Fecske Csaba
Éhükbe veszve
szemükkel megköveznek
ahogy távolodnak egyre
a fényből a fényesebbe
tétován szállong
a rajtuk átszitált idő
ott vagyok éhükbe veszve már
lerágva csontig
ez volnék hát
ez maradt belőlem nekik
ez a semminél alig több
szinte már nem is eleven
nem a reménységük vagyok rég
önző szeretetük keserű étke csak
Ketten
aljas indokból elkövetett
nézés a szemek dühödt
erőfitogtatása hallgatásunk
feszül egymásnak ez az egyelőre
- bár nehezen - kordában tartott
vak erő tudom ha megszólalna
most ahogy itt ül szembe velem
elgondolkozva szomorúnak
meggyötörtnek álcázva magát
ha csak egy szót is szólna bezúzott
ablaküvegként csörömpölne a csönd
recsegve-ropogva szakadna ránk
a hevenyészve aládúcolt múlt
szinte látom fejében a gondolatait
amint - lángoló istállóból a lovak -
próbálnak kitörni
Éjszaka
nem tudok elaludni
te sem tudsz elaludni
egyaránt iszonyú teher
sokat vagy keveset tudni
elfojtasz egy ásítást
csörömpölve ér hozzám kezed
mint zajló jégtáblák sodródnak tova
az elmúlt évtizedek
az ablaküvegen a telihold
mint izzó vasgolyó gurul
fénye mindent felnagyít
irgalmatlanul
félelmetes az éjszaka
- forró üstben megolvadt szurok -
mielőtt elmerülnék benne
feljajdulok
Bűnhődés
eltörött igen
már nem adhatod vissza
és én sem adhatom neked
nincs feloldozás
megbocsátani ugyan kinek s miért
annyi minden odalett
nincs mit mondani már
vagy ha volna is
lehetetlen kimondani
mint romlott húst forgatom
számban nyelvemet
ami történik mintha
nem igazán történne meg
idült bizonytalanság
gyerekek futnak az évek folyosóin
föltépik az emlékezet ajtaját
első kiesett fogukat
kinőtt cipőjüket idézik meg tanúnak
ítélet nincs
csak bűnhődés
önvád és bosszúszomj
Megjelent a 2012/1-es Bárkában.
