Versek


FeketeVince.jpg
(Vass Tibor felvétele)

 

Fekete Vince

 

Halálgyakorlatok

 

 

(Apokalipszis)


Ki ez a „pógár”, teszi fel a kérdést a fiának,
a kisebbiknek, aki ott van mellette, és akit
mindig jobban szeretett, mint a másikat, Róla,
aki jön kifelé az utcán, épp velük szemben,
miközben állnak az udvaron, és nézik, ki
ez, kérdezi az asszony ziláltan, idegesen,
mert nem ismeri fel a másik, a nagyobbik
fiút, vidd innen, légy szíves, ne is lássam,
mért hozod ezeket nekem ide, úgy utálom,
hogy a belem fordul ki tőle, mondja minden
porcikájában remegve, aki már évek óta
ott ül egy elsötétített, ismeretlen szobában,
csupaszon, kiszolgáltatva a külvilág háborító
zajának, rettenetes bűzének, és a vastag, szinte
áthatolhatatlan sötétítőkön időnként áttörő,
ritkásan átvillogó értelem egy-egy aprócska
felizzásának, de most nem szikrázik fel semmi,
csak az udvar van körülötte, a ház, a fiú, a másik
fiú, aki jön hozzá, hosszú idő után, egy másik
országból, föld, égbolt, nap, szél, de számára
már minden és mindenki ismeretlen.

 

(Tojás)


Az ünnepre készülődve mindig friss tojást
hozott elé a hátsó udvarból, precíz technikája
volt, mutatta, ahogyan lyukat üt lent is, fent
is ezeken a tojásokon, majd nekifog, és kifújja
belőlük lassan, nem erőlködve azok tartalmát,
sárgájukat és a fehérjét is, finoman, óvatosan,
hogy össze ne roppanjon a vékony héj, mert
akkor dobhatja el az egészet, kezdheti elölről,
milyen kíváncsian nézték, ahogy aprólékosan,
igazi műgonddal végzi a feladatot, a tojáskifújás
műveletét, fiatal volt még, apró gyermekei voltak,
most pedig belőle ürül ki a sárgája és a fehérje,
fújja ki az Isten lassacskán bentről a szellemet,
veszi el tőle a sárgáját és fehérjét fokozatosan,
a test összes titkát, kifújt tojás lesz belőle is,
kicsiny, apró, rebbenő, törékeny, elviszi a szél,
attól fél, vagy elporlad élve, kiszárad, szétesik,
széttörik, agyában a múlt szakadozott szövete
imbolyogva lebeg a tudata körül, tojás az is,
mint forró vízben megrepedt tojáshéj, aminek
hajszálnyi repedésein beáramlik a forró sötétség.

 

(Élet)


Kérdezik folyton, feltételezem, gondolom,
hogy, ide vagy oda, ezt vagy azt, így vagy úgy,
pedig őt nem érdeklik ezek a dolgok, és hiába
eszelnek ki számára agyafúrtnál agyafúrtabb
és persze halálosan unalmas feladatokat, mert
miért kell például diót törnie nap mint nap,
minek ez a lelketlen és monoton munka,
aztán kiválasztania a nagyobb katonákat, a
héjat, és külön rakni, mert az majd a tűzbe
megy, micsoda fontoskodás ez a jóakarók
részéről, akik ragaszkodnak ahhoz, hogy
ilyen és más hasonló, értelmetlen munkákat
végezzen, seperje végeláthatatlanul és
végeérhetetlenül a járdára hullott őszi
leveleket például, tologassa őket ide-oda,
hogy amire végére ért, kezdhesse elölről
az egészet, részvétlenül, de lehetőleg
pontosan, pont úgy, ahogyan elvárják tőle,
mindez, persze, kedvezően befolyásolhatja
az ő állapotát, ahogy mondják szinte feje
fölött, mintha ott sem lenne, mert hasznos
dolgokat végez, szerintük!, de vajon miként
értethette volna meg velük a dolgok ilyen
jelentéktelenségét, miért nem nézheti
például tovább, ha kell, időtlen időkig
a saját kezét, arcát például, rajta az öregedő,
de mégis olyan szép bőrt, azon a kisebb-
nagyobb anyajegyeket, az apró foltokat,
miért ne nézhetné, hogyan rúgja ki
magát újra és újra az ujjnyomással
benyomott rész, ott a karján, ott, ott,
azon a rég elváltozott bőrfelületen.

 

(Invazív)

 
Szitáló, egyre sűrűbb ködök szállnak
a parton, ahol áll, a múltja mögötte,
horgászni próbál, kiugratni valamiket
szitás tudata lassan áramló mélyéből,
keveset bár, valami lényegtelent, ha
lényegeset már nem lehet, el szeretne
jutni a nyugalomig, a napfényre vonni
valamit vagy valamiket, belátni abba
a tóba, a múlt sűrű tavába, akár az agy
belsejébe, a legeslegmélyebb mélységbe,
ebbe a nyálkás, irtózatos ürességbe,
és bedobja újra és újra, próbálkozik
az életei között valami összefüggést
találni, kirántani valami értelmezhetőt
a mélyből, az agy, a nyelv bugyraiból,
mint eleven, tátogó madárfiókákat, vagy
ficánkoló halakat a gyermekkor fészkéből,
tavából, de csak invazív fajokat talál, amelyek
felfalták mind az őshonos ott lakozókat.

 

Megjelent a Bárka 2021/3-as számában.


Főoldal

2021. június 07.
Kopriva Nikolett tárcáiKontra Ferenc tárcáiHáy János tárcáiElek Tibor tárcái
Erdész Ádám: Változatos múlt ismétErdész Ádám: Melyik a járható út?
Csabay-Tóth Bálint: A sarjSzarvas Ferenc: Amikor az ellenőr mindennap megtanult egy verset
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Ajlik Csenge verseiLövétei Lázár László: SzervraktárMarkó Béla verseiFinta Éva versei
Kontra Ferenc: A dalmaták fehéren születnekEcsédi Orsolya novelláiTóth László: BúcsúzóZsidó Ferenc: Égig érő szénásszekér
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKApku_logo.png