Prózák

 

 totherzscsoori.jpg
Tóth Erzsébet és Csoóri Sándor

 

Tóth Erzsébet

 

Én lettem volna

Részlet egy önéletrajzi regényből

 

„Háttal megyek.
Csak az kerül elém, amit már elhagyok.”


Tandori Dezső

 

 

Herder

 

Mindenre gondoltam, csak arra nem, hogy szerda van. Közli anyám, mikor a kérdésre, hogy milyen nap van, megadom a választ. Ezek szerint már régóta töpreng ezen a dolgon, mintha neki nem lenne mindegy. Nyolcvannyolcadik évéhez közeledve már nem hajlandó komolyabb sétákat tenni, kimegy a konyhába, fürdőszobába, vécére, mondhatom, olyan az élete, mintha egy nagy, összkomfortos koporsóban telne. Mi meg, húgommal nem nagyon tudunk már ezen tágítani. Néha, amikor kibotorkál a szobájából, arról érdeklődik, reggel van, vagy este. Találd ki, mondom neki, viccnek szánva, de ő nincs vicces kedvében. Most mondd meg, hova menjek? Nincs már nekem hova menni.

Nekem viszont van. Még mindig 1983 decemberénél tartok, Irodalmi napok Debrecenben. Lapozgatom a naplót, ott hagytam abba, hogy benn ülök a taxiban Csoóri és Kiss Feri között, megyünk Görömbeiékhez vacsorázni.

„Nagy csönd lévén, okosabb nem jutott eszembe, ezt mondtam, vagy valami ilyesmit: Most aztán jól összegyömöszölődtünk. – mint ahogy ez igaz is volt. „Nem éltem hiába.” – mondta K.F. „Hát még én.” – mondtam én. „Én igen.” – mondta S. Kétségtelenül most is ő volt a legfrappánsabb. Ezt érezhette K.F. is, mert ügyetlenül, de nagyon őszintén azt mondta: „Hát, Sándor, meg is érdemelnéd.” – én pedig, de nagyon elképzelhető, hogy ezt már csak gondoltam: „Ez már egy régi ügy.” Így jut eszembe még egy fontos dolog, amikor ott ültem S. mellett, mondtam neki, hogy ez csak nosztalgia, hogy én itt vagyok. „Majd jól felpofozom.” – mondta ő. „Talán az kellene.” – volt a válaszom. Aztán súlyosan hallgattunk.

De most még a taxiban ülünk, K.F. nem fér a bőrében, hol engem zaklat, hol S.-t, amikor végre megérkezünk.

„Esett a hó.” – jegyzem meg nem túl eredetien, de tényleg szép volt, mint egy fehérrel hímzett fekete szőnyeg, amire ráléphetünk.

Aztán bemegyünk Görömbeiékhez, szép, nagy, ízléssel berendezett lakásuk van, aminek persze ámuldozni kellett, de bennem egyetlen perc maradt meg élénken, amikor a gyerekekhez mentünk föl, és S. megpuszilta a három pici gyereket. Ez olyan fájdalmas és szép volt, hogy nem tudtam, most rögtön elmenjek-e, vagy maradjak. Persze, maradnom kellett, túl voltam azon, hogy csak úgy elmehessek akár innen is. Pedig jó lett volna. Még akkor következett az este.

Valahonnan Ratkó is előkerült, leült ő is, Köteles Pál, egy Alföldes, talán Márkus Béla, Gáspár, két nő, pálinkákat ittunk, azután vacsorához ültünk. K. F. azt mondta, üljek közéjük. Fantasztikus vacsora volt, fácánpecsenye, sült csirke, töltött káposzta, stb. S. ott ült mellettem, ezért aztán alig tudtam élvezni egyetlen falatot is. Amikor az alaposan leszopogatott csontokat rakta egymás mellé, akkor gondoltam arra, hogy nem kellene ilyen komolyan venni ezt az egészet. És arra is akkor gondoltam először, hogy talán most megcsalom P.-t. Reggel óta nagyon sokszor gondoltam rá, az arcára, a mozdulataira stb., de most úgy gondoltam rá, hogy nem ezt érdemli tőlem.

Egy ember, aki nem tesz mást, csak egymás mellé teszi a csontokat akkurátusan, és én reggel óta őt figyelem. Mint egy gyönyörű, fényes nap, amelyen néha átvonul egy-egy felhő. P. volt a felhő. Szemétség ezt így bevallani, de ő volt.

A vacsoránál S. csak annyit kérdezett, hogy jó-e a töltött káposzta. Nagyon finom, mondtam. Mert tényleg az volt.

Visszaültünk. Ő már szemben ült velem, ha akart, rám nézhetett. Elkezdődött a beszélgetés a Választmányról, stb. Előbb még Kiss Feri elkezdett énekelni. Egy olyan szép dalt, hogy akármit csinált már, ezt nem fogom elfelejteni.

„Barna menyecske, mit viszel a kosárba? Mi van a te szíved alá bezárva? Olyan bánat, olyan titok, ki se merem mondani, fáj a szívem, hogy tudtalak szeretni.”

A naplónak ez a része itt véget ér.

Gondolkodom, 1983-ban mi lehetett az a komoly ügy, amiért ilyen feszült volt a viszonyunk. A sok-sok levél között találok egyet, ez kivételesen dátumozva is van:

Bp., 1983. febr. 3.

Kedves Erzsébet,

                                ha silány emberek sértegetnek: sérthetetlen vagyok. De ha azok vágnak szemem közé vizes fölmosórongyot, akiket becsülök, szeretek: bizony még én is elveszítem a szemem világát rövid időre.

                              Nehezemre esett, de beszéltem Ágh Pistával: miért nem hűségesen közvetített, ha már közvetíteni akart? Ahogy kivettem a szavaiból: ő pedagógiai okokból adta tovább a párbeszédet. Úgy tetszik, túl didaktikusra sikerült a szándék, mert a részegségét én nemcsak az Írószövetségben tettem zárójelbe, hanem ott is, ahol „hajmeresztő” beszélgetésünk zajlott. A pedagógiához a hűség és az igazmondás is hozzátartozik. Egyébként a társaságból egyedül csak én tudtam, hogy Kiss Ferenc miért volt akkor olyan kiábrándítóan epés; ha kíváncsi rá, egyszer elmondhatom.

                             Ami pedig az „ösztöndíjas ügyet” illeti, a lelkiismeretem tiszta. Idehaza először igazolták nekem vissza, hogy Elek Pista eddig remekül megállta a helyét. Jólesett hallanom, hogy a személyemre bízott döntéssel az elfogultságaimon túl is jól sáfárkodtam. Elekkel akkor még, amikor jelölni kellett, nem is találkoztam. Hogyan bízhattam volna benne jobban, mint Magában? Éppenséggel a fordítottja igaz: bizonyos voltam benne, hogy megérti, miért egy tudós-féle politikus-féle fiatalt szemeltem ki, illetve fogadtam el. „T. Erzsébet három napig neheztelt is rám.” A mondat így hangzott, de a mondatban a Maga fölmentése is ott volt. Hiszen ez azt jelentette, hogy T. E., az első számú jelölt egy életre megharagudhatott volna, s nem ez történt. A „három nap” mindenkinek ezt jelképezte. Nem is értem, hogy Ágh Pista figyelme merre kószált?

                          Az, hogy mások előtt beszéltem erről, egyelőre szokatlan lehet magának. De ezúttal nem T. E. és Cs. S.  magánügyét ütöttem dobra. Eddig tart a sértődésem indoklása.

                          A levele utolsó két sorára külön kellene egyszer válaszolnom. De abban a jövendő levélben aligha lehetnének érveim. Ha nem osztotta volna meg dühét Ágh Pistával és Marsallal, és ha „irigységét” négyszemközt közli velem, mindent másképpen értek. Béna maradok továbbra is, de nem keseredem el annyira, mint így.

Üdvözli: Csoóri Sándor

 

Gondoltam. A Herder – díj. Édes Istenem. Hogy ki kavart és mit, ma már érdektelen. Nem én gondoltam rá, hogy Csoóri nekem adhatná a Herder-díjával járó ösztöndíjat, valahogy benne volt a levegőben ez is. 83-ban, ahogy már évekkel azelőtt is, tudott volt, hogy a mi kapcsolatunk… vagy mi… nem tudom.

Ma úgy gondolom, nem merte ezt megtenni. Én nő voltam, ahogy ma is, pletykák özöne zúdult ránk így is. Nem akarta ezt vállalni, és igaza volt. Elek nagyobb hasznát vette az egyéves bécsi ösztöndíjnak. De hogy ilyen védekező-magyarázkodó levelet írt, azon most lepődöm meg igazán. Néha ugyan elvitt magával vidéki műsoraira, senki nem tudta, mi lehet közöttünk, én sem, szerintem ő még kevésbé, egyszerűen  zavarban voltam… De mentem vele örömmel. Emlékszem, egyszer az Őrjárat utcai lakásunk elé jött értem, valaki más vezette a kocsit, talán Kecskemétre mentünk, az egészből arra emlékszem, hogy az író-olvasó találkozó végén megkérdezte a művház-vezetőt: Krisztina hol van? Nem tudott eljönni, gyöngélkedik – mondták. Láttam arcán a csalódást. Nem tudom, mit akart velem elérni. Biodíszlet voltam, ahogy ma mondanák?

Miközben inkább lehet, hogy egy nő voltam, aki lehettem volna, ha…

Egyszer elhívott a Filmmúzeumba egy Elem Klimov-film, az  Agónia  bemutatójára, zártkörű vetítés volt, akkoriban voltak ilyen félig titkos bemutatók, később aztán a film a nagyközönség elé is eljutott. Lehet, csak azért hívott, hogy ne menjen egyedül. Néha közel hajolt hozzám, magyarázta filmet, vagy csak megjegyzéseket tett, én semmit nem értettem ezekből. Csak a szívem a torkomban dobogott. Nem a film miatt, persze. Nem tudom, Éva volt-e már akkor. Ha volt is, őt én vele soha nem láttam. Egyedül jött mindig, minden nyilvános estre, amikor meg már mindenki tudta, hogy van egy Éva, akkor már Éva haldoklott. A verseiben is csak akkor tűnt fel, amikor már halálos beteg volt, majd pedig a halála után.

Én hamarabb tudtam Éváról, de az egy külön fejezet lesz. Még nem tartunk ott.

Hogy megértsek valamit is, vissza kell menni a megismerkedésünk körüli időkbe, vissza 73-74-be.

Vagy még előbbre.

 

Mivel telt az a három év?

 

A Telefongyárba úgy kerültem, hogy meghúztak vagy három tárgyból a Közgázon, ezen már nem lehetett segíteni. Évismétlés. Addig viszont dolgoznom kellett, a Telefongyár adódott. Nem volt messze tőlünk, emlékszem, egyetemistának számítottam, nem is vettek komolyan. Adminisztratív feladatokat kaptam, imádott mindenki, főleg a férfiak. A Telefongyár-újságba is bekerültem, kontyos fiatal szépség virít a cikkben.

Ez nem is kabát, ez egy költemény. Mondta egy rajongóm a villamoson. De itt volt egy srác, aki komolyan vett. Talán két évvel lehetett fiatalabb nálam, és mondta, hogy ő járna velem, ha akarnám, pedig tudja, hogy fiatalabb nálam, de olyan jó lenne, tetszem neki. Akkor még voltak ilyen fiúk. Helyes volt egyébként, de nyilván leráztam. Féltem minden fiútól. Csak tizenkilenc éves voltam, és a Teleki Blanka leánygimnázium után, ami fölért egy apácazárdával, nekem ez az egész egy misztérium volt, és otthon is nagyon nagy szigorúság uralkodott. Hogy fért volna bele valami „járás”?

Elvégeztem aztán a Közgázt, és akkor jött a Hajtóművek és Festőberendezések Gyára. Ilyen veszett komolyan. Fehérvári út, Budára kellett átbuszozni.7.15-kor kellett bélyegezni. Nekem ahhoz, hogy odaérjek a pestújhelyi Őrjárat utcából biztonságosan, hatkor kellett otthonról indulnom. Fél hatkor kelek, ruha előre elkészítve, macskamosdás, hat tíz a legutolsó időpont, amikor még van esély, hogy beérek. Végigszaladok a Cservenka Miklós utcán, ki a 7-es buszhoz, ami elvitt a Fehérvári útig. De akkor még három megálló a Hajtóművek, egy villamoson.

Onnan aztán már semmi gond. Megint csak fiatal vagyok, mindenki kedvence, szép, ifjú közgazdász. Egy baj van, a főnököm. Kovács Lajosnak hívják, nem tudnám megmondani ennyi idő után, hány éves lehetett, nekem öreg volt. Sokáig fel se tűnt, pár hónap kellett, hogy egyértelmű legyen: ez a vén pasas akar valamit tőlem.

Iszonyú volt. Ott ült az irodában Esztike, a vénlányszerű irodista, láthatóan régóta imádta K. L.-t, nézett rá bárgyú szemekkel, engem meg utált. Várta, mi lesz.

Az lett, hogy egyre gyakrabban kellett bent maradnom a főnökkel munkaidő után, és először komolyan nem vettem észre, mi történik.

Egyszer aztán ki kellett rohannom, olyan eszelősen ölelgetett, csókolgatott… Nem mehettem oda többet vissza.

Anyámnak volt egy ismerőse abban a gyárban, tíz évvel lehetett idősebb nálam, láttam, hogy neki is tetszem; ő elintézte, hogy botrány nélkül átkerüljek egy másik osztályra. Ami ráadásul a telep másik épületében volt, jó messze kerültem attól a disznótól. Na, ott aztán jött a paradicsom. Csupán az kellett, hogy már nem én voltam a fő látványosság. Ezt a rangot Pálmától senki nem vitathatta el. Pálma a főnök – egy fiatal káder – titkárnője volt, és olyan Marylin Monroe-szerű lény, sugárzott belőle az erotika. Szőke, kicsit telt, pont annyira, hogy a blúz majdnem kicsattant rajta, és szép, mondhatni ártatlan babaarc. A koitálás volt a kedvenc szava, mindig ezt mondta, ha valami cselekményt értelmezni kellett. Koitálnak. Mondta, ha a főnök értekezleten volt, koitálnak, mondta, ha bármi más volt. Nem tudott erről a kifejezésről leszakadni. Pedig akkor már a „baszás” nagyon bevett kifejezés volt. Pálma okos is volt, nem szerette az alpári kifejezéseket, kérkedett vele, hogy ő, ma úgy mondanám, a szofisztikáltabb stílust kedvelte.

Akárhogy is, Pálma vitte a pálmát, más nő nem számított. Egy öreg közgazdász az iroda mélyén üldögélt, de mindenen ott volt a szeme. Gyakran mondta nagy áhítattal, hogy Pálmát vitaminba kéne sűríteni, és úgy osztogatni. Fölmerült, naná, hogy Pálmának le kéne adnia pár kilót, akkor aztán tényleg bomba nő lenne. Erre megszólalt az öregember: ha Pálma egy grammal is kevesebb lenne, ötven százalékát veszítené el a szexepiljének. (Nem véletlenül foglalkozott örökké számokkal.) Ebben mindenki egyetértett. És Pálma még nekünk, nőknek is bejött, olyan fölénye volt, hogy nem is volt értelme versenyezni vele. Én meg aztán nem is akartam. Örültem, hogy élek.

Akkor már csak a versek érdekeltek, és írtam is jó néhányat. Ismertem a kor legnagyobb költőjét, leveleztem, találkozgattam, beszélgettem vele, nem is érzékeltem ezt a földi világot, ahol mindenféle Pálmák koitálnak.

Persze, megtalálom azt a levelet, ami történetünkben az aranymetszés szabálya szerint most következik:

 

Kedves Erzsébet,

                                     csütörtökön kaptam meg a levelét, így aztán nem is kísérleteztem a telefonálgatással. Karácsony estje van, mire ezt a pár sort megkapja, talán kedd lesz, talán szerda. Ha az év utolsó napjának délutánján össze tud kaparni egy kevéske időt, jöjjön el ide a Keleti Károly utcába, de ha nem, akkor írja meg az új telefonszámát, hogy én keressem.

                                      Köszönöm jókívánságait, és hasonlókat kívánok versírásban és másban is. Üdvözlöm Klárit is. Szeretettel

                                                                    Csoóri Sándor

Bp. 1976. XII.24.

 

Nos, akkor már össze tudtam kaparni egy kevéske időt.

 

Bevérezni

 

Amikor először hívott a lakására, nem mentem el. Majd bolond leszek. Nem igaz, minden vágyam volt elmenni. De nem úgy neveltek. Tudom, ez furcsa, de tényleg. Volt ilyen. Egy fiatal lány egy férfi lakására! Ez maga a borzalom! De most is viccelek. A világ nem számított. Irtózatos félelem volt bennem. Hogy történik valami, amire nem vagyok kész. Már-már istenként tiszteltem, valójában mégis emberként vonzott. És persze férfiként.

Három éve ismertem, leveleztünk, telefonálgattunk, néha találkoztunk is itt-ott, most már nem halogathatom tovább, döntöttem. Egy ma már rettenetesnek tűnő, rózsaszín nyári ruhában mentem, a Luxus áruházból származott, akkori mércével sem volt akármi, de ilyesmit már nem vennék föl. Ma egy póló és egy farmer, vagy még inkább short, könnyű utat enged a szerelmeseknek. De azok voltunk-e mi? Én biztosan, remegtem egész nap, míg készültem, ő pedig valószínűleg csak le akart már végre feküdni velem is. Ahogy a többi nővel, aki megfelelt erre a célra. De akkor még nem volt semmi különös. Ott voltam, megismertem a kicsi lakást, nem voltunk feszélyezettek, és aztán be is állított valaki, vagy valakik, akik így vagy úgy tudomásul vették jelenlétemet, nyilván nem először láttak egy nőt ott. Ráadásul úgy mutatott be mindenkinek: a legtehetségesebb fiatal költő! Nem költőnő, költő! Mindenki gondolt, amit akart.

De amikor 1976 utolsó napjának délutánján beállítottam, tudtam, ez nem lesz egyszerű látogatás.

Arra a szörnyű, nehézkes, cseresznyefából készült alkotásra, amit ő dolgozószékének használt, és ott is ült általában, a vendégei pedig az ágyon – ott szorosan ülve három ember is elfért – de volt még kisszék is, ha kellene, mert sokszor bizony kellett, annyian szorongtak, szorongtunk abban a kis lakásban. Mindig szervezkedtek valamit, főleg erdélyiek ki-be hozatalán, itthoni, zűrös, irodalompolitikai és politikai kérdéseken tanakodtak. De most nem volt senki, csak mi ketten. Én az ágy szélén ültem, ő meg a kisszéket hozta közelebb az ágyhoz. Meg is vendégelt, valami erdélyi kolbász, sajt, kenyér, paprika. Még most is hallom a paprika harsogását fogaink között. De nagyon laza volt, nem volt kellemetlen, olyan nem volt, hogy hallgattunk volna, az veszélyes lehetett. Gondolom ma már.  

Mikor valaki csöngetett, én már az ágyon kucorogva ültem, szinte otthonosan, az már nem volt kényelmetlen. Juli az –, mondta Sándor, a volt feleségem. Akkor láttam először és utoljára Marosi Júliát. Ő aztán otthon érezte magát, később tudtam meg, hogy élete végéig a felesége volt hivatalosan. Sándor édesanyja még az esküvőjükön megmondta a fiának: a feleségedet soha nem hagyhatod el, abba én belehalnék. Sándor aztán tartotta is magát ehhez az anyai kéréshez. Nem vált el tőle, de elhagyta a többi nőért, akiket így feleségül sem lehetett venni. Bebiztosította magát. Juli tényleg otthon volt, csak újévet köszönteni ugrott be, talán hozott is valami italt, belenyúlt a tányérunkba, amiről falatoztunk, csatlakozott a lakomához. Egyszer aztán fölpattant: Megyek is, nem zavarom tovább a párt, boldog szilveszteri éjszakát kívánt. Nem volt kétséges számára, hogy én ott fogok „szilveszterezni” Sándorral. Egy újabb nőcske, gondolhatta magában, majd elmúlik.

Hát nem múlt el. Valójában még el sem kezdődött. A bennem levő szorongás, tisztelet, ámulat felülmúlta a vágyat, hogy vele legyek. Elhúzódtam, ha közeledett, másra tereltem a szót: Ki festette azt a képet? Bámultam találomra az egyik festményre. Orosz Jancsi, a legjobb barátom –, és akkor megint nyertem fél órát. Legalább három-négy óra repült el ilyenformán észrevétlen. Én a mennyekben voltam már attól is, hogy vele lehetek, képtelenség elmondani utólag is, mert ma már talán másképp emlékszem. Hogy ő mit érezhetett? Szerintem ő sem érezte az idő múlását, hiszen bármelyik pillanat elég lehet a kiteljesedéshez. Egy apró mozdulat, ami nem ér véget, egy érintés, ami továbbhalad, egy hirtelen odahajlás… De hogy egyszer sem kellett kimennem a mosdóba? Szerintem nem mentem ki.

Végül úgy fél nyolc körül felálltam, fogtam a táskám, hát boldog új évet, nyögtem ki esetleg, elmegyek, sokáig tartottam fel. Nem tartott föl, mondta, és kiszaladt a száján: maradj. Holott mindig magázódtunk. Pillanatok alatt ott álltam az ajtó előtt, amit neki kellett kinyitni. Még akkor is lehetett reménye, hogy hirtelen magához ránt, erre legalkalmasabb egy szűk előszoba – láttam is a tétovázását, de egyszer csak kinyílt az ajtó, és ma sem tudom elképzelni, hogyan, de már kívül is voltam.

Azt az arcot soha nem felejtem el. Legszívesebben azonnal visszamentem volna, olyan csalódottságot, szinte fájdalmat láttam az arcán. Lehet, nem is köszöntem, jöttem lefelé a lépcsőn. Nem volt értelme visszanézni.

Akkor még sejtelmem sem volt, mi következik. Milyen szenvedés, kín, a reménytelen szerelem miféle gyötrelmeket tartogat még nekem. Hosszú évekig. Talán tíz év múlva jöttem rá, hogy ez volt az a pillanat, amikor föladta. Ezzel a nővel én végeztem. Nem éri meg ennyi időt pazarolni rá, amikor annyi nő van…

Az is csak később tudatosult bennem, miért is féltem annyira? Mások szűzkurvának mondják az ilyen nőt – Sándor nem, ő talán még magában sem beszélt így, annyira szemérmes volt –, egyes férfiak direkt élvezkednek a durva, ocsmány beszéddel, nők előtt főleg, talán így élik ki  megvalósulatlan szexuális fantáziáikat, így vezetik le a frusztrációt, Sándornak erre igazán nem volt szüksége. De férfiönérzet azért benne is volt.

Honnan tudhatta volna, hogy huszonvalahány évesen még szűz vagyok? Ezt szégyelltem annyira, vonszoltam magammal, mint egy nehéz zsákot, ezt az ostoba szüzességet, és igenis nem akartam összevérezni azt a szent ágyat. Mármint nekem volt szent. Hány nő feküdt ott előttem? Meg se próbáltam elképzelni. De ez nem zavart volna, ha már túl vagyok a beavatáson. Huszonnégy évesen szűz? Volt miért szégyenkeznem, vagy nem? Azóta sem tudom. De elhatároztam, ha belehalok is, meg fogok szabadulni ettől a szörnyűségtől, a bennem Berlini falként megbújó apró hártyától. Apró volt-e, nem tudom, de akárhány fiúval próbálkoztam, illetve vacakoltak ők velem, nem mentek semmire. Hamar feladták volna? Nyilván.

Következő év második hetében ott álltam a szinte szomszédunkban lakó nőgyógyásznál. Nagyon nehezen nyögtem ki, mit is akarok, de nem volt meglepve. Ó, hát ez majdnem mindennapi eset. Vannak nők, akiknek olyan erős a szűzhártyájuk, hogy csak műtét segíthet rajtuk. Megbeszéltük az időpontot, mikor megyek be hozzá a kórházba, ahol elvégzi a beavatkozást. Ne féljen, nem fog fájni. Próbált vigasztalni.

Nem is fájt. Túl voltam rajta. Ami azután következett, boldogtalan mászkálásom, szinte ostromom S. körül, ami jó pár évig eltartott, életem leglidércesebb emlékei közé tartozik.

Még most, annyi év után is nehéz írnom erről, ezért keresek egy akkoriban írhatott levelet vigasztalásul. Nyilván már komolyan írtam a verseket, mert a levélből kiderül, Sándor ismerte őket.

Kedves Erzsébet!

Még mindig a kórházban, még mindig a gödör fenekén. Hosszú hónapok után már egyre határozottabban érzem, hogy a test bajai is fölérhetnek a lélekével! Ezt persze nem úgy mondom, mintha csak a gerincemmel kínlódnék. Az év eleje óta az ég, a mennyezet szakad rám egyfolytában.

A verseiből látom, hogy maga se egy erdei tisztáson üldögél. De ámokfutásából megérezni a futás örömét is. Jó lélekkel ismételhetem el, amit már többször is mondtam: szinte a maga verseit érzem egyedül hiteleseknek. Semmi irodalmi szemét, hordalék, nyavalygás nincs bennük. Hasonlóan akartam edzeni én is a verset, de nagy kortársaimtól csak különböznöm sikerült, a szándékaimat megvalósítani nem. Ez magukra vár. Mindenesetre jó tudnom, hogy a kezdetnél ott voltam, s amit szerettem volna megcsinálni, most megvalósulni látom.

Még egyszer: mindig kíváncsian és izgatottan olvasom a verseit.

Szeretettel üdvözli: Csoóri Sándor”

 

Mit segített akkor ez a levél nekem? Valószínűleg további ámokfutásokra késztetett csupán.

 


Főoldal

2019. augusztus 27.
Kiss László tárcáiLackfi János tárcái Szabados Attila tárcáiCsík Mónika tárcái
Erdész Ádám: Változatos múlt ismétErdész Ádám: Melyik a járható út?
Szarvas Ferenc: Amikor az ellenőr mindennap megtanult egy versetKas Kriszta novellái
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Molnár Lajos verseiGéczi János verseiZalán Tibor verseiGergely Ágnes: Az ausztriai lépcsősor
Haász János: A puskás emberAbafáy-Deák Csillag: Csók sem voltHáy János: Boldog boldogtalanKötter Tamás: Izgalmas életek
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKApku_logo.png