Csobánka Zsuzsa Emese
Órák
Az ágak között elvesző szelíd testre
valaki távolról karcol derengésféle fényt.
Egy másik gyöngélkedő
önmagára ismer benne,
holdvatta itatja fel a szétfolyó repkényt.
A szarvas elhagyja értem az erdőt.
Tisztáson billegő köveken lépdel,
patái alatt porzik a néhai tenger,
kettéváló vörös színében
miféle sereget szűrnek át?
A túlpart zúgását elnyomják a benti zajok.
Csörömpölésre ébredek, mélykék nappalok
méhébe nem hordhatsz követ,
tanulj szeretni, mint a tékozló apák.
A lányok térdei összerogynak,
rorátéra harangoznak,
most borul lángba az erdő.
Micsoda farkasvakság.
Az évek alatt elmeszesedő agancsok
kibogozhatatlan titkait lesd el újra.
Nézd a teliholdat,
egy idős asszony kezére barnás foltokat éget.
Belekövült, míg nyújtózkodott, hátha eléri.
Csiszolatlan gyémánt az égre meredve -
hát téged mi lelt, kérdi.
Szememben szitává száradó szivárvány,
minden kihullik, pedig mozdulatlan vártam.
Csatangoló fák helyére gondoltam
ágat, lombot, törzset.
Legalább egy lenne a világon,
akit hazavárnak.
Istenem, ha vagy, csak békülni engedj.
Kósza útján járna oda-vissza,
elfeledkezne magáról.
Ha kérdeznék, merre járt,
nem beszélne. Apálykor érkezne,
majd vitorlát bontana dagálykor.
Más idővel mérik őt az égi ujjak,
mutatóik tartják mozdulatlan
bolygók között fonnyadó testét.
Ágakká szelídül, távolról aganccsá,
belül üres és egyetlen,
ki benne hazaér.
Időtlen idők óta nézem,
eldönthetetlen.
Melyik a kilincs,
és melyik a keze, ami hozzáér?
A szarvas
A folyosón utoljára
letakart szemmel halad.
Haza vakon talál,
így számolja ki a halottakat.
Ha mégis eltévedne,
nincs élő, aki bánja,
visszafelé csak a tó van
és egy kápolna néma kálváriája:
a befagyott hangok,
a harang üresen kongó teste.
Darvakat hajtogat lapokból,
aztán franciakockás madárból embert.
Angyalt mégis túlzás lenne.
Ki hinné el, hogy az élek nem húzzák le szárnyait?
És a kitömött állatok,
a levágott, valaha annyit simogatott fej,
mit válaszolna, ha rákérdezne Isten,
elmondaná-e, a folyosón minden éjjel
botorkál egy ember,
kulcsait zörgeti,
tele van félelemmel,
pedig repes a szíve,
látom ezt is, biztosan -
Istenem, tehát ha van,
az embernek boldogsága
csak félelembe oltottan.
Emlékezik, és mindig elvéti
a neved. Kerül majd fölé csillag,
falinaptár szembe vele,
naponta hajthassa át,
azt remélve, halad.
De a számok mögött a darvak tolla mozdul,
éjfél után rugaszkodik el,
ezer daru röppen fel kockástul.
Felnéz rájuk, mintha csak egy füzet lenne,
karácsonyi gömbökben véli felfedezni,
önmaga torz képe lenne bár elviselhetetlen,
nem emberi - de már nem bánja, csak nézi.
Nem akarja megváltoztatni. Csak nézni.
Hazáig mormolta a saját nevét,
hátha nem botlik bele a nyelve, kívülről tudja majd.
De hazaérve a folyosón végül egyedül a szarvashoz ért.
Észrevetted, Isten, hogy kinyíltak a tükrök?
Színkör
Vond ki a színeket,
fehérben találjon rád a gyász.
Hajtogasd, a télnek nincs szeme,
a hó szemfényvesztés és ráadás,
a test rebbenő emlékezete.
Nézd, hogyan ül le melléd,
billen a ladik, szemében ébrenlét
köröz, egy másik reggel rajzol
combjára többsávos utat,
gyorsabban érj haza.
A széttartó pályákról visszatéved,
halott városban lesi meg az öröklétet.
Legszebb a háta.
Angyalt álmodik maga köré,
egynek sincs ilyen glóriája.
A sziréneket magában hordja,
kikötve, feszítve, oldva és bogozva
nincs rajta kívül senki. Az utolsó hullámból
jósolja meg, mekkora vásznat hazudva várják otthon.
Lehetne majd, hogy nem fordulsz vissza?
Görgetek neked arcot hóból.
Megtennéd, hogy ha olvad is, éber maradsz,
gázló lábaiddal nem taposol el másikat?
Elég volt már a vérből.
És ne sírj, higgy magadnak,
hatalmas árnyékok és díszeid
hiába üvöltenek a sarkokban,
több kötelet nem old le rólad a szél.
Szélmalom legyél, forogj úgy,
mint a tőkesúly soha,
nem kell megölnöd,
szelídítsd meg sárkányaidat.
Kívülről fújják rengeteg erdőd,
ahogy a Holdra mutatsz.
Megjelent a Bárka 2015/3-as számában.
