Prózák

 

 Lackfi_J__nos_Raffay_Zs__fia_fm__ret.jpg
Lackfi János (Raffay Zsófia fotója)

 

Lackfi János


Beatles ledarálva*

 

Feküdtem az ágyon, ránk volt parancsolva, hogy aludjunk már, késő van, semmi számítógép, semmi játszás a mobilon, van két pisis húgom, ezért engem is mindig pisisnek kezelnek.

Ettél az ebédből? Alig fogyott valami!

Megírtad a leckét?

Bekötötted a biztonsági övet?

Bevetted a gyógyszert?

Kitörölted a fenekedet?

És ha bevettem a fenekemet, és ha nem töröltem ki a gyógyszert, és ha igen, és ha nem? És ha magasról teszek az egészre? És ha kések a suliból? És ha Guns N’ Roses-os pólóban leszek a tablón? És ha beszólok az énektanárnak, hogy olyan nem létezik, hogy HALVÁNYLILA SEJTELEM, és miért tetszik úgy beszélni velünk, mint valami elmerogyottakkal?

Nincs bajom az elmerogyottakkal, kedves és szerencsétlen emberek, kisebb az agyuk, de nagyobb a szívük, mint nekünk, egészségeseknek, most nem azért, hogy reklámot csináljak nekik. Nekem a tanárnővel van bajom, ezzel az egész visszamaradott beszéddel, az egész visszamaradott énekórával, ahol idiótaságokból írunk dogát, ereszkedő hangsorból meg az ógörögök lantzenéjéből, amit soha senki nem hallott, egy darab CD-t nem adtak ki akkoriban, senki nem lájkolta a youtube-on, hogyan írjunk olyasmiből, ami nem létezik? Aztán meg hogy ne utáljuk, mint a szart, betette a Beatlestől a She Loves You-t, és arról kellett írni, hogy milyen érzéseink támadnak a zenétől. Ennek megint semmi értelme. Egyébként is baromi dühös érzéseim támadtak tőle, legszívesebben benyomtam volna azt a négy bilifejű, modoros barmot egy darálóba, és fasírtot csinálok belőlük. Csak persze azt nem szabad. Mindenféle szép érzések támadjanak, szabadság, szerelem, legyenek egyenlők az emberek, a Beatles meg masírozik át a járdán, sá-lalallá!

Nem vagyok nagy dumás, senki se tudja, mennyi minden kavarog a fejemben, nem is árulom el, minek elmondani a dolgokat, csak bajom lesz belőle. Annak a plöttyedt énektanárnak is kár volt előadni a Beatles rituális kivégzését, bevitt a dirihez, aki nem értette, velem nem szoktak magatartásbeli problémák lenni, biztos kamaszodom. Na, gondoltam, ez nagyon tud, tizenhét éves vagyok, és kamasz, végre valami új és izgalmas infó! Kíváncsian vártam, milyen forradalmi híreket tartogat még nekem, de csak beírt az ellenőrzőmbe meg behívatta anyámat.

Nem mondtam semmit az egészről otthon se, mit pofázzak, ha nincs miről. Habverővel nekiesni a semminek, szerintem erre megy el az emberek legtöbb energiája. Habosít mindenki, aki él és mozog. A focisták reklamálnak minden hülyeség miatt, leordítják egymás fejét, öltözői pletykákat szellőztetnek meg, csajokkal kerülnek hírbe, új luxusautót vesznek, beszólogatnak az edzőnek meg a bírónak meg a klubelnöknek, és jobban élvezik az ilyesmit, mint magát a játékot. A rendőr beleköt az élőfába is, csak hogy bebizonyítsa, van hatalma megtenni, mert ő hivatalos fazon, a többiek meg csak állampolgárok, ki vannak szolgáltatva és be vannak fosva. A fontos cégek fontos alkalmazottai nagyon fontos tárgyalásokon ülnek állandóan, és képregényfigurákat rajzolgatnak a mappájukra, meg vonásokat, és ötösével összekötik, ahogy a börtönben szokás számolgatni a letelt napokat. Félix herceg meg, aki mindenhol megjelenik mostanában, reklámokban, plakátokon, bulvárlapokban, éppen azon morfondírozik, mit vegyen fel a brit királyi esküvőre, mert persze meghívták, és neki is, a spanyol feleségének is, a három kölyküknek is, talán még a vizslájuknak is ugyanaz a magyar divattervező segít eltalálni a megfelelően elegáns, ugyanakkor visszafogottan laza, összepasszoló, de az egyéniségeket kellőképpen kifejező outfitet, na tessék, csupa gond az élete, el kell dönteni, a grafitszürke vagy a krómezüst mutatja fel a világnak azt az összetéveszthetetlen minőséget, ami ő maga. És a hajtókán visel majd egy pici zománcmunkát, melyet a Kossuth-címer inspirált, így szeretné jelezni, az ország és annak demokratikus hagyományai, fékezhetetlen szabadságvágya mennyire közel áll a szívéhez. Ezeken biciklizik hetek óta, más meg olyan jelentéktelen vacakságokkal, hogy mi kerül többe, a felvágott vagy a sajt, kijön-e a nyugdíjból hó végén.
            Mindegy, az énektanárnak elmorogtam egy bocsit a Beatles miatt, igazából nem volt több bajom ezzel a hisztis libával, mint a többivel. Elvoltam a világomban. Azon azért elmolyoltam fejben, hogy igazából mért is akadtam ki épp ezen ennyire. A sok iskolai hülyeség elérte a túlfolyót, összetömörült a szmötyi, és kicsordult, aminek ki kellett csordulnia.

Mikor egyszer tüdőgyulladással kórházba kerültem, a gyógytornász mindenféle légzőgyakorlatokat tanított nekem, amikkel a váladékokat ki lehet hajtani a szervezetből. Tőle tudtam meg, hogy a csulázás, a köpdösés meg a hányás profi védekezési módszerek, melyek megtisztítanak bennünket. Vicces, ha mondjuk egy suliteremben, ahol elvileg a hasznos dolgokat megtanítják nekünk, bármelyiket is megpróbálnám, az ablakon vágnának ki, mint macskát szarni. Jó, nem mondom, értem én, hogy ha ezeket szabad lenne, térdig járnánk a váladékban, az meg a francnak se hiányzik. A középkorban állítólag így is volt, mindenki az utcára öntötte az éjjeliedénye tartalmát.

De azért az ember elgondolkodik. Azon is, hogy mit keres a gimiben a Bence, aki a padra dőlve végigalussza az összes órát, semmire nem válaszol, mégis átengedik kettessel. Azért szunyál folyton, mert otthon van egy igazi traktora, és azon melózik délutánonként meg hétvégén az apja földjein. Tisztára széjjel van hajtva a srác, és igazából más nem is érdekli, mint a traktor, a szénabálák, a vetőmagok meg a cigi. Mégis itt rostokol, mert még a traktoron furikázáshoz is papírok kellenek, a szülei nem hagyják élni, agráregyetemre akarják betuszkolni a homorú bizonyítványával.

Aztán éjszaka lett, és szinte hallottam a fület a szobában, ultrahangon üzengetett, de legalábbis láttam, ahogy dereng, mintha valami ufó füle lenne, vagy valami elszállt varázslóé. Egy fület füleltem. Tiszta diliház. Mesélhetett volna nekem, kinek a fejéhez tartozott. Döbbenet, ott hevertem egy légtérben valakinek a fülével, ugyanabba a sötétségbe tunkolva, amelyben nyakig úszik valaki valahol, talán nem is olyan messze, és azon gondolkodik, hová a fenébe is lett a füle. Rohadtul fájhat, ha levágják az ember fülét! Nekem eggyel több fülem volt, neki eggyel kevesebb. És gőzöm se volt, hol keressem a fül gazdáját.

Normál esetben, ha találsz egy tárcát vagy bármit, ami értékes, felteszed a netre, és addig terjed az infó, amíg csak elő nem bukkan egy csávó, aki tud valamit. Hallott valaki másról, aki ismeri valakinek a valakijét, aki... És az illető nagyon boldog lesz, világgá kürtöli, milyen rendesek az emberek. Na most elképzelem ugyanezt elveszett füllel. Találtam egy fület, jó karban, pamacs szőr a fülcimpa felett, átvehető a következő címen.

Anyáddal szórakozzál, köcsög!

Levágott pöcs nincs? Egy haveromnak kéne.

Kekszet a srácnak, azt hiszi, vicces volt!

Ismerek megbízható pszichiátert, belinkeltem a weboldalát! Béke veled! A gyógyszeres kezelés csodákat tesz.

Ehhez képest ott rohadt a fiókomban egy fül. Itt még a fióknak is füle volt. A falnak nem volt, de celluxszal nyugodtan oda is felragaszthattam volna, senki se akadályozná meg... Felkeltem, a sötétben odatapogatóztam. A fül petyhüdt tapintása. A vakok érzékei kifinomultabbak. Sötétben furább szaga volt. És ha reggelre megrohad? Megzöldül?

Már meséltem a kocsonyacsontról, ami kinn felejtődött az ablakban, aztán februárban beütött a tavasz, és a cuccnak olyan hullaszaga lett, hogy azt hittük, döglött kutya lehet a bokrok közt. Nekem kellett műanyag tálastul elásnom a bezacskózott, bűzlő maradványokat. Tisztára olyan volt, mint egy krimiben, féltem, hogy meglát valamelyik szomszéd, és elkezdi, hogy hékás, mit ásol ott elfele, hívom a rendőrséget.

Ha belegondolok, tök sokszor érzem magam bűnözőfélének, olyannak, aki valamit éppen elszúr vagy elszúrt vagy el fog szúrni, és sunnyognia kell. A felnőttek is így sunnyogják végig az életüket? Persze ismerek olyan kölyköket, akad egypár az osztályban is, aki mintha az ördögtől se félne, végigcsörtet a világon, ő tojta a spanyolviaszt, és különben is totális lángész. Az ilyenek nem pont jó tanulók, feleléskor elég könnyen zavarba jönnek. Viszont amint nem szívatja őket a tanár, kihúzzák magukat, és megint úgy néznek ki, mint aki maga fingotta a Naprendszert. Sokszor találgattam, mindez páncél és fedezék csak, és titokban őket is ugyanúgy marja mindenféle bizonytalanság, mint bennünket, pattanásos és szégyenben úszó többieket, vagy sosem hallottak efféle érzésekről, mennek, mint a tank, amely észre sem veszi, amit letapos.

Most mindenesetre, amikor okkal rettegtem a lebukástól, hiszen egy random fület rejtegetni nem tűnik veszélytelen dolognak, érdekes módon lenyugodtam. Mintha fél deka fül hiányzott volna az egyensúlyomhoz, amit végre megtaláltam. Tényleg, fogalmam sem volt, mennyi a súlya, lemérhettem volna a konyhai mérlegen. És ha megtenném az éjszaka kellős közepén? Aludni úgyse tudtam, fogtam hát a fület, és lelopóztam a lépcsőn. De még mielőtt leértem volna, meghallottam apám hangját, furán telefonált a nappaliban. Ahogy izgatott sutyorgásába belefüleltem, megrogyott a térdem, leültem a lépcsőre.

"Gondolhatod, ajtót nyitott, frissen fürdött, ki volt sminkelve, semmi melltartó... Halál komoly, majd kiesett a szemem... Mit csináltam, hát szerinted? Előkaptam a citerát. Népi kultúra, az kell ezeknek, adok én neki... Nem rögtön, bár alig várta a ribanca... Feleségnek álcázott kurva mind... Ne kapd fel a vizet, nem a tiédre értem... Házi nyúlra nem lövünk...
            Nem rögtön, szépen belekezdtünk a citerázásba... Persze vezetgettem a kezét, hogyan fogja le az akkordokat, közben összesimultunk... Várjál, előbb bejött a kamaszfia, hogy elköszön, edzésre megy, izzadós nagy mafla, idegesít, ahogy a saját fiam is, pattanásos szerencsétlenek... Na, a nő is érti a módját, mondja, a kisebb gyerekek már a nagyinál, a férj túlórázik, közeledünk, vágod? Nyomtam neki a sztorikat ezerrel, hogyan ment régen a kazal oldalában, a hempergések Szent Iván éjszakáján... Rátértem a lényegre, hogy azok a buta húszéves lányok semmit nem tudnak a testről, bezzeg a bonchidai menyecskék, ugrálnak, mint a kecskék, szeretőjük mindig más, az uruk csak ráadás... Ja, nem csak a szám járt, a kezem is, citeráztam a csajon rendesen, be a ruha alá... Ledobta, a maradékot letéptem, megdöngettem, mint az ólajtót, a nyamvadt férjétől ilyet biztos nem kap... Adtam neki elölről-hátulról... Ha már az asszony, ez a frigid liba nem enged magához, vagy ha igen, hát mintha próbababát dugnék... Nem olyan férfi vagyok, aki tűri az éhkoppot... Jól esik a változatosság, én mondom... Úgyhogy ha tetszik az a kis tanárnő, ne szalaszd el...
            Várj, mintha járkálna valaki, cső, leteszem!"
Be kellett húzódnom a lépcsőfordulóba, levegőt se vettem, ahogy apám körbelépdelt a szobákban, éreztem, ahogy füleli a sötétet. Hm. Füle a sötétben. Kezemben a fül. Öt fül a sötétben. Négy vágatlan, egy vágott. Úgy kapaszkodtam abba a levágott fülbe, mintha megtarthatna a szakadék fölött.

Ilyen lehet a bungee jumping, zuhan az ember, és a zuhanás sosem ér véget, mindig van tovább, mindig nyúlik a kötél, csak akkor ránt vissza, mikor már azt hiszed, szét fogsz mázolódni a talajon. Megszédültem, lehuppantam a lépcsőre, jólesett, hogy hideg a kő. Zúgott és zizegett a fülem. Most ez hogy? Hányni lett volna kedvem, lehányni az apámat. Odamenjek hozzá, és e-mailes figyelmeztetés nélkül vágjam pofán? Mondjam neki, hogy egy féreg, hogy dögöljön meg? Kisbaltával a kézben tereljem ki a házból, nincsen itt helye? Dobáljam utána a ruháit, a citeráját, az összes hülye cuccát? Lecseréltessem a zárat?

Most akkor mi van: megyek az utcán, és nem tudhatom, melyik középkorú nőbe dugta már be apám a lomposát? Vajon melyik osztálytársam anyjára jár rá ugyanúgy, mint erre a nőre? Ketten is tőle tanulnak citerázni. Jó nagy barom vagyok, nem kapcsoltam, hogy mi ez a mocskos nagy citerázási láz a környékünkön. Ki a franc akar amúgy már citerázni? Ja, mégse hirdetheti, hogy ingyen dugásért házhoz megyek... Anyámnak se volt gyanús? Vagy tudja, csak úgy tesz, mintha? Nyilván azt hazudja magának, hogy miattunk huny szemet. Vagy annyira vak, hogy észre sem veszi? Nem is szereti már az apámat? Mert ha tényleg szeretné, csak észrevenné... Félrekúr a kedvesem, én meg vígan elhiszem róla, hogy hűséges?

Vagy így megy a világ, ennyi, kész, vedd be a leszarom-tablettát, és aludj nyugodtan? Mindenki félrekefél. Na bumm, mi van abban? Olyan ez, mint a szar meg a hányás meg az összes nedv, amiről a gyógytornász megmondta, hogy kikívánkozik. Az egyik fesztiválon meg, Dominik mesélte, egy tök pucér csaj mattrészegen vagy betépve odaszaladt a fiúzuhanyzó elé, és azt visítozta, hogy itt vagyok, dugjatok meg, mire egy adag csuromvizes csávó kiszaladt a tus alól, és valóban sorban végigtucskolták a csajt. És akkor mi van? A cuki kis kékcinkék nem csivitelnek többé hajnalban? Kevesebb plüssmackót adnak el a boltban? A plébi földhöz vágja a tömjénfüstölőt, és beáll sztriptíztáncosnak? Isten hozott a valóságban, te gyökér!

Mit hittél? Hogy az emberek örök hűséget fogadnak az oltár előtt, pezsgőt isznak a hófehér cipellőből, bezsebelik a menyasszonytáncban összegyűlt bankjegyeket, két pofára zabálják a töltött káposztát meg a kaszinótojást, vicces kvízjátékot rendeznek abból, hogy melyik sztárpárnak lesz űresküvője, aztán beülnek egy limuzinba, csókokat hintve távoznak, megosztják másnap a fotókat a közösségi portálokon, elutaznak a Baleári-szigetekre, majd boldogan élnek, míg meg nem halnak? Ezt melyik meséskönyvben olvastad?

Ideje felnőttirodalomra váltani. Romániában minden télen tucatnyi embert paskolnak halálra a városba beszabadult cuki mackók, mert odaszoktak a szemétre. Leviszed a kidobott konzervdobozokat meg a csikkeket, valaki megkocogtatja a válladat, de mire hátrafordulnál, már nincs mivel, mert egy laza mancsmozdulattal letépték a fejedet. Sajna, ennyi volt, kérem a következőt. Kicsit leesett az a szép agyad, pedig végig tudta a himnuszt és egy csomó verset kívülről, és látta videófelvételen, ahogy René Higuita, a Fekete Skorpiónak becézett bozontos hajú kolumbiai kapus páros sarokkal vágja ki a háta mögé hulló labdát, no meg látott egy videót, amelyen a régi Forma 1-es autók kerekeit még egy teljes percig cserélik, szemben a mai öt másodperccel. Emlékezett ismerősökre, akik már mindenki fejéből kihullottak. Most leestek az ő fejével együtt. Püff neki, csókolom.

Mi van, ha holnap agyonrúg egy gyilkos szamár? Tudtátok, hogy világszerte több ember nyiffan ki évente szamárrúgástól, mint cápatámadásban? Milyen lenne a Szamár című film, amelyben mindenki a sötétben bujkáló csacsiktól retteg? Szamár 2, Szamár 3, a lógófülű újra támad! Sose tudhatod, mikor rejt szamarat a köd! Persze az ember a legveszélyesebb ragadozó. Mert ugyan minden évben egy tucatnyi csókát felfalnak a cápák, az ember viszont vagy tízezer cápát kinyír ugyanennyi idő alatt. Szereti a hasikáját, és a cápauszony roppant ízletes. Úgyhogy kifogjuk a gonosz cápákat, jóságosan lenyisszantjuk az uszonyukat, úgysincs arra már szükségük, aztán szépen visszahajigáljuk őket a vízbe. A környezetvédők hadd tiltakozzanak, az a dolguk. Talán még temetést is rendezzünk nekik rezesbandával, díszsortűzzel, katonai tiszteletadással, elnöki beszéddel, mi nem kéne... Kitűnő családapa volt, pótolhatatlan munkaerő, szerető férj, szívélyes rokon, tisztességes és megfontolt cápa, de lesújtott rá a végzet, és most mi is lesújtva álljuk körben koporsóját, kedves barátaim. Cápatemetés, vááá. Levágott uszonyú cápák lebegése, levágott fülű emberek kóválygása. Van vendéglő, ahol emberfület szolgálnak fel csípős-savanyú mártásban? Magyarosan, pörköltszósszal? Visszautasíthatatlan ajánlat szervkereskedőknek: mélyfagyasztott, zsenge emberfül százas kiszerelésben. Százat fizet, kétszázat vihet. Bár az enyém közepesen zsenge.

Oké, baromságok jártak a fejemben, de most mi a normális reakció hasonló esetben? Tiszta fejjel, logikus gondolkodással, amire az ofőnk olyan büszke, most mit lépjek? Szerintetek? Az emberi ész, a ráció a felvilágosodás vívmánya. A francia forradalom idején a jakobinusok templomot emeltek a Rációnak, és még szertartásokat is tartottak. Ministránsokra biztos ott is szükség volt. Belépek hát az Ész nagy és szent templomába, és kérdezlek titeket, ó, embertársak, mitévő legyek? Dolgozzak ki egy húszpontos tervezetet a helyzet megfelelő megvilágítására?

A tényállás: apám csalja anyámat. Jó. Anyám vagy tudja, és eltűri, vagyis gyáva, és mögénk bújik, hogy elkerülje a konfliktust. Vagy nem tudja, és akkor ostoba, egy végzetesen ostoba nő hordozott méhében, és szült engem a világra. Biztató. Különben meg egy frászt, anyám egy angyal, és gyönyörű nő, apámat ki kéne herélni, amiért megcsalja. Mindegy. Na, akkor készítsünk cselekvési tervet. Első pont: nem vágom fejbe apámat egy húsklopfolóval. Jogos a kérdés: miért is nem vágom fejbe apámat egy húsklopfolóval?... Mert, mint jól tudjuk, de az Ész szent templomában szükséges újra elismételnünk, az erőszak nem vezet semmire. Persze ha utánakeresel a neten, kiderül, hogy az Ész ünnepi szertartása nem túl sok észre vallott, kábé az zajlott, mint ma egy ócska gólyabálon, pálinkát ittak misekehelyből, kocsmadalokat nyomtak, miseruhába öltözve orgiáztak. Nem vagyok képmutató, engem is vonz az efféle agyeldobás, csak ne lenne minden buli olyan kegyetlenül szomorú és egyforma, mindegyikben olyan rohadtul magamra maradtam a sok mosodarészeg közt, hogy az valami durva. Aztán utólag meg mindenki lázasan meséli, mekkora volt a hangulat, a Zoli csajnak nézte a szakállas pincért, és letaperolta, a Luca saját hányásában fetrengett, foguk közt egy szál dróttal rózsa helyett éjjel a villamossíneken tangóztak, lefotózták a Zsigit, amint négy szál cigit szív egyszerre, a Pötyi felmászott a híd korlátjára, és eltáncolta a hattyú halálát, óriási arcok, óriási parti! Akkor csak nekem volt kibírhatatlanul szomorú?

Zsoltibá, a cselgáncsedzőnk, mindig figyelmeztet, hogy az erőszak erőszakot szül, és aki erőszakosan lép fel, az beszennyezi magát, és beszennyezi magát az Utat. A cselgáncs eredeti jelentése ugyanis Dzsu Do, vagyis a Szelíd Út, mely a belső békéhez vezet. A belső béke a külső békességből származik, csak úgy élhetsz békében önmagaddal, ha békében élsz a többiekkel. Velük pedig úgy élhetsz békében, ha mélységesen tiszteled őket. Jobban kell tisztelned őket, mint amennyire ők saját magukat tisztelik. Ha ugyanis valaki elveszíti az önuralmát, belégzés hosszan, kilégzés röviden, belégzés hosszan, kilégzés röviden, nos, akkor nem tanúsít kellő tiszteletet saját belső énje iránt. Ez azonban nem ok, hogy te ne tartsd tiszteletben az ő belső énjét és persze a sajátodat. Vagyis ha ő kibillen az egyensúlyából, és rád támad, védekezned kell, hogy ne sérüljön az egyensúlyod. Miközben azonban védekezel, végig hideg fejjel, tiszta lélekkel kell alkalmaznod a technikákat. Az indulat sose irányuljon a másik személy ellen, az indulat helye az erőkifejtésben van. Amikor erőt viszel a mozdulatba, felkiáltasz: ssháá! És ezzel kioltottad az indulatot, egy pontba koncentráltad, megszabadultál tőle, és megszabadultál ellenfeledtől, akit soha nem tekinthetsz ellenségnek. Csak tori van és uke van, vagyis támadó és védekező. A Szelíd Út nem ismeri a gyűlölködést.

Ssháá! Sikerült az indulatot egyetlen ütésbe koncentrálnom, de a lépcsőház faláról levált egy kis vakolat, az öklöm pedig iszonyatosan fáj és lüktet. Sziszegve rohanok fel, és mire pár perc múltán anyám ijedt feje bekukkant az ajtómon, már az ágyamban fekszem, állig betakarózva, lehunyt szemmel, sajgó ököllel. Dominik mesélte, hogy egyszer az apja azt álmodta, valami sikátorban üldözik, késsel vagy pisztollyal, igazi vérre menő hajsza volt, mint a filmekben, szaggatott képek, torkában dobogó szív, lihegés. Mikor Dominik faterja már majdnem kiköpte a tüdejét, és úgy érezte, hogy két lépésen belül összeesik, szembefordult üldözőjével, és ököllel teljes erőből pofán csapta. Ekkor arra ébredt, hogy iszonyatos fájdalom hasít a karjába. Álmában ugyanis tényleg eszetlen nagyot bokszolt a falba, el is tört a csuklója. Ha véletlenül a másik irányba sül el a keze, simán agyonüti a Dominik anyját. Aki szerencsére nem tanul citerázni.

Akárhogy sajgott is a kezem, muszáj volt levonulnom a sötétben, ha már tiszta a terep. Meg akartam szabadulni a fültől, biztos rejtekhelyen tudni, volt is egy tuti ötletem. Előbb azonban muszáj volt kicsit kiállni a folyosóra hallgatózni. A csendzizegésből lassanként sompolyogtak elő a hangok. Az éjszakai háznak mindig lelke lesz, nyugtalanító álldogálni, fülelni. Mintha titokzatos erők ébredeznének, bennszülöttek késsel a foguk között, nindzsák pengeéles dobócsillaggal, őserdei kígyók, bárki cipőjébe befészkelő mérges skorpiók. Jó, persze, elvileg hogyan kerülnének ide ilyesmik, de sosem tudhatja az ember. Egyik osztálytársam apja például hüllőmániás, úgyhogy a házőrzőjük egy öreg vipera, aminek rég kiesett a méregfoga. Mindig ki kell engedni a terráriumból, és begyűjteni, ha hazaérnek, ott heverészik a nappali közepén, baromi lusta állat. Kéthetente megeszik egy egész nyulat szőröstül-bőröstül, aztán a fennmaradó időben emésztgeti. Egyetlenegyszer járt náluk betörő, és amikor a zajokra a kígyó sziszegve felágaskodott, a betolakodó úgy összetojta magát, hogy kirohanva tárva-nyitva hagyta az ajtót, esze ágában se volt hozzányúlni bármihez. A vipera meg visszafeküdt álmodozni, és tekergette tovább a vacsiját a hasában. Nem az a kalandvágyó típus.

Mindenfelé a sötétség tekergette mintás kígyóbőrhátát, körbefolyta az összes bútort, a lábamhoz dörgölőzött. Az elején majd összeesem az ijedtségtől, és kiver a verejték a szöszmötölő, fura hangok hallatán, aztán lassanként én leszek az éjszaka lelke, varázslója, tüdőm brutális hőlégballonná fúvódik, beterít mindent, holdfényt zabálok, egyre kövérebb leszek. Minden éjszakai lény a barátom, hóbaglyok és denevérek, vakon araszoló bogarak, sötétben röpdöső molylepkék, vámpírok, manók, trollok és egyéb baromságok mind az én tudatom kisugárzásai, uralom a terepet. Agyam rögzít mindent, a kutya gyomorkorgását, a kislányok szuszogását, az egy-két elharapott szót, ami véletlenül elröppen a szájukból, míg az alvóállatkákat ölelik, anyámék pusmogva váltott szavait, vajon mit hazudozik most apám tettetett fáradtsággal, talán még mindig a száját nyalogatva, perverz disznó. Még talán meg is paskolja a farkát a sötétben, mint valami versenylovat, jól van, paci.

Én voltam a sötétség ura, csúcsragadozó, aki vadászatra indul. Nem szaltóztam le hangtalanul surrogva a lépcsőn, nem fojtottam meg álmomban ellenségeimet, nem helyeztem el észrevétlenül bombát a ház statikailag fontos pontjain, hogy kártyavárként omoljon össze, nem nyitottam ki a gázcsapot, hogy aztán öngyújtóval belobbantva szépen kiégessem az épületet, nem tettem semmi ilyesmit, pedig hatalmamban állt volna, én voltam a legfelsőbb erő, alvók közt egyedül ébren lévő, heverő, elbágyadt testek között egyedül harcra kész, az egyetlen felegyenesedett lény, az evolúciós csúcstermék.

Csendben a hűtőhöz surrantam, és a kinyíló ajtó fényében, mint valami kasszafúró, finom manőverekbe kezdtem. Nesztelenül turkáltam a mélyhűtő hókásájában, a konyhapultra pakolásztam fagyos meggyeket, zöldségkeverékeket, brokkolit, bébirépát, kukoricát, csirkecombokat, mire megtaláltam, amit kerestem. Egy nyitott csomag fagyasztott gomba, amiből anyám mindig csak pár darabot potyogtat bele a levesbe, hogy kijöjjön az íze. Markomba szórtam néhány szeletet, formára is, tapintásra is hasonlítottak egy fülre, jól ellesz közöttük a házi kedvencem, tényleg, talán nevet kéne találnom neki, meg horgolhatnék egy apró lélekmelegítőt, mint a tacskóknak szokás, esetleg egy mobiltokban vagy bébizokniban hordhatnám, hátha szükségem lesz rá. Addig viszont mars a növényi haverok közé, jót tesz neki egy kis társasági élet. Gyerünk, Jenőke, bebújás, keveredj el szépen a gombadarabkák közt, aztán viselkedj ám jól, ne legyen rád panasz. Begyömöszöltem a sarokba, betömörítettem a többi csomagot, ajtó becsuk.

Megdermedtem, suhogás hallatszott. Mi a bánatot fogok mondani? Egy pohár citromos víz már ott állt a pulton alibinek, de ha elkezdenek kérdezgetni, mit is dugdosok, szedjem csak elő, na, akkor vége a dalnak. Felegyenesedtem, villany gyulladt, anyám szétesett arca bukkant fel hatalmas ásításba facsarodva. Mi a bánatot szöszmötölsz te itt, édes kisfiam, huhogta két ásítás között, igazából valahogy így: höhmötölh, kihhiam. Egyrészt nem vagyok kicsi, százhetvennél is magasabbra nőttem, szőrös és büdös a lábam, anyu, ha még nem vetted volna észre. Hát, felőlem két méter is lehetsz, akkor is az én kicsim maradsz, mert voltál mákszem meg babszem a pocakomban, megszületve elfértél a tenyeremben, és annyit törölgettem a zöldes trutymót a valagadról, hogy örökre jogot szereztem rá. Menj aludni, ne kukorékolj az éjszaka kellős közepén, mert aztán reggel úgy kell kirugdalni a vackodból. Puszi, édes!

Nem fogják fel, sehogy se fogják fel, hogy miért gáz a puszi meg az édes, akkor is, ha ketten állunk egy jégtáblán az elsüllyedt Titanic mellett az óceánon, vagy ha az egész világot felzabálta már az atomtámadás, melyből csak mi menekültünk meg csoda folytán. Se puszi, se édes, tartogassa a nyuszimusziknak. Mondjuk inkább: aludj, fiam. Jut eszembe: Liliék egyik öreg rokonát egy hülye gyerekkori becenév miatt még hatvanévesen is Kuki bácsinak szólítják. Némelyik anya egyszerűen nem bír a hatalmas agyával. Lili amúgy is rá van kattanva arra, hogy tényleg nagyobb-e a férfiak agya a nőkénél, hogy mi van a sok ócska babonával, ami miatt a csajokat hazudósnak meg nyafkának meg bénának tartjuk. Mondjuk pont azok is, de ezt a véleményt Lili előtt gondosan titkolom, csak a fiúkkal röhögünk ilyesmiken, mert jólesik, de feltételezem, a lányöltözőkben sem dicshimnuszokat énekelnek a kukaclóbáló brigád hőstetteiről.

Na, most már volt egy fagyasztott fülem. Egy rejtekfülem. Létezéséről csak én tudtam, senki más. A senki más nyilván nem igaz, hiszen az a fül valahogy odakerült a párkányra, és ez csak most kezdett igazán foglalkoztatni, hogy már biztonságban tudtam azt a vackot. Egy darab mirelit, kicsi porc meg bőr meg szőr meg vér meg cimpa, aztán mennyi gond van vele. Próbáltam kitalálni mindenféle őrült forgatókönyvet, hogyan kerül egy fül az ablakunkba, de beletört a bicskám. Vagyis a képzeletem. A képzeletem bicskája. Hogy a francba hagyja el a fülét valaki? Vagy ki az, aki csak úgy spontán füleket vagdos, aztán elhagyogatja őket?

 

– Kedves uram, elnézést, épp csak egy pillanatra tartom fel, nem venné tolakodásnak, ha közelebbről megtekinteném a fülét?

– Csak tessék, nyugodtan, ne is zavartassa magát, idő van, pénz nem számít, amúgy rendszeresen mosom! Már nem az időt. Hanem a fülemet. Hogy tetszik?

– Kiváló, remekbe szabott fül, pontosan ilyenre számítottam, hiszen ön a két füle közötti részen is igen szimpatikus úriembernek látszik.

– Ó, ez roppant kedves, csak irulok meg pirulok.

– Higgye el, őszintén beszélek. Miért is hazudnék önnek? Semmiféle érdekem nem fűződik hozzá.

– Ez igaz, csakugyan miért is hazudna! Amúgy töredelmes vallomást kell tennem, nem lepett meg, amit mond, mert én is rettentő szimpatikusnak találom magamat. Reggelente állok a tükör előtt, nézegetem az arcomat, és végig szimpátiát táplálok a rám tekintő, megnyerő úriember iránt.

– Kedves uram, ha meg nem sértem... Volna egy igen kényes természetű kérésem.

– Ó, hát csak ki vele! Egy ilyen bizalomgerjesztő egyénnek, mint ön, bármit a legnagyobb örömmel...

– Aprócska kérés, meglátja. Szívesen lenyisszantanám az egyik fülét, ha már találkoztunk. Emlékbe. Vigyáznék rá! Ugye nem veszi tolakodásnak?

– Már miért venném, ne vicceljen! A jobb vagy a bal fülemre lenne szüksége?

– Nekem végül is édes mindegy, csak fül legyen. Melyik fülére hall gyengébben a kettő közül? Mert nekem az is tökéletesen megfelelne. A fülkagyló ugyanis, mint azt brit tudósok hitelt érdemlően megállapították, nemcsak afféle dísz vagy fogantyú fejünk két oldalán, hanem egyszersmind a hangok terelésére is szolgál. Ha nem idegenkedik a hasonlatoktól, úgy fogalmaznék, hogy mint a kád lefolyója, a fül örvénybe tekeri a hangokat, hogy a hallójárat könnyebben beszippanthassa.

– Csak ámulok és bámulok! Jó pap holtig tanul. Nos, a bal fülemre kevésbé élesen hallok, jó néven venném, ha azt nyisszantaná le. Van önnél hozzávaló eszköz, vagy kérjünk segítséget? Láttam egy hentest a sarkon!

– Ó, igazán drága, de ne fáradjon, mindig van nálam egy borotvaéles herélőkés. Észre sem veszi, már meg is szabadítottam a fülecskéjétől. Itt egy zsepi a lecsepegő vérhez, lenne olyan drága, hogy odatartja? Nem venném a lelkemre, ha nem lehetne utána kimosni az ingéből a foltot. A fül helyére meg majd egy kicsit ráfésüli a haját, úgy esztétikailag sem találhat benne kivetnivalót senki.

– Uram, ön igazán mindenre gondolt. Valósággal lenyűgöző a profizmusa, ha szabad megjegyeznem.

– Ó, én igazán csak egy amatőr fülgyűjtő vagyok, de annak talán nem utolsó. Dicsérete mindenesetre balzsam árva lelkemnek.

 

Nyilván csakis így történhetett, mint egy degenerált angol filmben... Árulja el, nem lenne ellenére, ha megtisztelő jelenlétében azon meggyőződésemnek adnék hangot, miszerint becses személye kitűnő hatással van bágyatag kedélyem felderítése tekintetében? Nos, végtelenül lekötelezne, ha ebbéli véleményét nem rejtené véka alá...

Ha valaki baromi fáradt, akkor „attól tart, hogy a testi-lelki kimerültségnek azon állapotába érkezett, mely idestova a teljes erőtlenséggel határos”. Ha valaki csont szerelmes, akkor „aligha merheti feltárandani szíve túláradó érzeményeit, melyek hevességükkel netán elborzasztanák a legedzettebb és vakmerőbb kedélyt is”. Ha egyik pasas rémesen utálja a másikat, akkor „szabadjon megjegyeznie, hogy irányába táplált érzelmei között talán a legutolsó helyen áll az őszinte megbecsülés, és kénytelen kijelenteni, hogy a mondott úrral kapcsolatosan a már-már szenvedélyes gyűlöletbe átcsapó utálat ritka vendégnek szemernyit sem mondható”. Kíváncsi lennék, tényleg léteztek-e ilyen ürgék a valóságban, vagy ez csak afféle magyarórára való maszlag. Mikor egyszer a tanár levetítette a Büszkeség és balítéletet, Dominikkal egy hétig így társalogtunk.

Nemdebár, kitűnő mulatságnak ígérkezik az előttünk álló természetismeret óra? Örömteli meglepetésként hatna elmémre, ha a menzán ma nem pompás tökfőzeléket szervíroznának nem kevésbé kitűnő fasírttal. Nem tudom, nem lenne-e ellenére, ha kart karba öltve megtekintenénk Gertrúd kisasszonyt a B osztályból, megítélésem szerint ugyancsak merész kivágatú öltözékben páváskodik eme nyájas délelőttön! Az osztálytársaink sikítva üvöltözték, hogy hagyjuk abba, mert letépik a fejünket. Lassan eltűnt ez is, mint az összes efféle poénkodás. Elöntenek mindent, mint a cunami, aztán visszahúzódnak, romokat és holttesteket hagyva hátra.

Szóval elképzelni sem tudom, ki kicsodát szabadított meg a fülétől, és miért látta jónak, hogy éppen a mi ablakpárkányunkat tisztelje meg ezzel a kis meglepetéssel. Vajon jelentkezik majd az áldozat? Becsönget, hogy nem látták-e erre kószálni a fülemet, adok róla személyleírást? Vagy az elkövető dörömböl, hogy ide letettem egy frissen vágott, jó minőségű emberi fület, de nincs meg, pedig sürgősen szükségem lenne rá!

Jézusom, és ha ez a fül valami betegséget hordoz? Kipusztulunk mindannyian, habzó szájjal fetrengve, görcsös remegéssel. Igaz, a fagyasztó fertőtlenít, mindent megöl. Anyám a boltban vásárolt lisztet meg mákot is lefagyasztja, hogy a molykukacok elpusztuljanak.

Az ember nem tudja előre, mi mivel jár. Ha sejtem ennek a sztorinak a folytatását, úgy vágom ki a fület az éjszakába, mint a pinty. Így meg lefagyasztottam szépen, két percen belül aludtam, és álmomban, mint valami Hamupipőkének, egy kupac fület kellett szétválogatnom, külön a férfifüleket, külön a nőieket, külön a gyerekfejre valókat. Aztán egy csomó ember özönlött be a terembe, öregek, fiatalok, soványak, kövérek, csupa félfülűek, és elkezdték felpróbálgatni a külön csoportosított füleket. Néhányan örömkiáltást hallatva pattintották helyére a kagylócskát, mások csalódottan vagy dühösen turkáltak, sehogy se lelték a sajátjukat. Egyikük aztán megpillantott engem, pontosabban éreztem, hogy nem is velem szemez, hanem a fülemmel, majd egy ugrással a közelemben termett, megmarkolta a fülem, és már villant is kezében a borotvapenge! Hatalmas üvöltéssel ébredtem, és nem semmi megkönnyebbülés volt, mikor kitapogattam a füleimet: mindkettő a helyén volt.

 

Részlet a Levágott fül című regényből


Főoldal

2018. október 12.
Vissza
Hozzászólást csak regisztrált felhasználó tehet!
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!
Hozzászólások
Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.
Ütőér
Márton László tárcái Csehy Zoltán tárcái Lövétei Lázár László tárcái Kiss Judit Ágnes tárcái
Versek
Fekete Vince: ProfilképKántor Zsolt: Tandori Dezső 80 gombjaKerényi Kata verseiVörös István: A Hamletgép vándorévei
Prózák
Hernyák Zsóka: TobzoskaTóth Krisztina: A csizma öltöztetSándor Zoltán: Jelenetek egy kivándorló életébőlLackfi János: Beatles ledarálva
Kritikák
Hamleti halogatás mint generációs sajátosságCsehy Zoltán: Színek könyveBejárni az írás terét - Krasznahorkai László: A Manhattan-tervMegtalált kötet - Csillag Tamás Megtalált országáról
Esszék, tanulmányok
A néző identitása: Mi József Attila Hamletnek?Hamlet: drámák és szövegkönyvek Kazinczy Ferenc Hamlet-fordításárólObjektív helytörténet szubjektív szemszögből
Drámák
Acsai Roland: Farkasok Pozsgai Zsolt: A SzellemúrnőGyőrei Zsolt – Schlachtovszky Csaba: Jácint pereVörös István: Pisztoly az asztalon
A jó tanuló felel
Nem kötelező
Üzenet a palackban
Tündérkert
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
KezdőlapImpresszumMegrendelésProgramokFedélzeti naplóArchívum

Hírlevél Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA