Mi lesz a történelemmel

Portás az ember.
Kissé ferdén áll az ingre tűzött
azonosító kártya.
Kicsoda a több őrzője,
kicsoda mögött jajdul több kín,
titok, vagy valami ócska hatalom
kelléktára.
Kicsoda mögött vaskosabb egy nyilvántartási napló,
jelenléti ívek hamuval írt nevekkel,
máskülönben hallani a vérrel működtetett
szökőkút csobogását.
Kicsoda őriz kicsodát.
Aztán pedig időről időre,
mintha valami dehogyis avuló programozás lenne,
ócska ricsajjal kitör a portások lázadása.
Öldökölni kezd a pamflett.
Szép, drága szívem, okádj.
Füst kavarog a homlok körül,
lepkézik a pernye,
ugrál a lélek kis vasas bakancsában,
ordít.
Minden nyelven ordít
a lélek.
Ordít.
Ordít.
Majd portások, ajtónállók,
föltűrt ingujjú, fényesre fésült küszöbfiúk
kinek hogyan tetszik,
elvonulnak a hátsó traktus sötétjébe,
a zegzugos hátsó fertályba,
betörnek az őrzött területre,
hogy elvegyüljenek azzal,
amit felügyelniük kellett eddig.
Az új portás azonosítója,
a mellre tűzött új lapocska,
keretben név és élet,
ferde.

Menzaköltészet

A vers a nyelv lábasából
kimert tányérnyi leves.
Olvasd, mint az elítélt.
Értsd, mint a hóhér.
Emlékezz rá, mint aki gyászol.
A vers az,
amitől éhen halsz,
mert annyira elteltél
vele.

Egy kirakatvigyázó panasza

Versed a legtökéletesebb magány.
Nemde az utolsó porszem,
egy végső fuvallat,
egy utolsó képi skicc maradványa is
kikerülhet a kirakatba.
Nézed, hogyan születsz, és látod is,
miféle nyüszítéssel száll el belőled az élet.
A vers az, hogy hallod beszélő lelked csöndes,
kitartó csattogását,
hallod, hogyan szalad fekete fáival a völgybe szabott út,
hallasz futószalagot, gyárat, vonatot,
hullámzó füvek fölött ugató szelet,
csillagos boltozat nyikordulását,
hallod az idő kopogását,
mely sehová sem tart,
de ami te vagy, majd mindenhol ott lesz.
Szervusz, Semmi, itt vagyok.
Vers, aki olvas,
mégsem láthat.
Aki olvas téged, majd azt kérdi,
ki jött el hozzám,
kicsoda szólít,
ki akar engem
ennyire másnak?

Öregen, vidáman

Most már mindig csak ez a nap.
Éppen a mai nap,
ez a remegéssel föltöltött féldélelőtt,
ez a délutáni némaságba tévedt beteg dongó,
ez a kivéreztetett, hosszúra nyúló alkonyat.
Az orrhegyen csillanó takony,
ahogy csöppen,
annyi fényt visz magával,
amennyit a viseltes zakó sem érez,
amikor magába issza.
Így lesz egyszer csak éjszaka.
Néz rám a világ, nem ismer meg.
Óriás boltredőny mögött basznak a fiatalok,
zörög egy új sláger,
nemde valami új app
kalapálja át a mobil áttetsző
üvegrendszerét.
Érteném, ha nem unnám.
Most már mindig csak ez a nap,
tervek nélkül, átvészelni,
megúszni, kibírni,
a maradék sebeket számolgatni.
Zakóban elaludni.
Cipőben elaludni.
Nem aludni.

Rossz dal,

bűnös aranyba öltöztetve

A becsület például azokon múlik, akik
látják a rosszat.
Az út mellett hatalmas nyárfák seprik
a fellegek lógó hasát,
hogy miért is kellene egész látványában a mező,
a horizont szélén is tűzőgép dolgozik folyton.
Maradj, ne hullj le látvány.
Aranyban lobogó vadászlesek,
aranyban vonuló puskás, tollboás emberek.
Látni a rosszat is, persze.
De most komolyan,
tennék-e bűnt,
ha nem mesélhetném el
egyszer legalább,
a te szádnak súgnám,
a te lelkednek,
a te öledbe engedném.
Tennék-e bűnt, ha nem elmondható?
A jó aligha mesélhető.
A rossz izgalmas,
folyvást szavakkal fürdetné magát,
tükör.
Jól van, meggyónok,
ez és ez,
így és így,
ekkor és ekkor.
Akinek aztán elmondom,
akarja, nem akarja,
velem vétkezik.

Vidám javaslat

a szabadidő helyes

eltöltésére

Igenis,
emeljetek emlékművet a gyávaságnak
és a meghunyászkodásnak,
igenis dicsőítsétek a didergő alkudozást,
mert hol lenne akkor mindez,
amit most oly önfeledten és boldogan
gyűlölni lehet.

Attrakció az alagsorban

Végül pedig a halottöltöztető,
aki a hidegre fagyott
meztelen testtől is
lopna.

Esküvő januárban

Nézd, abban a fészerben
esküdtek meg,
kétszer is elhangzott,
hogy igen, igen.
De melyikük vihette el
a gallyazó baltát.

Megjelent a Bárka 2020/4-es számában.

Főoldal

2020. augusztus 27.

Vissza