Prózák

 

 12-Lorincz_Gyurka_001__6_.jpg

 

Lőrincz György

 

Bécs fölött a Hargitát…

 

4.

Ahogy kilépett az ajtón, rögtön beindult a képzelete. Az első gondolata, az volt: „bár ne fogadtam volna el a meghívást! Ne jöttem volna el”. Aztán az: „hol és mikor hallottam hasonló gondolatot? Hol és mikor?”

Töprengett, viaskodott önmagával, az a tapasztalás, amivel aznap szembesült, teljesen ledöbbentette. Aztán fölvillant a képzeletében T-né Macskássy Abigél arca, ahogy előkúszik a rátelepedett csendből és homályból. És most már tudta a gondolat folytatását is. A hontalanság nemcsak közösségi, de személyes bukás is? Szélmalomharc? Nincs remény, vagy nagyon kevés még az identitás megőrzésére vagy átadására se? Hisz akkor miért él az ember? Mi az életének az értelme? Ha lemond mindenről, a szülőföldről, a szüleiről, testvéreiről, a saját közösségéről, közösségi emlékeiről, mi az életének értelme?

A gyermekéről, mint saját közösségének majdani tagjáról?

 A bizonytalan jövő lehet-e olyan érték, ami helyettesítheti mindezt? Ha a képzelt jövőért az emlékeinket is fel kell adnunk, ha a múltunknak nincs helye az életünkben, mit ér az élet maga? Hisz végül is csak elszökik, s nem amnéziában szenved az ember! Bár az is igaz, talán jobb lenne, ha az következne be! Hogyha valamilyen úton-módon, egyszerűen németté lenne egy baleset után az ember? És ne lennének emlékei! Ne emlékezzen semmire a múltjából.

Az utolsó találkozása T-né Macskássy Abigéllel furcsa volt. Ahogy kilépett a fészer ajtaján, ahol mindig is átöltözött, Macskássy Abigél fogadta.

- Megbántottam a múlt heti szavaimmal? Megbántottam azzal, amikor azt mondtam, nem lett volna szabad eljönnie?

De választ sem várt, mintha egész héten vitatkozott volna önmagával, s vele, folytatta is:

- A saját otthonunkon kívül nincs jó hely a világon számunkra –folytatta. – Esetleg a saját országunk lehetne. De oda nem mehetünk.

És elkomorult arccal folytatta:

- Kell, tudja, hogy itt Burgenlandban olvadt be elsőnek a leszakadt magyarság. S tudja miért? A jóléttől. Részben a jóléttől, és azért, mert a németekkel szemben nem lehetett még csak buta gőg se bennünk.

Elhallgatott. Hosszasan hallgatott, lehajolt, fölvett egy lehullott száraz ágat, eljátszott vele. Piszkálta, tologatta a hulló vagy lehullott leveleket, felnézett. S miközben a fölötte lévő fák ágain át fény hullt az arcára, megszépült. Majd megszólalt.

- Végül is, én nem beszélhetnék, mert minden szavam az ittlétem ellen szól. És persze az ittlétem a saját szavaim ellen. Ezért nem adhatok tanácsot se. És azért sem, mert tudom azt is, megkésett, elkésett tanács, az én tanácsom. Mert ezt a tanácsot odahaza kellene adnom. Ott kellett volna úgy élnem, ahogy a többi hasonszőrű is… Akik otthon maradtak. Akiket kitelepítettek, megaláztak. A legtöbb románnak öröm, hogyha egy magyart megalázhat. A legtöbb románnak, szerbnek, szlováknak öröm, ha egy magyar arisztokratát megalázhat. Pedig mi nem aláztuk meg őket soha. SOHA! Hihetetlen, de így igaz. S tudja, miért? Mert a mi tekintetünk nem süllyedt olyan mélyre le. Mi még - mai szóhasználattal - a magyar népet se láttuk. Aki vagy jobbágy volt, vagy kisnemes, de mai értelemben nem volt a nemzet tagja. Egy magyar arisztokrata nem látott olyan mélyre le. És befogadtuk a környező népeket sokszor több jogot adva nekik, mint a saját népünknek. A franciák, spanyolok ugyanakkor még gyilkolták egymást, amikor nálunk a tordai országgyűlés már kimondta a vallásszabadságot. Az Adreanum Európa legtoleránsabb kisebbségi törvénye volt. Virult a szász universitas… Hol vannak az európai kisebbségi jogok attól még ma is? Hol vagyunk attól mi magunk is? Igen, otthon kellene mondanom mindezt, s mindazt, amit már a múltkor mondtam is, és nem azután, miután eljött valaki, és nincs visszatérés. Mert zártak, átjárhatatlanok a határok. És ha átjárhatatlanok a határok, a vasfüggöny lezárult mögöttük, akkor az ilyen gyönge ember, mint én vagy maga, mit tud tenni? Ha úgy nevelték, menti és éli a magyarságát, ha nem, beolvad. De mindenképpen szenvedni fog. Él és emlékezik. Amíg él, addig emlékezik. A megtartó emlékei viaskodnak a mindennapok kérdéseivel. A múlt emlékei, a napi gondokkal. És – erősítette meg a hangját – ne keressen semmi észszerűséget Trianon kapcsán. Mert észérveket arra a döntésre nem lehet kapni. És amire nincs észszerű válasz, mert bele is bolondulhat az ember, nem szabad foglalkozni.

Hosszú, nagyon hosszú szünetet tartott. Töprengve hallgatott, aztán a szemébe nézett:    - Már mondtam, ismétlem magamat, de megismétlem újra: a világ temetői tele vannak olyanokkal, akiknek fájt a magyarságuk. Akik sose tudtak másra gondolni, csak a magyarságukra. És Trianonra. A világ minden tájára szétszóródva, széthányattatva élünk, háborúk, forradalmak menekültjeiként. Dél-Afrika gyémántbányáitól Alaszka aranylelőhelyeiig, sasok, karvalyok s más vadak eledeléül, miközben az egész életük erre ment rá, hogy erre kerestek választ... Önsorsrontó és megválaszolhatatlan kérdések virrasztottak bennünk nemcsak nappal, éjszaka is. Erre ébredtünk, és arra, hogy nincs magyarázat, semmire. Tehetetlenek vagyunk, gúzsba kötöttek. Sokszor az az érzésem, hogy egyszerűen szét akartak szabdalni, szórni, hogy a megmaradt maréknyi országgal könnyebben el lehessen bánni… Aki önkélt vállal valamit, bármit, az megőrzi cselekvő ösztönét, de akit erőszakkal, igazságtalan döntésekkel kényszerítenek térdre, elveszti még az életösztönét, élni akarását is. A cselekvésre való hajlamot. Mert a testében lekövesedett fájdalomtól nem tud szabadulni. Ezt akarták!

Összerezzent, mint aki megfeledkezett magáról.

- Oh, Istenem - sóhajtott fel -, miről is beszélek? - Már-már megfordult, elindult, aztán egy gondolatnyi szünet után folytatta: - Nekünk meg kell tanulni élni ellenszélben is. Élni és tenni. Ez az élet parancsa. A remény őrzése mindenek ellenére. Önmagáért a reményért is. Tanuljon, hogy segítsen a gyöngéken. - Újra elhallgatott, legyintett, mintha nemcsak vele, önmagával, az egész elmúlt életével vitatkozna s beszélne, de aztán mégsem folytatta a megkezdett gondolatot, elterelő szavakkal rákérdezett:

- És Kolozsvár?

Csapó András, bár ezek után biztos volt, hogy T-né Macskássy Abigél tud mindent, ami odahaza történik, önigazolásként azt mondta:

- Bontják a Hóstátot…

- Igen, persze… – válaszolta a másik elmerengve. Majd, komor, rezzenetlen arccal, szótlanul elindult vissza a sétányon.

Mint máskor is mindig, ha valami bántotta, Horgas Eszter jutott eszébe. Meg kell keresnem Esztert – gondolta. El kell mondanom, amit megtapasztaltam és amit láttam. Kell figyelmeztetnem, hogy az én majdani gyermekeimmel hasonló dolog nem történhet meg. Mindez az eddigi eszményeim bukása lenne. Nem. Összeomlana bennem minden, amiben eddig hittem s reméltem. Amiért otthonról is elmenekültem.

Fölült a villamosra, de nem tudott szabadulni az aznap látottaktól, hallottaktól. Látta a lányokat, ahogy belépnek a szobába, újra és újra átérezte az örömöt is, amit jelenlétükkel okoztak, aztán hallotta, ahogy megszólalnak is.

- Guten Tag, Herr Capo! Ich bin Anna!

- Guten Tag, Herr Capo! Ich bin Ulla!

Megborzongott újra. A látvány nem hagyta nyugodni, újra és újra rátört. Ha megpróbálta is valahová az agya sötétkamrájába száműzni, fölvillant az arcuk, a tekintetük. Előkúsztak az emlékeiből. Hol az arcuk tétova mosolyát látta, hol a rebbenő, kérdő, csodálkozó tekintetüket.       

Így érkezett meg Eszter munkahelyére is. De amikor odaért a cukrászdába, újabb kellemetlenség érte. Bement, önfeledten leült a megszokott asztalhoz, fölnézett a bárpult felé, várta, hogy a bárpult mögött megpillanthassa a Horgas Eszter arcát. De csak Edina és egy ismeretlen lány álltak szolgálatkészen a pult mögött. Ránézett Horkai Edinára: - Eszter? – kérdezte a tekintetével. Edinának azonban, ahogy meglátta őt, elkomorult, beborult az arca. A fény kiment a szeméből, árnyék futott át rajta. Titokzatossá vált.

A szemével visszaintett ő is, hogy várjon, aztán egy asztaltörlővel a kezében kilépett a pult mögül. Nem jött egyből oda hozzá. Lassan közeledett, mintha azzal is bosszantani akarná vagy csak fokozni a kíváncsiságát. Jöttében még letörült néhány asztalt, helyére tolt néhány széket, aztán végül is odajött, és kissé oldalt fordulva tisztogatni kezdte az asztalát:

- Már vártalak – mondta komoran. – Azt hittem, sosem jössz.

Szünetet tartott.

- Itt van az anyukája – súgta a válla fölött.

- Az anyukája? – kérdezte döbbenten Csapó.

- A tegnap érkezett, csak Eszter nem akarta elmondani neked. Nekem is megtiltotta, hogy beszéljek róla – folytatta –, de úgy éreztem, ezt nem tehetem meg veled.

           

Fölvillant benne az a hajdani telefonbeszélgetés, amikor Eszter először beszélt róla, emlékezett az idegen asszony fölcsapó, hangos, elutasító szavaira, fölfogta a pillanat jelentőségét, a teste hirtelen megtelt feszültséggel:

- Valami baj van? – kérdezte. – Baj lehet?

- Igen – mondta Horkai Edina. – Haza akarja vinni Esztert.

- Jugoszláviába?

- Oda.

- Miattam?

- Azt mondta – nyomta meg a szavakat a lány -, hogy nem akar még egy világvándort!

- Mit?

- Világvándort. Az anyja szerint, aki egyszer elindult a vándorlás útján, az, mint a homokóra, nem áll le soha. A lelkében mindig azt keresi, amit elhagyott valamikor. Amit persze nem talál meg soha. Csak nem vallja be. És megy egyik országból a másikba, ameddig él.

Csapó András elkomorodott. Az agyában zakatolni kezdtek a szavak. Fölállt, el akart indulni, megtorpant:

- Vajon hol találom meg őket? – fordult szembe a lánnyal.

De Horkai Edina keményen rászólt.

- Ülj vissza. Nincs, amiért odamenj. Csak ronthatnál mindenen.

Visszaült, leroskadt a székre. A torka kaparni kezdett, a gyomra összeszorult, a szorongás fölkúszott a torkáig. Vajon hogy dönt Eszter? – cikázott át újra és újra. – Én ezt nem élem túl.

De az előbbi szándéka ellenére gondolatban rögtön igazat is adott Edinának. Meg kell várnom, miként dönt Eszter – gondolta. - Ha elmegy, ha el tud menni, itt hagy engem, akkor nem is szeretett soha! Ha viszont holnap itt lesz, akkor…

- Azt se tudom, mit tehetnék! – szólalt meg töprengve.

- Ha holnap itt lesz – találta ki a gondolatát is Horkai Edina - nem szeretném, ha valaha is csalódna benned!

Majd:

- Föl tudod fogni, hogy akkor mit tett érted? ÉRTED! Az anyja ellenére!

Ekkor tudatosult benne teljes súlyával, s most már végzetesen, hogy előfordulhat, másnap már nem lesz itt Horgas Eszter. Elviszik, hazaviszik valahová Jugoszláviába, elrejtik előle, örökre! És már valóban sose látja majd.

Összerázkódott. Lúdbőrözött a teste, a homlokán kidagadtak az erek, a tarkója bizseregni kezdett, mintha ezernyi kicsi hangya fészkelne benne, a testén hol meleg, hol hideg hullámok lüktettek át. Nem tudott mit kezdeni magával.

- Te mit tennél a helyemben? – kérdezte teljesen elbizonytalanodva. 

- Én semmit – válaszolta Horkai Edina. És nem is mondtam semmit! Neked tudnod sem szabad erről! Eszter megtiltotta. De te nálamnál minden bizonnyal jobban tudod, hogy mit kell és mit szabad tenned! Jobban ismered a viszonyaitokat!

Nem válaszolt.

Látta Esztert, azokban az első napokban, amikor először, már a felsejlő, bimbózó szerelmén át megpillantotta, aztán amikor először fogta meg a kezét, később, amikor már megismerve tüzes szenvedéllyel mindenütt csak őt látta: - Nem veszíthetem el – borzadt meg. – Hisz, ha őt elveszítem – cikázott át rajta -, önmagamat veszíteném el. Általa vagyok. Általa lettem azzá, amivé. A legszebb énemet veszíteném el, amivé formált, amivé gazdagított ez a szerelem! Mert igen, megszépültek tőle a napok, még a várakozás is értelmet nyert. A semmittevésnek is célt adott. És ez maga lenne a halál!

Sokáig ült szótlanul.

Látta magát újra magányosan, egyedül, ahogy céltalanul kószál. Megborzongott. Hisz ha ő nincs, kiürül még a város is! – hasított bele a felismerés. Bécs már sosem lesz az, amivé szépítette ez a szerelem. És én sem! Nem látom meg a szépséget. Nem lesz, aki erőt adjon! Mert tőle nyertem az erőm. A szenvedélye felszabadított, cselekvésre ösztönzött. Varázsló voltál, Horgas Eszter – villant át rajta –, boszorkány, kincs, amelyet az életben egyszer talál az ember! Ékszer, amelyet a férfinak dísznek, megőrzésre adnak az istenek!

Aztán fölállt, szembefordult Horkai Edinával, réveteg hangon rákérdezett:

- Honnan tudhatnám meg, milyen döntés születik? – kérdezte. – Honnan? És mikor? Megvárhatlak? Esetleg elkísérhetlek?

Nagyon sajnálta magát.

- Még csak az kellene – hördült fel Horkai Edina. - Meg ne próbáld! Holnap megtudod! Kibírsz egy napot! - Majd az elesettségét, könyörgő arcát látva oldottabban azt kérdezte:

- Hány éve ismered?

- Hát…

- Na, látod. Ha több, mint húsz évet kibírtál nélküle, kibírsz még egy napot.

Csapó megdöbbent. Nem ilyen választ várt. Talán részvétet, talán sajnálatot. Nem kapta a szavakat sem. Aztán összeszedte mégis magát.

- Csak eddig nem ismertem! – motyogta. – Könnyű volt élni nélküle!

- Okosodsz, látod! – lágyult meg a Horkai Edina hangja. - Titeket minden nap el kéne hagyni! – mondta újra könyörtelenül –, hogy értékeljetek bennünket! Telesírjátok a zsebkendőt, aztán továbbálltok!

- De hát kiről beszélsz?

- Jól van, na! – mondta Edina, és meglegyintette a férfi arcát.

 

5.

Amikor Bencze Áron becsukta az ajtót Csapó András után, először nem tudta, hogy sírjon-e vagy nevessen. S bár az első pillanatban forrt benne a düh, amikor magára maradt, ahogy a lakás visszanyerte a megszokott meghittségét, lassan felengedett a testében lévő feszültség. Hát, ez is megvolt, megtörtént – villant át rajta. – Hívjon az ember vendéget a házba, ha meg akarja tudni, miként vélekednek róla! A családjáról. Vagy netán azt, hogy milyen senki, semmi ember...

Egy pillanatig, önmagát keresve, még ott toporgott az előszobában, az ajtó mögött, aztán elgondolkozva elindult a konyha fele. Kíváncsi volt nagyon az asszonya véleményére, még annak ellenére is, hogy tudta, a felesége nem hallotta a beszélgetésük minden részletét, nem vett részt az asztalnál folyó vitában se, és általában meg tudott bocsájtani mindent. Mindent és mindenkinek. Mentében a nyitott ajtón át benézett a nappaliba is, hogy ott van-e még a teríték, de az asztal már csupaszon állt. A felesége, amíg ő kikísérte Csapót a lépcsőházba, időközben behordott mindent a konyhába, ahonnan már ki is hallatszott a mosogatása, ahogy a víz csurgása, csobogása közben egymáshoz koccannak a kések és villák. Leterítette az asztalterítővel a csupaszon maradt asztalt, megszokásból megigazította a körülötte álló székeket, majd egy pillanatra megállt, kutakodva körülnézett, akad-e valami más teendője is. Mint mindig, a feleségének köszönhetően minden a helyén volt. A lakás a megszokott otthonos melegségét árasztotta már pár perc után is. Látszott a gondos kéz munkája, amely olyan hangulatot teremtett, ahol valamiért sosem lehetett érezni az egyedüllétet. A magányt. Még akkor sem, ha valóban egyedül maradt odahaza az ember. Igen, a dolgok rendjéből fakadóan még olyankor is érezni lehetett, hogy ott van mellette a láthatatlan társ, akire számítani lehet mindig, ha nincs is jelen. Vagy ott vannak a lányok, akik többnyire a szobájukba visszahúzódva játszanak. Ezt már rögtön érezni lehetett, csak be kellett lépni a lakásba. Derű és nyugalom érződött a levegőben. Ritkán fogadtak látogatót. Csapó látogatása e ritka pillanatok egyike volt. A lányok, amikor aznap reggel meghallották, hogy vendégük érkezik, meg is lepődtek. Nem tudták elképzelni, mit jelent a vendégség. Eddig azt tapasztalták, hogy a család önmagában létezik, önmagától teljes, de hogy van olyan esemény is, amikor valaki idegen érkezhet a házhoz, és az le is üljön az asztalukhoz, ott ebédeljen, ilyen nem fordult elő soha náluk! Főleg a kisebbik lány, Ulla csodálkozott. Később, már az asztalterítés közben is, kérdezősködött: Miért jön? Ki hívta, és mit akar? Odahaza nincs mit ennie? És mi az, hogy barát? És mi az, hogy vendég? Hol volt eddig? Máskor is jön? Rá is kellett szólni Csapó érkezése előtt, s visszaparancsolni a szobába, azzal az utasítással, hogy amíg a vendég ott van, nem szabad kérdeznie. Semmit. Az már csak ráadás volt Ulla számára, hogy a felnőttek az egész ebéd alatt valami furcsa nyelven beszélgettek, amit ő nem értett. Mintha szándékosan tennék. Ez számára egyenesen megdöbbentő volt. Hogy a németen kívül más nyelven is lehet beszélni, vannak szavak, amelyek nem németek, és a beszélgetők ennek segítségével megértik egymást. Kibírhatatlan volt. S ráadásul, valahányszor csak megszólalt, rögtön leintették. Rengeteg kérdés halmozódott fel benne, s most, ahogy hallotta, hogy az apja becsukta az idegen férfi után az ajtót, először ő, majd a testvére is előjött a szobájából, aztán rárontottak az apjukra. Ulla fel is kérezkedett rögtön az apja karjaiba, Anna pedig a szabadon maradt kezét szorongatta:

- Honnan jött és ki ő? – kérdezte most már Anna is. És miért beszéltetek olyan hangosan? A vendégek hangosan beszélgetnek? – kérdezte.

Ettől el is komorodott rögtön Bencze Áronnak az arca, mert eszébe jutott, amit felejteni akart.

- Romániából jött, ahonnan mi is, amikor te még kicsi voltál – mondta.   

- És mit akart? És miről beszéltetek? – faggatta Ulla is az apját. Arcát az apja arcához simította. – Máskor is itt fog enni? Neki nincs anyukája, aki főzzön?

- Apu, Te haragudtál erre a bácsira? – vette vissza a szót Anna, a nagyobbik lány is. És mi az, hogy sors?

- Te mit kérdezősködsz? – nézett rá a lányára.

Németül beszélgettek, s most, hogy a lánya magyarul ejtette ki a szót, s kérdezett rá a szó jelentésére, teljesen megdöbbentette. Először föl se fogta, mitől lepődött meg, aztán váratlanul fölismerte azt is. A lánya magyarul és tisztán, érthetően ejtette ki a sors szót. Elcsodálkozott. Rácsodálkozott a lányára, babonás volt, ez volt az egyik legfontosabb szó az egész beszélgetésükből, miért éppen ezt a szót ismerte fel és jegyezte meg a lánya?

Megdöbbenve letette a kisebbik lányt a karjából.

- Na, nyomás vissza a szobába – mondta –, apának gondolkoznia kell.     

- Mit jelent az, hogy: gondolkozol? – kérdezte Ulla. - És miért kell gondolkoznod? Miért nem játszol inkább velünk?

Először még válaszolni is akart, de aztán rájött, hogy mindazt, amit kérdeznének majd, úgysem tudja megválaszolni. Vagy, ha igen, akkor olyan dolgokról is kell beszéljen, amit ő maga sem ért. Amiről nem akar beszélni.         

- Tűnés – mondta nagyon komolyan és morcos arcot vágott. Összeborzolta a haját, grimaszt vágott. – Apa haragszik! - Aztán összehúzta nemcsak a szemöldökét, hanem a homlokán a ráncokat is.

- A bácsira? – kérdezte Ulla.

- A bácsira! És rátok! Mindenkire!

- Én is haragudtam – mondta Ulla mit sem törődve az apja szavaival -, úgy beszéltetek, hogy én nem értettem semmit. Ti hogy beszéltetek? És miért beszélt úgy a bácsi? Honnan voltak azok a szavak?

- Magyarul beszélt – szólt rá kioktatóan németül a húgára Anna – azok apa és anya egykori szavai. Olyan szavak, amelyen itt nem szabad, vagy csak suttogva szabad beszélni! Az ágyban – tette hozzá.

- Te mit mondasz? – nézett rá a lányára elhűlve Bencze Áron. – Mikor mondtam, hogy ne beszélj így?

- Anyukámnak mondtad. Emlékszem.

- Emlékszel? Hogy emlékszel? Ki sem látszol a földből, mi az, hogy emlékszel? Mikor mondtam?

- Rég!

- Mikor rég?

- Amikor megszületett Ulla! A régi házban. Ott, ahol először laktunk Bécsben. Miután hazulról eljöttünk. Azt mondtad, anyukámnak, „no, fiam itt csak németül fogunk beszélni”. És azután, amikor mi hallottuk, csak németül beszéltél.

- Most rögtön menjetek be a szobába – mondta Bencze Áron. – Azonnal. Ne is lássalak! Egyiket se.

 

Megjelent a Bárka 2018/2-es számában.


Főoldal

2018. május 18.
Vissza
Hozzászólást csak regisztrált felhasználó tehet!
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!
Hozzászólások
Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.
Ütőér
Márton László tárcái Csehy Zoltán tárcái Lövétei Lázár László tárcái Kiss Judit Ágnes tárcái
Versek
Fekete Vince: ProfilképKántor Zsolt: Tandori Dezső 80 gombjaKerényi Kata verseiVörös István: A Hamletgép vándorévei
Prózák
Kontra Ferenc: A két fogolyHernyák Zsóka: TobzoskaTóth Krisztina: A csizma öltöztetSándor Zoltán: Jelenetek egy kivándorló életéből
Kritikák
Hamleti halogatás mint generációs sajátosságCsehy Zoltán: Színek könyveBejárni az írás terét - Krasznahorkai László: A Manhattan-tervMegtalált kötet - Csillag Tamás Megtalált országáról
Esszék, tanulmányok
A néző identitása: Mi József Attila Hamletnek?Hamlet: drámák és szövegkönyvek Kazinczy Ferenc Hamlet-fordításárólObjektív helytörténet szubjektív szemszögből
Drámák
Acsai Roland: Farkasok Pozsgai Zsolt: A SzellemúrnőGyőrei Zsolt – Schlachtovszky Csaba: Jácint pereVörös István: Pisztoly az asztalon
A jó tanuló felel
Nem kötelező
Üzenet a palackban
Tündérkert
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
KezdőlapImpresszumMegrendelésProgramokFedélzeti naplóArchívum

Hírlevél Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA