Nagy Gábor
Nyolc év múltán
Az a nyolc év a negyvenig
megérte-e, ha még telik
elég
e lét
vizén tempózni, néhány év
partra úszni a hiányért,
mi ölt
s kitölt?
Ha minden titok ismerős
és csalódással viselős?
S a félsz
a férc,
mi összetart és kitakar,
hogy egy leomló zivatar-
ba fúl
a gyúl-
ni kész hit. Hogy mielőtt még
halálig megperzselődnék,
az űr
legyűr.
De addig is bennem a dac
magzik hol közönyt, hol vigaszt.
Gyönyör
gyötör,
kín az idegek ingere?
Élek s torkig vagyok vele.
Öröm-
ködöm,
ha ráz is közben a hideg,
könnyelműen, mint akinek
pöre,
söre
sincs. Szeretőm ha volna már,
elválaszt minket héthatár,
kímél
s kimér
a vágy kilóra. Így vagyok
súlyos, mint istensóhajok,
feles-
leges.
Banális történet
Pálinka, hatvanöt fokos,
tótágast állt a konyha,
ettől nem leszel másnapos,
ittam hát, vonakodva,
mintha innék napkeletet,
szeretföld-hevét innék,
fölszúrt nyugodt tekinteted
tűje mint ájult lepkét,
a villanykörte negyvenes,
a füstüveg-homályban
támaszt kerestem, el ne ess!,
a falnak vetve hátam,
megreccsent az öreg kredenc
mögötted, de vajon hol,
e szűk keretben hol lehetsz
te, aki énként viszonzol,
gégét maró kábulatom...
Útravalót pakoltál,
ne éhezzél!, gondoskodón,
mintha nővérem volnál.
Banális történet - unom
állóharcunkat én is.
Pajkos ördögöm, angyalom
vagy, kísérő, kísértés.
Kijátszott holnap
Azt mondtad, kijátszod a holnapot,
csak a jelennek élsz és nem hagyod,
hogy a jövő írja újra a múltat.
Ki mit hátrahagyott,
annyi csak, mint az árnyék: hol mögötted
kullog, hol megelőz. Zsebedbe gyűrted
kacatjaid, s pajkosan rákacagtál,
kik szembejöttek.
A holnapot, mondtad, kijátszod,
a múló perc siratód, nászod,
menyasszony-fátyolban halálig
járod a táncot.
De múlhatatlan perceidben
hol vagyok én, és hol a sebeinket
becéző meztelenség lobja
éber érzékeidben?
A pillanat öröklét-örömét
feltáró combok nyívó ösztönén
egymásba fodrozódva simul el
az össze és a szét.
Egyedül-léted magadban föloldod,
sírtál, nevettél? Nem számít, ki volt ott,
ki az, aki utolsó erejével
válladra omlott.
Megjelent a 2012/3-as Bárkában.
