Prózák

 

 J__zsa_P__ter_m__ret.jpg

 

Fapapucs és dávájgitár

képzeletbeli filmkockák 1956-ból

 

 

Logikádnak ki mondana ellent
pontokat kötsz össze a térképen
véres betűkkel lejegyzed Poznań
s rögtön melléírod Budapest

(részlet Adam Sikorski: Ballada ’56 című verséből
Cséby Géza fordítása)

I.

 

Poznań, 1956. június 28.

(8 óra 05) A néma tüntetés a legfélelmetesebb. A poznańi munkások meghirdetett felvonulása kora reggel kezdődött. Ezrek gyülekeztek, majd vonultak szótlanul a belváros utcáin. Csupán a fapapucsok surrogása hallatszott. Ez volt a gyári dolgozók akkori egyen viselete. Félelem, rettegés, de egyben büszkeség és bátorságot adó együvé tartozás érzése uralta el a tüntetőket és a lakókat. Ám amikor a munkások a városi pártbizottság, majd a megyei belügy székháza felé vették az irányt, már fel-felhangzottak először a „munkát, kenyeret!”, később pedig „le a zsarnoksággal!” jelszavak is. Majd egyre határozottabb követelések fogalmazódtak meg: „engedjék szabadon a politikai foglyokat!”, „le a kommunizmussal!”, „legyen vége a terrornak!”

            (9 óra 17) Az üzletek többsége gyorsan bezárt, a gyárak leálltak, az irodák nem működtek, a feszültség percről percre nőtt. Az elégedetlenség kiváltotta indulatok délelőtt tíz órára szinte már tetőztek, s a kivezényelt karhatalmista erők képtelenek voltak feltartóztatni a tüntetőket, megfékezni a felkelőket. Már nem használt se gumibot, se fenyegetés, semmi. A fapapucsok tovább surrogtak vészjóslóan.

* * *

            (10 óra 23) – Fiúk, szaladjatok le a boltba! – kérte a mama kétségbeesetten, mert a zavargások egyre erősödő moraja eljutott a lakótelepig. – Vegyetek sót, cukrot, gyertyát meg gyufát… mert háború lesz!

Wojtek és Antek édesanyja így folytatta aggódását: – És hol van apátok ilyenkor? Őt miért nem engedik haza? Na, itt van húsz zlotyi, a maradékból vehettek cukorkát magatoknak.

A kiskamasz fiúk nem nagyon értették, miről van szó, örvendtek, hogy pár napja már vakáció van, és hogy most majd édességre is futja nekik a vásárlás során. Kettesével vették a lépcsőket a negyedikről, de a lakótelepi üzlet zárva volt. – Menjünk egy másikba – mondta Wojtek, az idősebbik, aki éppen néhány nap múlva tölti be a tizenhatot. – Nem mehetünk haza üres kézzel, mert a mama megharagszik. Antek még csak tizenhárom éves volt, hallgatott a fivérére, és őt is inkább a cukorka csábította, mint a bevásárlás teljesítése. Nekivágtak hát, amíg egy nyitva tartó boltot nem találtak a belvárosban. Csakhogy olyan hosszú sor kígyózott a bejárat előtt, hogy a fiúk mindjárt elszontyolodtak. A tüntetők moraja is egyre közelebb hallatszott. „Munkát, kenyeret!” És most már lövések is. Wojteknek eszébe villant valami: – Antek, tudod, mit? Te maradj itt, tartsd a sort, én megnézem, mi a helyzet amott, hátha ott van apa – mondta, és csibészesen kacsintva egyet, elfutott a hangok irányába.

            Kisöccse ott állt a sorban kissé megszeppenve. Jobbra-balra pislogott, de sehol se vett észre ismerős lakótelepi szomszédfiút vagy egy iskolatársát. És valahogy a sor sem akart előre mozdulni.

* * *

(10 óra 47) A tömegből kövek repültek a belügyisek felé, akik immár lövésekkel válaszoltak. Már jó néhány halott vagy sebesült hevert a macskaköveken, amikor a fegyvertelen tüntetők keményen összezártak, és elindultak, hogy megrohamozzák a belügyisek székházát, a mellette lévő börtönből pedig kiszabadítsák a politikai foglyokat. „Szabadságot!”, skandálták egyre hangosabban. A környező utcákból ekkor érkeztek még munkások. Közéjük keveredett Wojtek is. Izgatottan, kipirult arccal menetelt velük. Egyikük jó magasra tartotta a fehér-piros lengyel nemzeti zászlót. Ő állt az egyre növekvő tömeg élére. Ez végképp felbőszítette a belügyiseket, és sortüzeket nyitottak gépfegyverekből is. Lőttek össze-vissza, mint az eszement. És végül eltalálták a zászlót vivő férfit is, aki úgy esett el, hogy a földön betakarta a lobogó. A tüntető tömeg ledermedt… Ismét baljóslatú csend telepedett a környékre.

 

* * *

(10 óra 40) Antek nem bírta tovább cérnával. A sor alig haladt valamit is előre, Wojtek se érkezett vissza, tanácstalanságában végül úgy döntött, hogy elmegy, megkeresi a testvérét, és a háta mögött álldogáló idősebb asszonyhoz fordult: – Néni, kérem, elmegyek, megkeresem a bátyámat – mondta –, tetszik addig tartani a soromat?

            Az asszony rámosolygott a fiúra: – Ne aggódj, előkerül hamarosan, biztos a mamátok küldött vásárolni, és megharagudna, ha üres kézzel mennétek haza. Most mindenki vásárolni akar. Vigyázok, persze, ügyelek a helyedre, én mégis azt mondom neked, ne menj sehova. Zavargások vannak az egész városban. Még bajod eshet…

            - Ááá… – mondta nagy komolyan a fiú, és elszaladt ugyanabba az irányba, amerre a fivére is.

* * *

(10 óra 59) Antek pontosan akkor ért a tüntetőkhöz egy mellékutcából, amikor a zászlót tartó férfi elesett. Tekintetével ugyan Wojteket kereste, fürkészte, de közben egy hatalmas erővel feltörekvő gondolat villant az agyába: fel kell azt a zászlót emelni a földről! Fel kell emelni!

            És a tüntetők között cikázva odafutott a halott férfihez, levette róla a zászlót, és a tömegre nézve diadalittasan a magasba emelte. És nevetett közben. Ekkor érte a halálos lövés…

            A munkások néhány pillanat múlva felbőszülten és újult erővel indultak a karhatalmisták ellen.

* * *

(11 óra 08) Az utca végén megjelentek az első harckocsik.

_ _ _ _ _ _ _ _

 

A mozgósított reguláris katonai egységek délutánra letörték a történelembe „véres csütörtök” néven bevonult poznańi felkelést 1956. június 28-án. A város utcáinak macskakövein még sokáig fapapucsok hevertek.  A több mint ötven halálos áldozat között ott volt a legfiatalabb, a tizenhárom éves Antek.

_ _ _ _ _ _ _ _

 

Poznań, 1956. október 25.

(15 óra 21) – Könyörgöm, Wojtek, ne! Krisztus szent sebeire kérlek! Ne menj el! Ne okozz szomorúságot szüleidnek! Anteket már elvesztettük – tette össze a kezét a mama. – Nézd, letérdelek ide eléd itt a konyhában, úgy esedezem. Ne keserítsd meg gyászunkat még inkább! Nem akarlak téged is elveszíteni… kisfiam… És a mama csendesen sírdogálni kezdett. Felállt, majd leült a sámlira. Nem zokogott, hüppögve, sóhajtozva fel-felrándult a válla. A lelke mélyén már tudta, hogy hiábavaló erőlködése, Wojtek már nagyfiúnak tartja magát, egyébként is mindig erős akaratú volt. Jó fiú ő, de most sem hallgat az anyai jó szóra. Talán ha racionális érvekkel hozakodna elő? – Hisz nem is tudsz magyarul?! Mi keresnivalód lenne ott? – próbálkozott tovább a mama. – Ott se más a rendszer, ott is a ruszkik diktálnak. Kisfiam, gondold meg! Ki akarod tépni szülőanyád szívét, összetörni az apádét? Tényleg, tud ő is a tervedről?

            A fiú megcsókolta édesanyja homlokát: – Majd írok mama. És imádkozz értem. Értünk…

            Wojtek az édesanyján kívül senkit se avatott be terveibe. Az pedig igen egyszerű volt. Megtudta, hogy elsősegély-szállítmány indul a városból a magyar forradalmárok megsegítésére. Látta, amint sorba álltak az emberek az önkéntes véradásnál, a gyűjtőpontoknál. A város felnőtt lakosságának nagy része jelentkezett véradásra. Wojtek ekkor határozta el, hogy Magyarországra szökik, ahol majd megbosszulhatja kisöccse halálát. Égett benne a vágy erre a bosszúra a hatalom, a kommunisták, a szovjetek, egyáltalán a világ ellen. Pontosan tudta, hogy milyen fájdalmat okoz szüleinek, de a saját fájdalmát előbbre valónak tartotta. Romantikus? Az. De mi várható egy tizenhat éves fiútól, kinek kisöccsét nemrég gyilkolták meg a bolsevik hatalom védelmezői? És ő, mint a felső ipariskola többi növendéke, a honvédelmi foglalkozásokon még gyakorlati tapasztalatot is szerezhetett a kapitalizmus elleni harc felkészüléséhez.

 

Poznań, 1956. október 25.

(22 óra)

A teherautót a lengyel Vöröskereszt városi irodája előtt rakták tele. Vérrel, kötszerrel, gyógyszerrel, élelmiszerrel. Wojtek önkéntesként segített a pakolásban. Éjjel tíz óra után végeztek, lehúzták a ponyvát, a sofőr egy harminc körüli sapkás, vidám férfi beszállt, és már indított is. Ekkor ugrott Wojtek a ponyva alá a teherautó hátuljánál. Kis csomagjával gyorsan elvackolódott a papírdobozok közé, először ki-kikandikált a ponyva rése között, de kint sötét volt, csak nagy néha mentek egy-egy kivilágított városon keresztül. Az izgalomtól csak a határ után tudott elszenderedni, vagyis inkább már a Kárpátok gerincén átjutva. „Innen már begurulunk Magyarországra” – gondolta, és elaludt mélyen. Az átkelés simán ment, papírok rendben, még csak fel se nyittatták a ponyvát. Wojtek álmában kisöccsére, a szüleire és a poznańi fapapucsokra gondolt.

 

II.

Budapest, 1956. október 26.

(9 óra 11) A lengyel rendszámú vöröskeresztes autót vagy egy tucat forradalmár is körbeállta a Nagyvárad téren. Lelkendezve pakolták le az adományokat sorra, de még nagyobb lett a csodálkozás és az ováció, amikor a dobozok közül egy kissé megszeppent, de égő tekintetű fiú került elő.

            - Hát te ki vagy? – mosolygott rá egy barna göndör hajú húsz év körüli fiú, kezében szovjet dobtáras géppisztollyal.

            - Pepeesz – mutatott Wojtek a fegyverre.

            - Az, de mi Dávájgitár-nak hívjuk – válaszolt a magyar, és megkérdezte: – Polák?

            - Polák, polák. Wojtek – mondta, és leugrott a teherautóról.

            - Isten hozott polák wojtek! – Én Ördög Marci vagyok. Márton. Marci. Most parancsnok, egyébként szerelő.

            - Dávájgitár Márci.

            - Nyugi, nyugalom. Minden rendben. Fiúk, jött hozzánk egy lengyel forradalmár! – kiáltott körbe Marci, fogadjuk tisztességgel.

            Nagy üdvrivalgás és ünneplés közepette elvonultak a Tűzoltó utca felé, ahol egy garázsban félig oroszul, félig lengyelül Wojtek elmesélte a júniusi poznańi eseményeket és kisöccse halálát Marciéknak, miközben szétosztották és rendszerezték a lengyelek adományait. Ők meg a Parlament előtti ÁVO-s sortűzről beszéltek neki, meg arról, hogy a ruszkik kivonultak, és Nagy Imre lett a kormányfő. De az események nem nyugtatták meg teljesen a felkelőket, ezért is vannak még fegyverben.

            - Messze még a szabadság, Wojtek!

            Wojtek erre elővett a zsákjából egy pár fapapucsot: – Ezt nektek hoztam. Prezent, ajándék. Emlék a poznańi felkelésből.

 

* * *

Budapest, 1956. november 4.

(7 óra 04) – Keljetek fel! Ébresztő! – ment oda Marci egyenként egységének matracain alvó tagjaihoz a garázsban. – Visszajöttek az oroszok! – Wojteket is felrázta: – Ruszki zurück!

            „Micsoda?!” A „mocsadékok”, „árulók”, „hitszegő gazemberek”, „rohadt bolsevikok” – ilyen megjegyzésekkel szedelőzködtek össze. Vállukra vetették fegyverüket, és tanácstalanul tébláboltak a garázs kövezetén.

            - Így higgyünk nekik, tankokkal jönnek. Malétert is letartóztatták – mondta Marci indulatosan, majd visszafojtott hangon így folytatta: – De mi megvédjük magunkat, megvédjük a szabadságot, megvédjük a forradalmunkat!

            - Megvédjük – kiáltották egyszerre.

            - Akkor álljunk neki a fogadásukra, készítsünk Molotov-koktélokat, ál-tankaknákat – szólította fel társait rátermett parancsnokként Marci. – Wojtek, te jobban tudsz oroszul, írj valami röpcédula-félét. Olyasmit, hogy ez nem az ő harcuk, Budapest nem Szuez, mi nem harcolunk ellenük, ha békén hagynak minket, ilyesmiket. „Kicsi” – szólt oda egy köpcös társának – te leszel az összekötő a Corvin-közzel. „Bajuszra” hallgatni kell.

* * *

(9 óra 40) A szovjet tankok bedübörögtek, becsörögtek Budapest főközlekedési útjain. Az Üllői úton azonban megakadtak. A Corvin-köziek kitettek magukért. Zsákmányolt páncéltörő ágyúval, Molotov-koktéllal hősiesen feltartóztatták a szovjet inváziót. A Tűzoltó utcai csapat a gyalogsággal vette fel sikeresen a harcot. Külön kitűnt Wojtek, a lengyel fiú, aki már túlesett a tűzkeresztségen, s a harcok folyamán „davajgitárjával” egymaga több ellenséggel végzett, mint jó néhány más csapat együttesen. Kiváló lövésznek bizonyult. És bátornak. Sokszor egészen közel merészkedett a páncélosokhoz. És minden találatánál azt kiáltotta: „Za brata!”, a „Fivéremért!” Senki se nézte volna ki ebből a lenszőke, sovány, kissé lányos arcú srácból, hogy mennyire ügyes és elszánt.

(18 óra 55). Az egész nap zajló súlyos ütközetek után a garázsban gyülekeztek. Ketten estek el a Ludovika környéki harcokban, „Vigyori” és „Darázs”, a Mester utcából. Miután tisztességgel megemlékeztek róluk, Wojtek hátát lapogatták, mondván, hogy igazi „magyar huszárként” küzdött. Wojtek a nagy lengyel elődökre gondolt: Bemre, Wysockira, Dembinszkyre. És hogy a szabadság nem ismer nemzetiséget. Büszke volt arra, hogy lengyelként ő is a magyar szabadságért harcol.

            A szalonna, kenyér, hagyma, kis kolbász vacsora után a nagyon fáradt csapat felváltva pihenni tért. Wojtek nem került az első őrségbe, így kihasználta az alkalmat, és levelet írt a szüleinek: „Drága Szüleim! Alig néhány napja jöttem el hazámból és a családi otthonból, de már hosszú éveknek tűnnek. A magyarok nagyon szívélyesen fogadtak, testvérüknek tekintenek. A harcok súlyosak, az oroszok és az itteni bolsevikok nem adják egykönnyen. Én egy PPS-szel harcolok, amit itt „dávájgitárnak” hívnak, és látjátok, a Jóisten vigyáz rám, még csak meg se sebesültem. Egységemet egy Marci nevű vezeti, és helytállunk, amíg tudunk. Kérlek, bocsássatok meg nekem mindenért, de töltsön el benneteket is az a tudat, hogy jó ügyért vagyok itt, a szabadság szép eszményéért küzdök, s az a lelki nyugalom is, hogy Antek se élt hiába, és most már ő is nyugodt lehet odafönt.

Szerető fiatok: Wojtek

Budapeszt, Ulloi ut

Utóirat: Mama, nagyon finom a magyar szalonna és a kolbász, a parasztok meg friss fehér kenyeret hoznak nekünk vidékről!

            Wojtek összehajtogatta a kockás levélpapírt, s gondolta, alkalomadtán kerít egy borítékot, és feladja. Előbb-utóbb a posta is rendesen működik majd. Evvel a tudattal el is aludt gyorsan.

 

Budapest, 1956. november 5.

(4 óra 10) Akkora gránátbelövést kaptak a környező házak, hogy azonnal mindenki talpra ugrott. Harckocsikból, gránátvetőkből, tábori ágyúkból szórták az oroszok a zárótüzet. A garázs mennyezetéről is hullott a vakolat, az ablakok kitörtek.

            - Pfuhh, nagy hepaj lesz, srácok! – kurjantott Marci. – Készüljetek!

            Amíg szedelőzködtek, betoppant „Kicsi”, a Corvin közi összekötő. Karja véres, lihegve, krákogva végre kinyögte: – „Bajuszék” nagy bajban vannak… segíteni kéne nekik… erről az oldalról. Egyre több a tank! Meg a gyalogság!

            - Állást veszünk fel az Angyal utcai átjáró háznál – adta ki a parancsot Marci. – A tankparancsnokokat kell kilőni, akkor lebénulnak, és miénk a terep! Wojtek, te maradj mellettem! Hátha szót értünk valamelyikkel…

            - Ezekkel…? – bökött fejével „Kicsi” az Üllői út felé. – Kötve hiszem.

* * *

(4 óra 50) Az újabb ellenséges nehéztüzérségi zárótűz után a fiúk már a nemrég elfoglalt állásukat is fel kellett adják. Közben egységük a felére apadt, elesett „Kicsi” is. Öten maradtak, kézifegyverekkel, lőszerük fogytán. Vissza kellett vonuljanak az Iparművészeti Múzeum mögé, a Hőgyes Endre utcába. Egyik társuk, a „Kócos”, itt lakott.

            - Menjünk be hozzánk – ajánlotta.

            - Feladjuk? Elmeneküljünk? – néztek össze.

            - A józan ész azt diktálja, hogy nekünk így öngyilkosság tovább harcolnunk – mondta ki a végső szót Marci lehajtott fejjel. – Döntsön mindenki a maga sorsáról. Én elviszem Wojteket egy búvóhelyre. Ő mégiscsak… És köszönöm, fiúk! Éljen a szabadság! Tavasszal talán újrakezdjük…

            Ezzel Wojtek vállára tette a kezét, és elindultak a Bakáts tér irányába.

* * *

(7 óra 7) Hárman álltak „Kócos” szüleinek szobakonyhás lakásának ajtaja előtt. Fegyvereiket már lerakták a pincelejáró ajtaja mögé. „Kócos” apja nyitott ajtót, tréningruhában. Morcosan és bizalmatlanul fogadta őket: – Na, mi van, vége a vitézkedésnek, úrfiak? Eljött a jó élet, a Kánaán, eljött a szabadság, mi? Semmirekellők vagytok ti, kurafiak! Lövöldözni, háborúsdit játszadozni, azt igen, mi?! De dolgozni…?! Ki fog itt dolgozni? Ki fogja újjáépíteni, amit leromboltatok? A horthysták, meg a Nagy Imrék, meg a kapitalisták?

            A három fiú döbbenten állt az ajtó előtt. „Mi? Hát mi lőttük szét a várost tankokkal? Mi végeztük ki Malétert és társait? Mi zárattuk börtönbe a fél országot? Mi zsarnokoskodtunk?” – ilyen gondolatok forogtak a fejükben, és az, hogy: „Ilyen emberekért harcoltak, haltak meg társaik, mint a „Kócos” apja? Hát érdemes volt?”

            - Fiam, te bejöhetsz – szólt oda „Kócosnak”, s közben a fejére suhintott –, ti meg menjetek haza, vagy ahova akartok. És ne találkozzak veletek a közeljövőben.

            „Kócos” leszegett fejjel belépett a lakásba, a másik kettő hátat fordított, és a kapu felé indult, de még hallották, amint az öreg felemeli a telefonkagylót.

* * *

(7 óra 30) Marci és Wojtek lassan ballagott a derengő novemberi reggelen a Knézich utcán, a Bakáts tér felé. Nem futottak, hogy ne keltsenek feltűnést, de a géppisztoly még a vállukon lógott.

            - Hamarosan ide is elérnek – mondta Marci. – Be kéne kéredzkedni a templomba. A plébános úr biztos adna menedéket. Az alagsorban, vagy valahol, ahol meghúzódhatunk, amíg lecsendesedik a helyzet.

            Wojtek nem sokat értett Marci tervéből, de azt látta, tudta, érezte, hogy nem könnyű a helyzetük. Tanácstalanul maga elé húzta fegyverét, és kissé felemelte: – Dávájgitár?

            - Á! – legyintett Marci. – Konyec revolucijá.

            - Konyec revolucijá? – hitetlenkedett a lengyel fiú. – Á právdá, szvobodá, szolidár…?

            - Nyemá – zárta le Marci kissé idegesen, mert a hófoltokkal lepett templomkertbe értek, és minél előbb biztonságba akarta tudni magukat. – Az csak az Istennél van – sóhajtott. – Ha van…

* * *

(7 óra 37) A Tompa utca felöl egy szakasz szovjet katona jelent meg a tér sarkánál. Nem tudták pontosan kivenni, hogy kik és hányan állnak a templom előtt, csak géppisztolyos alakokat láttak háttal. Néhány rövid sorozatot küldtek feléjük. Marci és Wojtek arccal lefelé a földre estek, egy fehér hófoltra. Aztán mélységes csönd lett. És ez a legfélelmetesebb.

 

Megjelent a Bárka 2016/5-ös számában.


Főoldal

2016. október 25.
Vissza
Hozzászólást csak regisztrált felhasználó tehet!
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!
Hozzászólások
Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.
Hírek
Gyerekirodalmi íróképző indulHírek a Tokaji ÍrótáborbólArany János korától vizsgálja a magyar irodalom változásait a 45. Tokaji Írótábor Elhunyt Kántor Lajos
Versek
Vörös István: Hermész-szonettekBertók László szalmaszál-firkáiHorváth Veronika verseiGömöri György versei
Prózák
Beck Tamás prózáiAndrássy József: NagyszombatElmaradtGaraczi László: Hasítás
Kritikák
A kör teljes megismeréséhez szükséges „π”Latin világban - Géczi János: TörekValóságok között - Bogdán László könyvérőlAz emlékezés szerkezete
Esszék, tanulmányok
Halmai Tamás: A Gangesz rabbijaArany-recepció a kortárs költészetbenLövétei Lázár László esszéjeSzáműzöttek - Vitairat a humán szakos pedagógusokhoz
Drámák
Vörös István: Pisztoly az asztalonMario és A VARÁZSLÓBartis Attila: RendezésV á r k e r t i J u l i s k a, avagy a szerelmi bűzfészek
A jó tanuló felel
Nem kötelező
Üzenet a palackban
Tündérkert
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
KezdőlapImpresszumMegrendelésProgramokFedélzeti naplóArchívum

Hírlevél Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA