Molnár Vilmos
Rendhagyó mesék felnőtteknek
Mese a héjatlan tökmag problémájáról
Volt egyszer egy tökmagárus.
Stadionokban árulta a tökmagot, mérkőzések előtt és szünetben. Előzőleg nagy készletet szerzett be belőle őstermelőktől. Pirította, sózta, ahogy kell. Régi, kitépett füzetlapokból kis tölcséreket sodort ügyesen. Azokba töltögette a tökmagot. A tökmag elfogyasztása után a szurkolók sok érdekes dolgot tudhattak meg a kisimított füzetlapokból.
Árusítás közben hol innen, hol onnan azt hallotta a tömegből: „Hajjaj, a héjatlan tökmag az igazi, nem kell bajlódni a hántásával!”
Nosza, gyorsan nagy készlet héjatlan tökmagot szerzett be. Következőkor már azt árusította kis papírtölcsérekben. De nem fogyott, alig adott el egyet-kettőt. Nagyot bukott vele. „Pont az a jó a rendes tökmagban – magyarázta neki egy okos −, hogy meg kell hántani. Ropogtatni a fogak között, míg el nem válik a héjtól a mag. Mért akarja megfosztani az embereket ettől az élvezettől?”
A tökmagárus magába szállt. Visszatért a rendes tökmag árusításához. Veszik is rendesen, azt ropogtatja örökké mindenki.
Akkor mért hallani hol innen, hol onnan a tömegből: „Hajjaj, a héjatlan tökmag az igazi, nem kell bajlódni a hántásával!”
Mese a szeretetről
Volt egyszer egy régi, kitépett, tökmagos tölcsérré sodort füzetlap.
Rajta szabadfogalmazás adott témára:
Az én Édesapám
Bevezetés: Az én Édesapám jó ember.
Tárgyalás: Szeret minket erősen. Engemet, a húgomat, Édesanyámat, még
Vilma nénit is. Van neki egy mondása: nem élhet az ember alapjáraton örökké. Mikor ezt
mondja, kacsint, utána elmegy a kocsmába. Ha iszik, olyankor berúg. Mikor hazajön,
megver minket. Engemet, a húgomat, Édesanyámat, néha még Vilma nénit is. Ha
sikerül, kimenekülünk az ablakon, elbújunk a fáskamrában. De nem keseredünk el, mert
tudjuk, csak azért muszáj neki ezt csinálni, mert részeg. Alapjáraton azért szeret minket.
Befejezés: Mi is szeretjük Édesapámat. Én, a húgom, Édesanyám, néha még
Vilma néni is.
Mese Isten nevéről
Volt egyszer egy illető.
Olvasta valahol az interneten, hogy Istennek héber nyelven hetvenkét titkos
neve van. Olyanok, mint: Harael, a mindenben jelen lévő Isten, Reahel, a mindent látó
Isten, Nilhael, az egek királya Isten, Sealiah, a mindent mozgató Isten, Mahasiah, a
megmentő Isten, Lehahaiah, a bölcs Isten, Lauviah, a csodálatos Isten. És így tovább,
hetvenkettőig. Vannak ugyan, akik szerint a hetvenkettes lista tulajdonképpen Isten
angyalainak neveit tartalmazza. De az avatottak állítják: ezek Isten angyali
tulajdonságainak titkos megnevezései. Bár nem lehetnek annyira titkosak, ha bárki
olvashatja őket a világhálón.
Az illető kíváncsi lett, hogyan hangozhat magyar nyelven Istennek legalább
egy titkos neve. Nem több, csak egy. Ennyi elég. Kotnyelesség minden titkot firtatni.
Az illető úgy vélte, nem lehet ördöngösség kitalálni. Csak beleérző képesség
kell hozzá. Meg józan paraszti ész. E kettő együtt sokmindenhez elég.
Mély lélegzetet vett és belefogott. Úgy gondolta, hármas összetételűnek kell
lennie ennek a névnek. Egyrészt mert Isten szentháromság formában létezik, másrészt
nem három-e a magyar igazság is? Aztán meg arra jutott, Isten nevében valamilyen
formában muszáj benne lennie a „kör” szónak. Hiszen a kör a legtökéletesebb mértani
idom, s az isteni tökéletességet is csak valami hasonlóval lehet érzékeltetni. És hát nem
Isten teremtette-e ezt az egész kerek világot?
De kéne még valami olyan is – fontolgatta tovább az illető −, ami utal arra,
hogy Isten nemcsak odakint a világban van jelen, hanem idebent, „belül” is. Ha úgy
tetszik: legbelül. A dióban is a dióbél adja a lényeget. Belső, mélységi dolgokban
ugyanvalóst erős az Isten. Az illetőnek eszébe jutott egy régi magyar személynév. Alább
kiderül, melyik. Sok névtani kutató szerint „belső rész, szív” az értelme. Más
névtanászok ugyan az „előkelő” jelentésű ótürk méltóságnévből származtatják, de akkor
sincs gond: létezik-e bárki előkelőbb Istennél? Az illető csak ámult, milyen könnyen
feltárul egy titok, ha van az emberben beleérző képesség. Meg józan paraszti ész.
Végezetül, harmadikként, oda lyukadt ki az illető, valami olyannak is
szerepelnie kell Isten titkos nevében, ami jelzi, hogy Ő „aduttá valá neki paradicsumot
házoá”. Megkülönböztetett figyelemmel törődik Isten az emberrel, nem akármilyen
„házat” adott neki használatra. Sajnálatos, szomorú következményű eset volt az, mikor
az ember megfeledkezett arról, ki az úr ebben a házban. És az illető megtalálta azt a szót
is, ami kifejezi ezt.
Összeállt hát a három szóból a név, Isten egyik titkos magyar neve. Az illető
megilletődve mondta ki: Kerekes Béla, házmester.
Először nevethetnékje támadt, olyan mindennapinak tűnt e név. Még hogy ez
lenne Isten egyik titkos magyar neve! Hiszen olyan közönséges! De amikor megint
átgondolta és újra kimondta, beleborzongott, hogy mit jelent e három szóból álló
megnevezés. Az Úr lényegének egy része tárul fel benne!
Elsőre nem tűnik rendkívülinek e név és foglalkozás. Elsőre nem sok minden
tűnik annak, ami. Egyszerű, közönséges dolgokban tud jól elrejtőzni a nem mindennapi.
Az illető újra és újra kimondta a három szóból álló nevet, s ahogy mondta,
nevetnie kellett, miközben futkosott hátán a hideg. E kettő együtt biztos jele annak, hogy
isteni dolgok közelébe került az ember. Az illető lélegzete elakadt, mikor fején átvillant,
mi lehet Isten fortélyos módszerének lényege: közönséges vagy különleges – a kettő egy
és ugyanaz.
Lényegi dolgok kimondva gyakran hatnak komolytalanul. Kacagságba jól
lehet rejteni titkokat. Többen állítják: Istennek jó humora van.
Nem is haragudott meg Isten, amiért az illető kitalálta egyik titkos magyar
nevét. Ahogy egy világhírű bűvész sem orrol meg, ha a közönség soraiból valaki
rájön egyik-másik kisebb trükkjére. Főleg ha a mulatság kedvéért ő maga intézi úgy,
hogy rájöjjenek. Mert semmi sem történik Isten akarata nélkül.
Különben is kedves Istennek a beleérző képesség. Meg a józan paraszti ész.
Mese az elővigyázatos utazásról
LLL-nak
Volt egyszer egy nyolctízes meg egy hathúszas személyvonat.
Nagyanyám preferáltja az első volt. Akkoriban, ha időnként felcihelődött
meglátogatni a rokonságot, mindig a nyolctízessel utazott. Ilyenkor nagyanyám
különösen elővigyázatos volt. Több mint egy órával vonatindulás előtt kiment az
állomásra, nehogy lekésse.
Egy alkalommal késett a hathúszas személy, csak háromnegyed hét után futott
be. Nagyanyám már ott állt a pénztár előtt, kérte a jegyet a nyolctízesre.
− Veheti a hathúszasra is – figyelmeztette a pénztárosnő – még két percig
az állomáson áll, simán eléri.
− Az kapkodás lenne – rázta a fejét nagyanyám −, nem vagyok hebrencs. Adja
csak a nyolctízesre, mint máskor. Különben is – emelte intőleg az ujját –, a vonatra
mindig várni kell!
Megjelent a Bárka 2017/2-es számában.