Ungvári László Zsolt

Napóra

Részletek egy ciklusból

 

Csontig átvilágít

 

Óriás homokóra a múltidő,

mint az est végtelen, magányos mondatai,

futó napszakok fehér galambjai

szállnak életem felezőidejében,

nappalok verébszárnyú betűi,

őszi metszet a vetkőző erdő,

tükörben összefutott higany a szürkület,

csontig átvilágít a meztelenítő idő,

a szomorúság hegedűhangjai zsongnak a fülben,

fehér billentyűket üt a közelgő tél a zongorán.

Magába bújt magzattá fagy a szó,

arcképet készít kettőnkről

az emlékek tárházában,

zenedobozba zárva énekeid.

A múlt napórájának forgó,

kérdőjeles mutatóján ott a várakozás,

elhagyott zárakban forognak

az emlékezés kulcsai,

kísértet-éles, villogó őszben,

elsuhant évek józanító fényében,

s a teljesség - kitöltendő hiány.

A karddal elmetszett éjszakában

a test órája félreüt,

gazdátlan perceket mér,

s Te kápolnában ülsz,

eltűnik múltam kútjában tükörképed,

egyenlő vagy a gondolattal -

misztérium,

kimondhatalan.

Percekként a hangyák

 

Elszunnyad, mint sirályban a hang,

a meztelenített lélek,

elindítja lázas, lebegő vonataink

időtlen álomba, porzó kékségbe

az ég űrhideg óceánján;

fűszálak kardjai tövén

öntörvényű percekként futnak a hangyák -

közös időnk hadserege ez.

Éjjel a csillogó vízen pisztrángok

ezüst áramvonalai világítanak;

a part mellől álmos, egylábú fák

indulnak el a holdfényben,

vigyázzák tenyérbe rejtett álmunk,

csukott szempillák alatt.

A kábító, részegítő nyáréjben

frissül, vibrál a lég,

s fehér szirmokat röpít a szellő

nyitott ablakon át az ágyig.

Forog fehér űrben a döbbenet,

forró kard,

kettős létünk iszonyú dísze,

találkozás pogány fároszokkal

az éj labirintusában,

s te dobod el a fonalat,

hogy megtaláljalak,

ha fehér cipőben jön a virradat.

Ezeréves csigaházként

 

 

Kacagva hintázunk, e gondtalanságba,

fecskeröpülésbe lengő délutánon,

lengetsz óriás labdaként, dobsz az égig,

a felhők apró, fehér foltjai - mint vásznon

kobaltkék ecsetnyomok között forró hó.

A fák tövén vöröslik a fény, tücsökhang cirpen,

szélben sziszegnek az akácok,

hallgatnak tövükön a repedt, száraz, szürke göröngyök,

mint a rézszínű teljességbe nőtt öregek.

Az ősidőből kiszakítottan

figyeljük, hogy halványul az ég kékje,

sűrűsödik az esti árnyék.

Apró kezed féltő tenyeremben,

békességes csönd van,

a vonatfütty tétova harci kürtjel,

távol a hadszíntértől,

hol nem dől el most semmi.

Ezeréves csigaház a földön,

billegő időtlenség juharlevélen,

ahogy kinéz a fa a lassan esteledő fénybe.

Ez a hosszú délután örökre tart,

mint magas hangok őszi hegedűn,

volt árnyaink játéka múltidő már,

de te itt ragyogsz most is  - lelked

halhatatlan ország.

Megjelent a 2011/6-os Bárkában.

 

---