkentését ne ellenezzék, – kinek mekkora a marka, – akkora lesz az oligarcha, – meg lenne egy jó tanácsom, – Pesten ne legyen ilyen többet a karácsony, – de nem, nem, nem az igazi, olyan is a bűze, – jobbnak látja alkimistánk, hogy az ötletet elűzze.

Újabb jelentkező: iocus vocis, – magyarul pusztán szóvicc. – Betűtészta tintahal tintájával, – a recept a produktumra rávall, – a versen tapasztalhatók itt-ott elváltozások, – leírni őket, áh, sokk, – jött belőle mindenféle kínosság, – hogy miért ihlető a tehénszatyor? Hát mert Mú-zsák, – hogy hogy áll Apollón a póló? –meg hogy milyen a szerb gyomnövény? Katángkóló. – a tapsométer és kacagráf hébe-hóba meglendült, – de alkimistánk hite ezután egyértelműen megrendült. – (Amúgy az első két kísérlettel volt csak nyűg, baj, – ezekből lett állítólag a slam poetry műfaj.)

Harmadik a sorban: metahumor, – összehúzza szemét a hunyor, – mi is ez: önironikus, önreflexív, – úgy csap ám, mint a reflexíj! – Alkimistánk a gondolkodást rövidre zárja, – nézzünk hát a versbe magába! – Az egyik kis verset éterrel elaltatá, – szőrös hasát felnyitá, – turkált a metafora-belek között, – míg egy szívszerűségbe ütközött. – Egy kis résen végül belát, – nézeget valami furcsa csodát, – a résben egy alkimista áll, – felnyitotta egy kis vers hasát, – turkált a metafora-belek között, – míg egy szívszerűségbe ütközött, – aztán ő is benézett egy kis résen, – amiben éppen… – Na, jó, ezt most abbahagyjuk! – szólt, és vissza lett öltve mind a hat lyuk.

Na, ezt keresem: vulgaris! vagyis közönséges! – az kell hát a közönségnek! – már nyiladoztak is a terráriumban a tarka lófaszok, – a kinyílt fedél alól kirepültek a kis szárnyas bazmegok, – néhány pillantás múlva – kelyhestül nyílt a sok vulva, – mit a legtöbb ember csak pinának ismer, – és azok daloltak, dal volt szirmukon a fosból készült isler, – a fitymaszűkülettel maszturbálás, – meg hogy a fanszőr mennyisége bálás, – minden mi undornak ingere, – és egy kicsit úgy érzé az alkimista, hogy valamit meglele.

De nem, de nem, de nem, – mégsem mondhatom, hogy meglelem, – elcsattant sok hahotvány, – eredményt valamely recept hozott már, – de nincs állandóság, nincs bölcsek köve, – csak apró siker zöme. – Revelációját keserve meghozza, – előjön belőle a mélyen lakó Spinoza: – a humor maga az élő Isten, – semmi, mégis minden, – mindenkor, mindenhol ott van, – kivéve, ha egy költő a humoros írással van gondban.

 

 

Költő Imre újabb szenvedései

 

„Szerkesztő úr, szerkesztő úr,
fájlalom én a szívemet,
annyit kérek, hogy tegyen meg,
adja ki a verseimet.”

„Kiadom én, kiadom én,
de sokba fog kerülni az:
alsó hangon összes pénzed,
annyiba fog kerülni az.”

„Miért búsulsz, bátyám, Imre?
A te húgod mit segítsen?”
„Odaadtam minden pénzem,
Kiadásnak nyoma sincsen.”

„Elmegyek én, bátyám, Imre,
ha a pénzed nem volt elég,
saját magam vetem oda,
a szerkesztő lába elé.”

„Szerkesztő úr, szerkesztő úr,
vigye az én lányságomat,
ha már eddig nem pusztult meg,
vigye az én lányságomat.

Annyit kérek én cserébe,
hozza le a bátyám versét.”
„Lehozok én bármit érte,
egy ilyen szűz leány testért.”

„Kijött-e már az új lapszám,
s benne vagy-e bátyám, Imre?”
„Búsulok, mert lapozgatom,
s nem találok verseimre.”

Búsulhatott bizony Imre,
odalett már minden pénze,
a húga becsületéért
a szerkesztőhöz elméne.

„Szerkesztő úr, szerkesztő úr,
hozzon le már bármi áron,
ha még eddig nem pusztult meg,
vigye az én fiúságom.”

„Nagy öröm van, bátyám, Imre,
akkora, hogy el se hiszed,
hogyan lehet ez a csoda,
hogy lehozták minden versed?”

„Ne kérdezd azt, édes húgom,
lényeg, hogy mind ott díszeleg,
csak azt tudnám, hogy mit fogok
kitalálni legközelebb?”

 

Megjelent a Bárka 2021/5-ös számában.


Főoldal

2021. október 21.
Szil Ágnes tárcái Nagy Koppány Zsolt tárcáiGyőrei Zsolt tárcái Éltető József tárcái
Egy nyomasztóan hosszú év történeteiA mérnökök háborúba mentek
Domokos Márton: Mit csinál a polcCsikós Attila: 1990
Katics ága és virága – novemberi bálok és jóslásokBabonák és libák
Márton László: Veronai lovagok harca az óriásokkalTompa Gábor verseiPoós Zoltán: Felragyogó, eszelős fény – Battonya, 1981Tóth Krisztina humoros versei
Fekete Vince: Porlik minta…Kiss László: Édes EmmaBödőcs Tibor: …ha lenne tengerünkHáy János: Szerelmes vers
Márton László: Nibelungok – Negyedik felvonásMárton László: Nibelungok – Harmadik felvonásMárton László: Nibelungok, II. felvonásZalán Tibor: El kell mondanom
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumProgramokFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA