Prózák

 

NagyLaczkoBalazs.JPG(A szerző fotóját Rácz Katalin készítette)

 

Nagy-Laczkó Balázs

 

Kékszínkör

 

Amikor érettségiztem, a Hajdú Volán Zrt. vadonatúj használt cseh autóbuszokkal frissítette a vasárnap éjszakai és hétfő hajnali járatait szülővárosom, Gyula és leendő tanulmányaim – már, ami a nőkre, ivászatra és egyéb élvezeti cikkekre tartozik – színhelye, Debrecen között. Meglehet a nappali vonalakon is bevezetésre kerültek a GasPraha fémjelzéssel ellátott fényes masinák, de ezeket messzire kerültem.

Ha azonban te, akit Sarkadkeresztúron vagy Zsadányon ejtett el az ostoba gólya, ezekre a nappali járatokra szálltál fel útban a kolbászok páros vagy páratlan hazája felé, akkor könnyen meglehet, hogy magad is észrevetted azokat a hosszú fehér csíkokat a fejed felett, amik végigfutottak részben a csomagtartórekeszek szélein, részben magán a mennyezeten a busz elejétől a végéig. Jól sejthetted, hogy ezek bizony lámpák voltak, és ha az alig három-négy órás út alatt esetleg te is azzal ütötted el az idődet, mint jómagam, hogy begépelted a keresőbe, hogy GasPraha, csakhamar arra a meglepő felfedezésre jutottál, hogy a GasPraha  egy a Monarchiában született családi gázlámpagyár volt, ahogy a mi Ikaruszunk is előbb az égen kezdte pályafutását, mielőtt közönséges földi utakra tévelyedett volna. Előtted se rejtély már a családi szabadalom, mit unikumként őriztek, mint bölcsek kövének titkát az Aranymíves utcai felmenők, és mit hétköznapi argonokra, neonokra és más, nemességükben is nemtelen gázokra cserélt a gaz utókor. A gyár aztán maga mögött hagyva alapítói felesleges hamvait szépen folytatta működését mind a náci protektorátusi időkben, mind a KGST és varsói szerződött gyönyörűségben. 1968-ra bővült is a kínálat, már nem csak lámpákat gyújtott az éjszakában, de közlekedési eszközökkel is segítette a szabadság útjaira vagy éppen a nyomukba tévedőket a gyár. Persze erről mi itt a messzi szomszédságban aligha hallhattunk. Meg aztán minek is. Elég az hozzá, hogy mikor 2004-ben a Gyula és Debrecen vonalon utazol cseh buszodon az éjjel, akkor ezek a feletted futó csíkok még mindig pontosan ugyanazt a lidérci kéken izzó gázt rejtik magukban, miből ez az egész nagy mindenség elindult. Szép, ugye?

Mint imént kezdtem, mindig az éjszakai vagy hajnali járattal utaztam. Nem sok időt fecséreltem életemből a debreceni lányokra: alig fél évet töltöttem a városban, amit éppen úgy hívhatunk a kálvinista Rómának, mint amilyen gyakran emlegetjük a katolikusok Debrecenjeként a Vatikánt. Fél év kellett ugyanis, ahhoz, hogy ráeszméljek, hogy a szülői szeretet, a tanárok és a felvi.hu nagyon is félrevezetői pásztorai a fiatal életeknek – de erről majd máskor.

Egyelőre még a buszon ülök, egy éjszakai vagy hajnali járaton, és vezetem át e történet igeidejét a jelenbe.

Sötét van, hát lámpa gyúl. Kék fényének varázsa van. A GasPraha Aranymíves utcai régi gyároscsaládjának Rudolf császár kis embere volt a címerébe zárva. Egyfajta gnóm, az is kék volt – vagy kékké lett a felfedezés utóhatására? Ki tudja azt ma már... az azonban bizonyos, hogy a császár bölcs volt. Sokunkkal szemben hitt a halandóságban, és mint mindenki, ki magára ismert a végességben, vadul kutatta a végtelenséget, amihez segítségül maga mellé vette Keplert és még másokat is. Nem olvasta a Harry Pottert, a filmet se látta, de az életét – hisz egyszer véget ér! – a bölcsek halhatatlanságot ígérő kövére szánta. Azt mondják, nem járt sikerrel, de ugyan ki tudhatja ezt? Meglehet, most is éppen a Blahán koldul, és kedélyesen mosolyog a tisztán, öltönyösen, diplomákkal és pénzzel (sok-sok pénzzel) saját koporsójukba igyekvőkre. Én ezt tenném.

Hogy a gáz titka valóban Rudolf császár valamelyik sötét alkimista műhelyében született, vagy ez csak a jó üzleti érzékkel megáldott gyárosok okos meséje volt, ne tőlem kérdezd. Annyi bizonyos, hogy a kékesen fényes gázlámpák a család megbízásából plakátot tervező Alfons Muchában is a császári fekete mágia szellem, kobold és más efféle rémség dús képeit idézték fel. Mára e szecessziós remekek nyomán a GasPraha logójában csak két kék vízszintes csík fedezhető fel. Szép az egyszerű – az egyszerűeknek.

Utazok a buszon, körülöttem a szokásos embertömeg. Furcsa ez a kék fény, kékre árnyal mindent és mindenkit, kire rávetül. Nekem ezeken a téli éjeken gyakran támad az az érzésem, hogy az ablakon keresztül éppen ugyanúgy ránk ömölhet kintről a sötétség is, mint a fény. Mintha lenne egy másik nap is, nem fényes, hanem mélységes. Fekete. Nem vagyok fizikus, se csillagász, minden további nélkül elhinném, ha azt mondanák, hogy a fekete lyuk is csak egy nap, mint a többi. Itt is ólálkodik egy, télen van igazán közel, alig pár milliárd emberöltő közelségben. Nem nagy távolság az égi jelenségeknek, jól tudom. Mikor lemegy a fényes napunk, felkel a sötétséges. Mint amaz a fotonokat, ez ránk borítja apró, mindent ellepő árnyait. Talán akad majd prizma is, mi megmutatja e sötétség árnyalatait, és talán egy napon ez lesz gépeink mozgatórugója – sőt, meglehet, hogy már ma is nem ismert részeink energiaforrása. Ki tudja.

Elmélkedek ezen, mert nem szeretek körülnézni. Zörgés van, rossz utak. Rossz utakról érkező, rossz arcú emberek. Mindegyiknek megvan a maga baja, és ha rájuk nézek, már az enyém is. Nem szeretek a nappali járatokkal utazni, mert a fény rám vetíti ezeket a rossz arcokat. Még az is megeshet, hogy mellém ül valaki, aki nem göndör, szőke, hófehér, még csak nem is lány. Most nem kell ilyenen gondolkodni, mert ezek a kék lámpák valami nagyon érdekeset csinálnak az ember arcával. Először lelopják róla a színeket. Nincs itt cigány, román vagy magyar, de még szép szőke lányok se – kék mindenki. Nem lenne ez elég, hisz áruló a vonás, de ezek a lámpák bizony mást is tudnak: fényükben mindenkinek fitos vagy krumpliorra nő – ahogy fordul balra-jobbra, úgy változik az orra. Aztán ott vannak a szemek, mind nagy és kerek. Szemöldököt varázsol vagy tüntet el. Ha van, akkor vaskos íves, egybe nőt, légy te férfi vagy nő – és van, hogy éppen úgy kanyarodik a busz, hogy az ablak mellett úgy fest, most senkinek sincs szőr a szeme felett. Édes mindegy, hogy hullám, göndör, szögegyenes – a hajzat fátyol, áttetsző. Nem ismersz fel benne semmit, mit beléd vertek az évek és jó apád a másik fajról.

Öltözet? Ugyan! Ha szövet: fekete. Ha bőr, de mű: fekete. Legyen hát valódi: fekete. Ráncok, vonások, rajta, cipzár, gombok, ujjak – mit számít, úgyse látod, olyan mélyfeketévé varázsolja ez a lámpa az arcokon túli világot, csoda, ha az ülésed megleled. Mindegy, micsoda mell, fenék – azt aztán nézheted!

Nézem a tenyerem, látok egyet oldalt is a másik sorban. Kicsi babakéz, úgy illene, hogy hurkagyurka. Hol a saját szájába fogódzkodik erősen, hol az anyjáéba. Két szép csöpp száj mindkettő és két kerek szempár. Körösnagyharsányban szálltak fel – cigányok, magyarok? Nem tudom, hát magamnak se mondhatom meg – de nézem a kicsi kezét és a magamét. Az enyémről tudom, hogy fehér, bár kreol – persze, én ráfogom a napra, a hosszú nyarakra, kitalált vagy csak képzelt görög felmenőkre, nagyapákra. Most kék, de nem ám valamilyen kék, csak kék. Mint itt mindenkié. Feszélyez, hogy nincs.

Nézem a körmét, az anyjáét is: van alatta piszok? Nem nézem a magamét, az alatt mindig van. Sokat kutatom a zsebem, mikor rám tör a félsz, és bátorságot keresek benne. Észre se veszem, és most is ezt teszem, de csak koszra, porra találok – azok meg a körmöm alá.

Azoknak, ott a túloldalon, semmi távolságra fehér a körmük vége – talán most az enyém is az. És tényleg!

Merre tovább? Szagok útján? Észrevetted te, ha látod, kié, a szaga is erősebb? Ránézve is bűzlik az ember. Van az a helyzet, amikor minden bőr illatos, ha meztelen. Nem mindegy, miből iszod a kávét, a körítés, a keret, nem megy egyre.

Ebben a kék fényben, van valami foszforos. A szaga is. Ahogy az ablakon át betört a sötétség, úgy tör be az orromba ez a kékgáz a fényével együtt.

Nézem a gyereket, lehet, hogy tele a pelenkája, de nem érzem.

Ez a fény elmossa a ráncokat. Biztos most is sok nyugdíjas ül itt. Öregszagúak – de nem érzem.

Keresek tovább, hisz maradt még érzék: hogy becézi anya a gyermekét?

Mint egy ének, úgy hat hangja, de egy szavát se érteni – talán a magamét se érteném, mert ezek a komisz kis lámpák berregnek. Nem idegesítő, annál sokkal lágyabb, még kicsit álmosít is.

Valahol szökik a gáz – vélem, és a héliumra gondolok, mi kisegérré teszi hangra a legbehemótabbat is. Behemót! Nézd Szilmór – mert az a nevem – ki kövér és ki nem!

Csalódnod kell, hirtelen jött gondolat: elvesznek az arcélek. Egy kicsit mintha mindenki szép lenne – gondolok nagyot, és lassan ezt az egészet megszokom.

 

De más nem tesz így, eltelik pár hónap, és ez az utolsó járatom. Február, búcsúbuli. Felpakoltam minden múltam, szennyesem, mit prédául Debrecenben nem hagyhatok. Persze utolsóként, mint mindig, felcaflatok a buszra.

            Nem égnek a lámpák, sötét van.

Rám szól a sofőr:

            - Ma bizony semerre.

            - Hogyhogy? – kérdezem, és szinte idegesít, hogy nincs a hangomban zene.

            Azt mondja, hogy szökött a lámpából a gáz, és bár nem mérgező, így, hogy most már az utasok is tudják, a busz nem mehet.

            - No, de kitől tudják?

            - Tőlem.

            Leszállok és betalál egy vénasszony. Mint ilyen, kéretlen fecseg: bántotta szemét az a furcsa fény, és nem tudta azt se, hogy ki ül és ki mellé.

- Végre rend lesz!

            Nézelődök, hallgatózok. Mellettem két alkesz, tanár vagy hivatalnok – kicsit még részeg vagyok, szóval egyre megy – arról diskurál, hogy érezték ők a gáz szagát, és bárki bármit mondjon, az bizony mérgező.

- Tele is lett vele a tüdőm – mondja az egyik, és köp, mintha csak a tüdejéből jönne.

- Büdös volt – pöccinti el cigarettája csonkját a másik, majd hozzáteszi, fintorogva méregetve a mellette elmenőket, hogy még rendesen olvasni se lehetett.

            Mellettük, mellettem egy kis család megy el. A kerekszemű gyerek öklével tömi maszatos száját, ahogy az anya válla felett rám mered.

Nézem a kezét, hátha előbukkan valamelyik ujja. Keresem a kis körmét, hogy koszos-e, és közben gyűröm a magamét a zsebemben – de gyorsan tovakelnek.

            Fázok, benézek a váró ablakán: látom magam görnyedni az egyik padon az induló járatok táblájával szemben még pár óra múlva is, ahogy szenvedek, és várom azt a csodát, amit reggel hatnak hívnak.

 

            Akkor már pirkad, újak a fények, és kialudhat a lámpa.

 

 

A szerző 2020-ban elnyerte a Móricz Zsigmond irodalmi alkotói ösztöndíjat.

Megjelent a Bárka 2020/5-ös számában.


Főoldal

2020. október 20.
Hozzászólást csak regisztrált felhasználó tehet!
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!
Hozzászólások
Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.
Ütőér
Vári Fábián László tárcáiMolnár Krisztina Rita tárcái Bék Timur tárcáiKarácsonyi Zsolt tárcái
Versek
Lajtos Nóra: kórtermekGaraczi László: Cioran-dalokAczél Géza: (szino)líraFalcsik Mari versei
Prózák
Nagy-Laczkó Balázs: KékszínkörMurányi Sándor Olivér: Halak közöttBene Zoltán: Isten, ítéletMárton László: Hű
Drámák
Maruszki Balázs: Vasember fiaiTéblábolók, avagy eszetlenül váltjuk a rendszertCsík Mónika: Az ember tragédiája - Nyolc és feledik színDarvasi László: Karády zárkája
A jó tanuló felel
Nem kötelező
Üzenet a palackban
Tündérkert
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
KezdőlapImpresszumMegrendelésProgramokFedélzeti naplóArchívum
Hírlevél Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA