Prózák

 

Kontrapoertre.jpg 

 

Kontra Ferenc

 

Fenn a Zangyalon

 

Zubáj másodikos volt, amikor az apját üzemi baleset érte az autógyárban. Beszorult a karosszéria alá, aztán amikor a félig összeszerelt kocsit felemelte az automatadaru, szabályosan kettészakadt a teste.

Az anyja nevelte, az apja vendégmunkás volt Frankfurtban, és csak nyáron jött haza mindig egy hónapra. Irigylésre méltó, boldog gyermekkora volt egészen addig a napig.

Már csak hetek voltak hátra a szünidőig, és annyira tanult, annyira akart bizonyítani, számolta a napokat, ha majd hazajön az apja, büszkén mutassa a bizonyítványát, és akkor maga mellé ülteti az autóban, mennek majd ketten a vörös limuzinnal a strandra.

Akkor nagyon együtt éreztünk vele, a barátunk volt, és észre sem vettük, mikor távolodtunk el tőle, vagy inkább mikor zárkózott annyira magába, hogy már képtelen volt velünk lépést tartani. Aztán egy idő után megszoktuk, hogy az anyja folyton sírt, feketében járt, lefogyott. Zubáj pedig ellenkezőleg, rohamosan hízni kezdett. Sokkal később tudtuk meg, hogy a gyógyszerek mellékhatása volt, amit az anyja nem volt hajlandó szedni, a fiával viszont szedette, hogy legalább ő ne sírjon. Úgyhogy sosem derült ki, valójában mitől rekedt meg a fejlődésben, a gyógyszerektől vagy az anyja őrületes sírógörcseitől. Mi nem értettük, mi történik vele. Negyedikben már úgy kezdte az évet, hogy képtelen volt koncentrálni, nem írta meg a házi feladatokat, és az év végén megbukott.

Zubájt ettől kezdve úgy kezelték az iskolában, mint valami félkegyelműt, kiközösítették, az öltözőben lehugyozták a ruháit. Később azt mondták, infantilis marad. Mi pedig tudomásul vettük, hogy az apja haláláig úgy fejlődött, mint mi, aztán ott maradt a harmadikosok színvonalán, mi pedig elhagytuk. Legalábbis szellemileg. Mert valójában növekedett ő is, nem etették már gyógyszerekkel, nem hízott tovább; nyurga, csontos gyerek lett hirtelen, de mindig maradt a tekintetében valami furcsa gyanakvás, hogy mi már nem fogadjuk be, és talán félelem is volt benne, mintha attól tartott volna, hogy mindenki őt akarja bántani. Ezt úgy próbálta ellensúlyozni, hogy drága ruhákat vett magának, rugós bicskát, fekete bőrkabátot, bakancsot. Mert mindig sok pénze volt. Dolgozott az anyja, és nagyon ügyelt arra, hogy a fiát ne különböztessék meg. Ráadásul az apja után járadékot kapott a német vállalattól egészen addig, amíg nagykorú nem lett.

Minden osztályt kétszer járt, de a saját korosztályához ragaszkodott mégis, akár olyan áron is, hogy folyton ő fizetett, bárkinek bármit, mozijegyet, mert nem ment volna vele senki, vagy üdítőt, fagylaltot, mert senki sem mutatkozott volna vele az utcán. Aztán fűnek-fának kölcsönadta a lemezeit. Majd a lányokat vette célba, azoknak mutogatta a hifi-tornyát a lemezjátszóval, erősítővel, magnóval, hangfalakkal. Azok persze kinevették a háta mögött, mert azzal dicsekedett, hogy megvette a Duran Duran legújabb lemezét, szívesen odaadja annak, aki elmegy hozzá. Pedig megmondták neki, hogyan kellene ezt helyesebben kiejteni, de neki csak durrandurran maradt.

A tornaóra szokás szerint a focipálya körbefutásával kezdődött. Ez volt az első tavaszi nap, amikor végre kiszabadult az osztály a szabadba. Nekünk lyukasóránk volt, és ott heverészünk a lelátó padjain. Unottan néztük a kis klapecokat, hogy esetlenkednek a gyepszél buckáin. Mi már nyolcadikosok voltunk, és akkor tűnt csak fel, hogy Zubáj is ott bukdácsol köztük, a nagy melák, mintha csak utánozná a kisebbeket szellemiekben és fizikailag egyaránt. Talán mert naponta őket látta, fel sem fogta, hogy neki már a korát tekintve be kellett volna fejeznie az általános iskolát. Talán éppen akkor kapcsolt, amikor észrevett bennünket, hogy ott cigizünk sunyiban.

Mi van, már nem is köszönsz nekünk, szólt valaki utána, ahogy elfutott a tizenegyes vonala mentén. Azért tűnt fel éppen a vonal, mert éppen akkor húzták a vonalakat madzaggal meg botokkal a focisták, lassan kezdődtek az edzések, egy hét múlva pedig a selejtezők. Míg tartott a tornaóra, ők is félrehúzódtak a lelátó padjaira, tartottak egy kis pihenőt. A tornatanár ekkor a felezővonal közepére állt, a nyakában lógó sípjába fújt, most már elég a poroszkálásból, megálltak a gyerekek szanaszét a pálya szélén.

Gyertek szépen ide, álljatok tornasorba, gyorsabban. Elég az ügyetlenkedésből. Az hiányozna még, hogy a frissen felszórt vonalat a pályán széttapossátok! Meg még azt a kartonládát is rúgja nekem fel ott valaki útközben!

Zubáj éppen ott jött el mellette, talán úgy értette, hogy az utasítás neki szól. Mi csak annyit láttunk, hogy jobb belsővel sikerült telibe találnia, tiszta erőből, hogy a mészpor úgy suhant fel a levegőbe, és robbant fel, mint az atombomba. Nagyjából két méter magasan jókora fehér színű gombát formázott, mint valami természeti tünemény, aztán szépen széthavazta a doboz a tartalmát egészen a középvonalig.

Hosszan krákogtak, köpködtek, és a szemükből törülgették a mészport, akik a közelben voltak.

Azonnal a csaphoz, ordított a tornatanár, gyerünk az öltözőhöz, mossátok meg az arcotokat, öblítsétek a szemeteket!

Ez a szófogadó, szelíd, nagyra nőtt melák ötödikben már az iskola bolondja lett, aki folyton elsírta magát, ha kievették.   

Évek teltek el, és nem is jártam arrafelé, ahol Zubájék laktak. Véletlenül találkoztam vele. Abban a folyószéli utcában árultak nagyon olcsó alkatrészeket, egymás mellett álltak ilyen üzletek, jobb híján lehetett csak így nevezni őket, régebben talán kovácsműhelyek voltak meg lepukkant barakkok, mostanság pedig a rozsdás dróttól a lopott dísztárcsákig mindenfélét árultak itt.

Zubáj azt mondta, semmit sem változtam, és ugyanúgy beszélt hozzám, mintha csak ötödikben váltunk volna el. És most folytattuk az utunkat hozzájuk, mert ragaszkodott hozzá, hogy megnézzem, mire vitte, igazi gazdasági udvart épített fel.

Először meglepődtem a változáson, hogy ilyen emberformája lett, és teljesen normálisan viselkedik. De miért is ne, gyerekkorában is csak mi csúfoltuk, nem bántott ő senkit.

Tolta a biciklit, és közben magabiztosan mesélte, hogy senki sem vette őt komolyan, pedig legbelül nagyon is tudta, hogy mindenki hülyének nézi, de arra is emlékszik, hogy az óvodában milyen jó barátok voltunk.

Bólogattam kényszeredetten, mit tudtam volna mondani. 

Közben találkozunk a szomszéddal. Megjátszotta a mogorvát. Elfordította a fejét, hogy ne kelljen köszönnie.

De most sem sokan állnak szóba velem a régiek közül, az emberekben rögződik az előítélet, nem tudják elfogadni a változást, hogy még én is vihetem valamire. Csak azok járnak hozzám, akikkel üzletelek. Ők tudják, hogy becsületes üzleteket kötök, és nálam csak első osztályú áru van.

Ekkor döngve becsukódott mögöttem a vaskapu. Hirtelen tudatosodott bennem, hogy ez csapdahelyzet, igazából azt sem tudom, hova kerültem, nincs már mögöttem menekülési útvonal, és akihez gyanútlanul betértem, otthon van ezen a terepen a farönknek támasztott fejszével, a különböző méretű bozótvágókkal, melyeknek ekkor pillantottam meg a frissen fent élét, és most tapasztaltam meg először, hogyan kezdődik egy pánikroham egy zárt, ismeretlen térben. A legjobb védekezés a kérdezés.

Mit csinálsz tulajdonképpen?

Mintha élvezte volna, hogy így berezeltem, mintha tudta volna, hogy a bizonytalanság a legjobb fegyver. Fogta a fejszét, hátrasuhintotta, és fent, a levegőben pörgött párat a feje fölött, aztán elkapta. Cirkuszban látni ilyen mutatványt, no meg vagány favágók kezében.

Már nem vagyok kövér, hanem izmos.

Elhiszem anélkül is, hogy felnégyelnél.

Csak vágok egy éket, mert úgy látom, kilazult az egyik retesz.

A fogpiszkálót is ezzel csinálod?

Nem, dehogy, csak előtted akartam villogni.

Még mindig nem jöttem rá, milyen rémségekkel foglalkozol ebben a bádoggal bélelt udvarban.

Dobolok a falakon.

Ehhez kell ilyen golyóálló kezeslábas?

Akkor legyen meglepetés. Ha még nem is hallottál róla, akkor meg kell nézned.

Voltak ugyan közös ismerőseink még iskolás korunkból, de már régen jártam errefelé, és senki sem beszélt róla.

A lakóházra emlékeztem. Volt elöl egy virágoskert, és az udvar hátsó felében melléképületek, amögött pedig erdős árterület, és valahol a nyárfák lombja mögött sejteni lehetett a folyót. Most viszont a hátsó rész fenyegető, bokros kuszaságra hasonlított, iszalaggal benőve, ahova szomszédok sem látnak be.

Széttárta a karját, mint aki a birodalma határához érkezett, és nagyon büszke arra, amit teremtett. Nyilván jórészt saját kétkezi munkájával.

Megtakarítottam egy kis pénzt abból, ami apám után járt.

A betonalapokon a fémoszlopok drótketreceket tartottak. A hátsó részüket egy közös palatető fedte, elöl pedig mindegyiknek külön kifutója volt.

Jó vastag rácsok, hogy ne tudják szétrágni. Alul is tágas helyet hagytam, hogy könnyű legyen tisztítani. Minden este lemosom kompresszoros locsolócsővel, a szennyvizet elvezeti a burkolat alatti csatorna a folyóba.   

Mégis mik ezek?

Nem szeretnek a tűző napon. Mindegyiknek fedett odúja van.

Mindegyiknek külön?

Persze, mert ha összeereszteném őket, akkor kárt tennének egymás bundájában.

Kireteszelte az egyik ketrecet. Bement a tető alá, és kihúzott egy ládát. Zsákszerű anyaggal volt bélelve, és kiemelt egy plüssállatkát.

A legifjabbak.

Erre nem számítottam, most én lettem infantilis, mint akit visszarántottak a saját gyerekvilágába. Ilyen puha kis lényt, ennyire kedves kis állatot még sosem láttam, legszívesebben azt mondtam volna, hogy adja nekem, azonnal hazaviszem, nekem éppen egy ilyen kellene. Érdeklődő tekintettel nézett körbe, okos és életrevaló volt, mindjárt azt nézte, merrefelé lehetne elszökni. Felül acélkék, lejjebb grafitszürke volt, a pehelyszőr a fején és a fülén világoskéken fénylett.

Meg lehet simogatni?

Amikor ilyen kicsik, nagyon megtévesztőek, szelídnek tűnnek, de ezek akkor sem kiskutyák. Itt kell megfogni! De vigyázz, mert nagyon ügyes, és ha elfut, többé sosem kerül elő.

Ekkor láttam meg Zubáj karját, ahogy felemelte a csöppséget, mindenütt hegek, kaparások, sebek, sőt, mindenfelé indázó varrásnyomok tarkították, mintha divatos tetoválások lettek volna.

De hát ezek harapnak. Mégis megéri?

Már kétszer kaptam vérmérgezést. Látod, az ott az egyik tenyészállat, most előmerészkedett, pedig fél az idegenektől, azokkal már tényleg vigyázni kell. Három éve vettem a felnőtt tenyészállatokat fenn a Zangyalon egy gazdától. Nála beváltak, jó üzletet csinált a kékrókákkal.

Nem találtál valami veszélytelenebb elfoglaltságot?

Van ennél veszélyesebb szakma is. Most már megéri. Nekem ezek az állatok még kedvesek is, engem ismernek. Egyébként is, miféle előítélet munkál az emberekben? Nekik semmi sem normális, ami eltérő.

Kifizetődik?

A bundájukból meg lehet élni. A kékrókák november végére prémérettek. Első osztályú alapanyag lesz belőlük, most jól megnőttek. Talán már én is jobban értek hozzá. A nagyobb testtömeg miatt azonban nagyobb méretű szárítófákat kellett vennem.

Nézegettem ezt a gyönyörű, rendben tartott, különös állatot. Zord telek jutottak róla az eszembe, ahogy vágtatnak a hóban, és mintha a havat le sem ráznák le magukról, megülne rajtuk hamvasan, és dús farkukon még fel is fénylene. Tartásuk volt, mint akik tudják magukról, hogy milyen értékesek. Még képen sem láttam kékrókákat. Bárcsak szelídebbek lennének.

Akkor már értettem, hogy miért a magas bádogkerítés, nem árt, ha minél átláthatatlanabb, mert ha itt kerülnek le róluk az értékes szőrmék, az nem közszemlére való látvány. Akkor néztem körbe, hogy itt féltetők és szárítórudak vannak, a csűrben cementkádak és mindenféle rozsdamentes eszközök.

Azokat nem mutatom meg. Inkább az állatokat nézegesd. Látod, akkor válik szét az alom, amikor vedleni kezdenek, amikor cserélik a bundájukat igazira. Egészen megváltoznak hirtelen, a régi kiskutyás aranyosságukat felváltja a gyanakvás, megnyúlik a fejük, a folyton szaglászó vadászorruk. Áttérnek a húsra. Főtt húst esznek, lúdnyakat, pulykaszárnyat hozok a vágóhídról, kevés disznóhúst is, csakis főve kapják, mert a nyers húsok romlékonyak a napon, meg aztán, ki tudja, milyen betegségeket hordoznak. Főzéssel a baktériumok elpusztulnak. Az etetésüket ilyen egyszerűen oldottam meg, csak betolom az alumíniumtálcát a résen át, aztán ugyanezzel a nyéllel visszahúzom.

Közben egyfolytában mesélt a tenyésztésről, ahogy sétáltunk kifelé, hogy olyan gyümölcsöket gyűjtöget a hegyen, fenn a Zangyalon, melyek a rókák természetes környezetében is előfordulnak: berkenyét, galagonyát, vadalmát, somot, szedret, iszalagszőlőt, vackort, gesztenyét, áfonyát, egrest, kökényt, ilyen a desszertjük, de esznek zöldségféléket is. Meglepett, hogy ilyen komoly fiatalember lett, milyen könnyedén és érthetően meséli el azt, amivel foglalkozik, érdekesen és szenvedélyesen, kiragad egy olyan világba, amit eddig nem ismertem. Közben mentünk vissza, a vaskapu felé. Elénk tárult a színes nyári virágokkal kert és az utcát elválasztó mályvasövény, a vészjósló cinterem után igazi paradicsomi látványt nyújtott.

Miért nem hívod be barátodat, kérdezett ránk egy női hang a teraszról. Frissen őrölt kávét főztem, még nem hűlt ki.

A liliommal teli láda takarásában észre sem vettem, megálltunk egy pillanatra, ekkor már felismerem az anyját, az árnyékban ült könnyű selyempongylában egy fűzfavesszőből font karosszékben, mellette az asztalon széles zománcos bögre állt, és egy könyvet hajtott be éppen az ölében. Keskeny szája, mint a penge, mindig is ilyen szögletes vonásai voltak, az arca sápadt és ránctalan, mintha nem múlt volna rajta az idő.

Most már szabadkoztam, sietnem kellett. Varez barátom csak két utcával lakott arrább, kisebb-nagyobb javításokat szokott elvégezni a gépemen. Már legalább fél órája várt rám.

Nem tartott sokáig, amíg kicserélt egy alkatrészt, és a látogatásom a sarki könyökölőben végződött. Már a városban sem maradt egyetlen békebeli kocsma sem, talán ez maradt az utolsó hely, ahol még találkozhattak, szólhattak egymáshoz az ismerősök. Még a dohos, erjedt szag is régi kártyapartik otthonosságát árasztotta. 

A rókás fickót, hogy ismerem-e? Mit kerestél ott? Valami nagyon nincs nála rendben. A szomszédja panaszkodik rá, már többször feljelentette a bűz miatt. Rókákat tart, micsoda elmeháborodott!

Ezért még nem kellene ennyire elítélni. Láttam disznóólakat is abban az utcában. Nem lehet, hogy azok jobban bűzlenek?

Még véded? Hát nem tudod, hogy együtt él az anyjával?

Elég sok embert ismerek, aki együtt él az anyjával, jegyeztem meg halkan, mert most már elültette bennem a kíváncsiságot, hogy miből ered az ellenérzés, mit vétett ez a szerencsétlen Zubáj.

Mindenki látja őket, alsóneműben kávéznak a teraszon, körülrakják virágokkal, úgy élnek, mint valami szerelmespár.

Milyen egyszerűen látják itt a dolgokat, gondoltam magamban, de hangosan csak annyit mondtam, hogy az osztálytársam volt, gyerekkora óta kora óta ismerem, akkor még a nevét is csak selypítve tudta kimondani, Zubárnak hívják, de kiskorában nem tudta kimondani az r-t, ezért Zubájnak csúfolták. Úgy látszik, a gúnyneve ráragadt. Amilyen érzéketlenek errefelé, talán még így is szólítják.

Azt még megértem, hogy a gyerekek kegyetlenek, verekednek, elszedik a gyengébbek uzsonnáját, de azóta visszavonhatatlanul felnőttünk. 

Vareznek meséltem róla, hogy legalább próbálja másként is látni, ne ilyen primitív előítéletekkel, mint a többiek, akik itt könyökölnek a kocsmában.

Amikor Zubáj apja meghalt, annyira félt mindentől, hogy nem maradt meg egyedül a szobájában, nincs senkijük, az anyja odavette az ágyába maga mellé, csak úgy tudott elaludni. Tudom, hogy mennyit kínlódott, hogy túltegye magát az apja halálán, és látom most, hogy mennyit dolgozik. És igazából az sem érdekel, ha még mindig nem tud egyedül aludni, akkor sem fogom megvetni érte. Az emberek hajlamosak elhamarkodottan ítélkezni. A szomszédok addig is elfeledkeznek a saját bajukról, amíg valaki mást szapulnak. Zubáj tökéletesen alkalmas erre, mert sosem tudta magát megvédeni, fizikailag sem, és most úgy látom, a pletykák ellen sem.

Mintha nem is akarta volna megérteni, Varez makacsul hallgatott, miközben kortyolgatta a sörét, aztán közönnyel csak annyit mondott, hogy jobban is meggondolhatnám, ki mellett állok ki.

Nem akartam már győzködni semmiről, hogy a saját családjában is szétnézhetne. Nem akartam, hogy egy kocsmában, sörözés közben veszekedésbe csapjon át a beszélgetésünk. Igyekeztem másfelé terelni a figyelmét, hogy ne ezzel váljunk el.

Nem is hoztuk többet szóba.

Majd jövök hamarosan megint, ha elromlik a gépem.

De nem lett vele semmi gond, az új alkatrész bevált, hónapok múltak el, és megfeledkeztem róla is, Zubájról is.

November volt már, kikészítettem a mentaleveleket, valami nátha miatt ki sem tettem napokig a lábam, teavizet forraltam éppen, amikor csörgött a telefon. Zubáj hívott. Mert történt valami. Szaggatottan, töredezetten mesélte el, nem volt türelme a szakkifejezéseken gondolkodni, csak közölni akarta, hogy mi történt, mert neki számít, hogy valakinek elmondja. Egyik reggel, amikor a ketrecekhez ment, látta, hogy minden csupa vér, úgy feküdtek egymás mellett, mintha őt vádolnák, néztek rá, és a szemükből patakokban folyt a vér, előbb csak úgy, mintha sírtak volna, aztán nyüszítettek, és lassan iszonyú kínok között elvéreztek a kékrókák. Az állatorvos szerint patkánymérget adtak nekik.

Miért mondod többes számban?

Mert bárki lehetett a szomszédból, az utcából, és az is lehet, hogy többen jöttek. Iszapos csizmanyomokat láttam, a folyó felől jöttek be éjszaka. Ismerték a helyet, valószínűleg mérgezett húst adtak nekik, láttam a maradványait. A furgonba raktam a rókáimat. Kerestem nekik egy mély sziklarést az erdőben. Majd szabadok lesznek újra, fenn a Zangyalon.

Mikor történt ez?

Egy hónapja múlt lassan.

Miért csak most szólsz?

Néhány embertől elköszönök.

Hogyhogy elköszönsz?

Sokkal korábban rá kellett volna jönnöm, hogy innen el kell mennünk. Az állatokkal könnyebb, mint az emberekkel. Egy osztrák farmon fogok dolgozni, jól megfizetik, fenn az Alpokban, ott nem kell sokat beszélni. Soha többé nem jövünk vissza.

Aztán egy lélegzetnyi suhanás maradt a vonalban, mintha más nem is maradt volna ott, csak a szél.

 

Megjelent a Bárka 2016/6-os számában.


Főoldal

2017. január 17.
Vissza
Hozzászólást csak regisztrált felhasználó tehet!
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!
Hozzászólások
Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.
Hírek
Elhunyt Kántor LajosArany 200 - pályázatNemsokára FISZ-táborMa kezdődik a Gyulai Várszínház 54. évada
Versek
Tóbiás Krisztián verseCsontos Márta verseiPataki Tamás verseiAntal Balázs versei
Prózák
Andrássy József: NagyszombatElmaradtGaraczi László: HasításTérey János: Árkádiában ősszel
Kritikák
Latin világban - Géczi János: TörekValóságok között - Bogdán László könyvérőlAz emlékezés szerkezeteAlkalmi inga
Esszék, tanulmányok
Halmai Tamás: A Gangesz rabbijaArany-recepció a kortárs költészetbenLövétei Lázár László esszéjeSzáműzöttek - Vitairat a humán szakos pedagógusokhoz
Drámák
Vörös István: Pisztoly az asztalonMario és A VARÁZSLÓBartis Attila: RendezésV á r k e r t i J u l i s k a, avagy a szerelmi bűzfészek
A jó tanuló felel
Nem kötelező
Üzenet a palackban
Tündérkert
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
KezdőlapImpresszumMegrendelésProgramokFedélzeti naplóArchívum

Hírlevél Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA