Jenei Gyula

Kenyér

a gödrökközén mennék majd hazafelé a péktől,

ahol mindig jó illat, és olyan sok ember lenne,

hogy néha az udvaron állna, sőt az utcára lógna

a sor. a pék magas, sovány, kopasz, bajszos és

szemüveges férfi, de őt ritkán látnám, mert a fele-

sége szolgálna ki, a mosolygós kövér asszony,

aki hatalmas késsel vágná a hatalmas kenyereket.

barátságosan hadonászna a lekerekített végű

kenyérszelővel, és be nem állna a szája, beszél-

getne a nénikkel és bácsikkal, akiknek én a dere-

kukat látnám a sorban, vagy a hátukat, kopott,

ócska ruháikat, amikben a malacnak öntenék

a moslékot valamikor majd a hatvanas-

hetvenes évek fordulójának egyik reggelén.

akkoriban a vietnámi háborúról szólnának

a hírek, s attól rettegnék, hogy az amcsik

nyakunkba dobnak egy atombombát, s akkor

mi lesz; és ha politikáról beszélnének apámék,

mindig akadna, aki figyelmeztet: csöndesebben!

vagy hogy: a gyerek előtt ne! a pékségben örökké

meleg lenne, nyáron főleg. de télen is megizzadnék

a nagykabátban, míg sorra kerülnék, s a néni

a hálómba csúsztatná a még forró, háromkilós

kenyeret. mennék hazafelé a gödrökközén, amit

azért hívnak így, mert innen vetették a vályogot

az újváros házainak negyven évvel ezelőtt.

mennék hazafelé a csenevész nyárfák között,

amik majd velem nőnének fel. a gödrökközt esős

időben nem lehetne járni, akkora lenne a sár.

kerülni kéne a betonjárda felé, de sokszor

mégis lerövidíteném az utat, s olyankor otthon

jól leszidnának, hogy sáros lett a cipőm. azon

a reggelen azonban, mikor megyek majd hazafelé

a kenyérrel, fagyott lesz a sárga, agyagos sár,

tél lesz, január, mert mi mindig januárban

ölünk, és akkor éppen disznóvágás lesz nálunk,

felfordulás. még sötétben kelek, s perzselő zúg

a pirkadatban, s a forró víz, amivel leöntjük

majd a disznót, feláztatja a fagyott földet, és

az udvaron sár lesz, egy kicsit véres sár.

megyek majd hazafelé a gödrökközén, a fiatal

zúzmarás nyárfák távolabb feloldódnak a híg

ködben a ködszürke ég alatt. a kenyér fényes-

barna, töredezett héját szedegetem majd egyre

türelmetlenebbül, egyre éhesebben, s mire haza-

viszem, jócskán beleeszek a kenyérbe. leszidnak

majd ezért is, de nem nagyon – anyám is szereti

a meleg serclit. talán a kenyér szentségéről is

beszél, de keresztet azért nem rajzol rá, mielőtt

megszegi, csak mintha anyai nagyanyám

rajzolna, de vele ritkán találkozom, s mikor fel-

nőnék, már nem emlékeznék, hogy ezt rutin-

szerűen teszi-e, vagy csak éppen mutatja majd

egyszer nekem, hogy régen így csinálták.

a kenyér szentségéről felsőben a sánta

énektanár beszél, aki majd folyton gyönyörű

háromkilós kenyérhez hasonlítja nagy-

magyarországot, még a táblára is fölrajzolja,

és tőle halljuk először: csonka-magyarország.

a rigmust is szavalja hozzá, hogy menny-

ország. ő is vastagkeretes szemüveget visel,

mint a pék, erős lesz a hangja, és olyan rendet

tart, hogy az osztályban a légyzümmögést is hal-

lani lehet, amikor beszél, s akkora pofonokat

ad, hogy némelyik gyereknek, aki elékerül, fölre-

ped a szája, elindul az orra vére, s úgy megtán-

torodik, hogy a padokat is felborítja. amikor

felnőtt leszek, nem értem majd: a hetvenes

években hogyan csonka-magyarországozhat

büntetlenül, s azt sem, miként verhet

véresre gyerekeket ugyancsak büntetlenül.

én jó gyerek lennék, csak egyszer kerülnék elé,

azért, mert szünetben bennmaradnék az osztály-

teremben, s azt nem szabad. pedig nem is marad-

nék bent, csak szemétkedésből írna fel néhá-

nyunkat a hetes, és óra előtt sorba állnánk

a pofonért, és az az állat énektanár nem kérdezne,

csak ütne, s én, az elkényeztetett egyke gyorsan

megtanulnám, olyan vagyok, mint bárki:

szemétségből is feljelenthető,

igazságtalanul is üthető.

Megjelent a 2012/3-as Bárkában.