Jenei Gyula
Bolond
alumíniumkannákkal jár a kútra. hordja az inni-
valót éveken, évtizedeken át, télen, nyáron, amíg
be nem vezetik a vizet az udvarukra. de akkor
már bent laknak majd, a községszéli tanyáról
beköltöznek az utcánkba. mindig munkásancug
lesz rajta: sötétkék, új ruha vagy szürkére kopott
foltos. fején félrecsapott svájcisapka, s öltözékéhez
tartozik a nikotinsárga hitlerbajusz alól örökké
kilógó cigarettacsutka. magas, jóvágású, erős fiatal-
ember, folyton mosolyog: a környék bolondja.
komótosan kullog a kannákkal, egykedvűen bámulja
maga előtt a földet, s mosolyra húzott szájjal viszi
a vizet. mi, gyerekek, gyakran megszólítjuk. leteszi
a kannát és beszélgetünk. csúfolni nem merjük,
mert olyankor emeli hatalmas tenyerét, s tudjuk,
hogy nagyon erős. azt mondja, fogjunk kezet,
s akkor a nagyobb fiúk is hiába próbálkoznak
megszorítani az övét. mindig nyer. s akinek meg-
ropogtatja, az szörnyülködve igazgatja össze-
nyomorított ujjait. különben jámbor lélek. jámbor
dolgokról lehet vele beszélgetni. nőkről, szerelemről
például. ha elmegy mellettünk egy lány vagy
fiatalasszony, még jobban félrefordítja egyébként is
megdöntve hordott fejét, még inkább mosolyog,
s egész testtel utánuk fordulva lesi a (mondjuk,
biciklit tekerő) nőket. pajzán megjegyzéseket
tesz. mi ezeken jókat vigyorgunk, s még vadabb
illetlenségekre ösztönözzük a nőkkel, s úgy általában
a szerelemmel kapcsolatban. szeret velünk beszélgetni,
s unalmunkat gyakran vele töltjük (vagy ütjük) el, míg
meg nem unjuk aznapra az idétlenséget is. olyankor
fölveszi a kannákat, s viszi őket tovább a közeli
tanyára. mindig az évszaknak megfelelően öltözik:
szandál, cipő, gumicsizma. de kesztyű sose lesz rajta.
azt mondja, nem fázik, s elhisszük neki, pedig
télen vörösek lesznek durva, nagy kezei, s körmeit is
kéknek képzelem, amikor ezt írom majd. miután
beköltöznek a tanyáról, már nem kell vizet hordania,
csak a boltba küldik kenyérért, cigarettáért,
pálinkáért. a fogai megsárgulnak a nikotintól,
a mosolya is sárgább lesz, arcát bepókhálózzák az
évek finom ráncai. egyre kevesebbet beszélgetünk
majd. de azért beszélgetünk. eszmét cserélünk
a bolonddal a józan világban. aztán egyedül marad
a házban, meghalnak közeli hozzátartozói.
rokonok látogatják néha, főtt ételt visznek neki
hétvégeken, hét közben meg maga hordja ételhordóban
az ebédjét a bölcsőde konyhájáról. meg lehet majd
kérdezni tőle: mi az ebéd? megette-e, s hogy ízlett?
aztán elköltözöm, és nem fogok tudni róla semmit.
amikor ezt a verset írom, nem emlékszem a halál-
hírére, mégis azt fogom gondolni, régen nem hord
már magának cigarettát, ételt. és mások se neki.
Papucs
hétéves múlok akkor éppen. kórházban leszek majd,
mert tornaórán elájulok (ám erre később nem emlék-
szem. mondjuk arra sem, hogy magamhoz térek).
befektetnek néhány napra, kivizsgálásra. de hogy
szörnyű lesz vagy sem, nem tudom felidézni évtizedek
múltán. a kórházban töltött időből egyetlen hosszú
pillanatra emlékszem negyven évvel később. arra,
amikor a papucsom beszorul a lefolyóba. a gyermek-
osztály a kilencedik emeleten lesz, s a folyosó végén
a semmibe nyúlik a betonerkély, ahová néha kiengednek
bennünket levegőzni. másra nem is igen emlékszem.
nem emlékszem a kórházi kosztra, az ebédlőre,
a nővérekre, szobatársakra, a vécé csempéjére,
a vizsgálatokra, a várakozásokra, a folyosó székeire.
semmire. arra sem, hogy meglátogattak-e szüleim,
a pizsamám színére sem, csak hogy egy átlagos
nyári estén állunk kint a pár négyzetméternyi erkélyen
a város fölött, de az utcákat is csak későbbi élményekből
rekonstruálom majd, meg az embereket, akik járnak-
kelnek, bicikliznek. a barna bőrpapucsra emlékszem
csak, ami nagyobb lesz, mint kellene, valószínűleg
a kórházi bentlakásra veszik majd a szüleim, s akkor már
úgy, hogy egyhamar ne nőjem ki. még a hosszanti
varrás is rémlik a papucs lábfején, s hogy az erkélynek
az oldalai is betonból lesznek, csak lenn, az egyik
sarokban ásítozik egy lyuk, amelyen a csapadékvíz
lefolyhat. abba dugom be a lábam, csak úgy
szórakozásból, s mikor venném majd vissza, érzem,
hogy húzom kifelé a nekem kissé nagy papucsból,
az meg a gravitációnak engedve inkább lefelé
akar csúszni a lejtősre kiképzett lefolyón. és akkor
egyszerre zsigeri szorongás árad szét bennem ott,
a kilencedik emelet magasságában. ha végül nem esik
le a papucs, bizonyára belenövök. de hogy leesik
vagy sem, később teljesen közömbös lesz. csak ott,
akkor, abban a feszült, sírós pillanatban hiszem, hogy
nem szabad leesnie, vissza kell ügyeskednem valahogy,
megfeszíteni benne a lábfejemet vagy lehajolni érte.
csak le ne essen! mert akkor, mert akkor majd mi lesz?
