Jenei Gyula
Kenyér
a gödrökközén mennék majd hazafelé a péktől,
ahol mindig jó illat, és olyan sok ember lenne,
hogy néha az udvaron állna, sőt az utcára lógna
a sor. a pék magas, sovány, kopasz, bajszos és
szemüveges férfi, de őt ritkán látnám, mert a fele-
sége szolgálna ki, a mosolygós kövér asszony,
aki hatalmas késsel vágná a hatalmas kenyereket.
barátságosan hadonászna a lekerekített végű
kenyérszelővel, és be nem állna a szája, beszél-
getne a nénikkel és bácsikkal, akiknek én a dere-
kukat látnám a sorban, vagy a hátukat, kopott,
ócska ruháikat, amikben a malacnak öntenék
a moslékot valamikor majd a hatvanas-
hetvenes évek fordulójának egyik reggelén.
akkoriban a vietnámi háborúról szólnának
a hírek, s attól rettegnék, hogy az amcsik
nyakunkba dobnak egy atombombát, s akkor
mi lesz; és ha politikáról beszélnének apámék,
mindig akadna, aki figyelmeztet: csöndesebben!
vagy hogy: a gyerek előtt ne! a pékségben örökké
meleg lenne, nyáron főleg. de télen is megizzadnék
a nagykabátban, míg sorra kerülnék, s a néni
a hálómba csúsztatná a még forró, háromkilós
kenyeret. mennék hazafelé a gödrökközén, amit
azért hívnak így, mert innen vetették a vályogot
az újváros házainak negyven évvel ezelőtt.
mennék hazafelé a csenevész nyárfák között,
amik majd velem nőnének fel. a gödrökközt esős
időben nem lehetne járni, akkora lenne a sár.
kerülni kéne a betonjárda felé, de sokszor
mégis lerövidíteném az utat, s olyankor otthon
jól leszidnának, hogy sáros lett a cipőm. azon
a reggelen azonban, mikor megyek majd hazafelé
a kenyérrel, fagyott lesz a sárga, agyagos sár,
tél lesz, január, mert mi mindig januárban
ölünk, és akkor éppen disznóvágás lesz nálunk,
felfordulás. még sötétben kelek, s perzselő zúg
a pirkadatban, s a forró víz, amivel leöntjük
majd a disznót, feláztatja a fagyott földet, és
az udvaron sár lesz, egy kicsit véres sár.
megyek majd hazafelé a gödrökközén, a fiatal
zúzmarás nyárfák távolabb feloldódnak a híg
ködben a ködszürke ég alatt. a kenyér fényes-
barna, töredezett héját szedegetem majd egyre
türelmetlenebbül, egyre éhesebben, s mire haza-
viszem, jócskán beleeszek a kenyérbe. leszidnak
majd ezért is, de nem nagyon – anyám is szereti
a meleg serclit. talán a kenyér szentségéről is
beszél, de keresztet azért nem rajzol rá, mielőtt
megszegi, csak mintha anyai nagyanyám
rajzolna, de vele ritkán találkozom, s mikor fel-
nőnék, már nem emlékeznék, hogy ezt rutin-
szerűen teszi-e, vagy csak éppen mutatja majd
egyszer nekem, hogy régen így csinálták.
a kenyér szentségéről felsőben a sánta
énektanár beszél, aki majd folyton gyönyörű
háromkilós kenyérhez hasonlítja nagy-
magyarországot, még a táblára is fölrajzolja,
és tőle halljuk először: csonka-magyarország.
a rigmust is szavalja hozzá, hogy menny-
ország. ő is vastagkeretes szemüveget visel,
mint a pék, erős lesz a hangja, és olyan rendet
tart, hogy az osztályban a légyzümmögést is hal-
lani lehet, amikor beszél, s akkora pofonokat
ad, hogy némelyik gyereknek, aki elékerül, fölre-
ped a szája, elindul az orra vére, s úgy megtán-
torodik, hogy a padokat is felborítja. amikor
felnőtt leszek, nem értem majd: a hetvenes
években hogyan csonka-magyarországozhat
büntetlenül, s azt sem, miként verhet
véresre gyerekeket ugyancsak büntetlenül.
én jó gyerek lennék, csak egyszer kerülnék elé,
azért, mert szünetben bennmaradnék az osztály-
teremben, s azt nem szabad. pedig nem is marad-
nék bent, csak szemétkedésből írna fel néhá-
nyunkat a hetes, és óra előtt sorba állnánk
a pofonért, és az az állat énektanár nem kérdezne,
csak ütne, s én, az elkényeztetett egyke gyorsan
megtanulnám, olyan vagyok, mint bárki:
szemétségből is feljelenthető,
igazságtalanul is üthető.
Megjelent a 2012/3-as Bárkában.
