Csillag Tamás

Köztes terek

 

Szűk, telefonfülke magány.

Üveglapok. A kirakatüvegek

csillogása nem világít meg mindent.

Smink, festék nélkül

mutatja magát a város.

-csak az arcokról olvad a festék-

Az éjszaka nőit nézem:

röhögő, csapzott királylányok

csupa vágy, csupa tűz menetét.

Ki váltja meg őket, engem?

A tündérek mind elvéreznek bizonyosságomban.

Tudom, hogy te más vagy,

ahogy azt is tudom, hogy a

fényszennyeződés felett fut a Tejút.

Hunyorgok,

a köztéri lámpák

fénykörén túli teret fürkészem.

Hunyorog a szívem is:

a köztes terekben

sejt-kutat téged.

 

Minden változik

 

Minden változik.

Van-e még tiszta oldal?

Odafordítanám az arcom.

Neked is háttal állok.

Kék a szemed, mint a tenger,

én süllyedek egyre, kő,

amit beledobtam.

Van, ami megmaradt:

a jóleső fáradtság, a munka

öröme, a gyerekek kacagása

és a szik, ami felnevelt.

Ugyanaz maradt.

Nem lett üresebb a buszon a tömeg,

sem keményebbek a vállak, amik löknek.

Újra érzem a vaspor szagát,

az inak hevületét, a muszájt,

hogy a görcsökig menjek.

Nyugtalan vagyok, mint a tócsák

gyűrűi. Lennék példa - előtted -,

hogy lásd, amit tudok, vállaimon

tartom nehéz kupoláit a vágynak.

Amit eddig vittem, eldobnám.

Érted, magamért.

A kényszerek mások.

Az egyedüllét nehéz ácskapcsokkal

fogja össze az augusztusi

éjszakát. Éber vagyok, fáradt,

pupillám kútjára boruló, fekete

vaslemez az álom.

A kényszerek mások.

Elalvás előtt ma este is nevedet

fogom suttogni végül.

 

Férfinak születtem

 

Férfinak születtem, vakmerőnek,

kalapálom érceit a földnek.

Kopó-konoksággal űzök, élek:

varázsütötten, mint a tündérek.

Húsig, csontig elhamvaszt a lázam,

remegek nagy, hideg-fehér ágyban.

Engem megítélni nincsen isten,

magány, mi karcossá remekítsen,

nyugodt álmot, enyhet adó párna,

nincs törvény, ami magamba zárna.

Arcomon napos borosta kéklik,

dühöt neveltem huszonöt évig.

Szüntelen zsong, megüt, mint az áram:

nekem is van valahol egy társam.

Bizonyságom kétoldalú érem:

női mosoly kell, hogy megigézzen,

egy mosoly, hogy elsimuljon arcom,

világom - ha taszítna: megtartson.

 

 

Kifordult

 

Nem láttam a foltokon túlra,

pupillámon nem könny ült: hályog.

Kifordult sarkából a világ.

Tágulnak a hézagok - válok.

Nincs már kérő tenyér, csak öklök:

kis dolgokon késhegyre megyek.

Átbújnék a tűk fokán! Sörre

költöm a melegétel-jegyet.

Múlást játszik a nyár - nem velem.

Közönyt, örömöt még keverem.

Kiáltás kell, ütés, szó, bármi!

Nyugtalan ősz lesz, nehéz, csendes.

Nem lesz szavam ahhoz a csendhez,

mikor magam kell kitalálni.

Megjelent a 2012/2-es Bárkában.

 

---