Prózák

Benedek_Szabolcs.jpg

Benedek Szabolcs

 

Történelmi tény

(részlet egy készülő regényből)

 

Ha éppen nem is ment vele sehova, nagyapám hetente egyszer puha ronggyal áttörölte az autót. „Begyújtjuk a Zsigát” – jelentette ki, én pedig pincsikutyaként a nyomában voltam, miközben kinyitotta a garázst. Beültem az anyósülésre, figyeltem, ahogy nagyapám fölhúzza a szívatót, pumpál némi gázt, aztán elfordítja a kulcsot, és az autó vagy indul, vagy nem. Többnyire indult, ám amennyiben mégse akarózott neki, némi vonakodást és a szívatóval való játékot követően fölbőgött a motor, és az autó kigördült az udvarra.

Többször is megkérdeztem nagyapámat, hogy miért van a kormányra írva az, hogy BA3. Nagyapám a hadifogság nyomán valamennyire beszélt oroszul, ám a cirill betűket nem ismerte, és mindig azt válaszolt, hogy az a kormány számozása, és azért van odaírva, hogy minden típusba a megfelelő kerüljön. Átszellemült mosollyal hallgattam a magyarázatot, majd megnyomtam a kormánykerék középső vonalát, pont ott, ahol a BA3 felirat szerepelt, mire megszólalt a duda, és a tyúkok rémülten beszaladtak az ólba.

A ház falán, vagy húsz centire a veranda ablaka alatt, volt egy lyuk. Az ujjamnak a felső perce fért bele, a téglát nem értem el, a vakolatban volt némi hiány. Amikor nagyapámat megkérdeztem, honnét van ott az a lyuk, anélkül, hogy rám nézett volna, annyit válaszolt:

– Lövöldöztek.

Hevesen dobogni kezdett a szívem. Lövöldöztek? Itt, ebben a csöndes faluban? Nagyapám megjárta a háborút, de ez még egy másik világhoz tartozott. Ám az, hogy azon a házon, amelyben a vakációk nagy részét töltöm, golyónyomot őriz a vakolat, bizsergető izgalmat keltett bennem.

– De kik lövöldöztek?

– A pufajkások.

Nagyapám máskor is emlegette ezt a szót. Amikor a húgom vagy én arról panaszkodtunk, hogy fázunk, odavetette, hogy cseppet se aggódjunk, máris hozza a pufajkáját. Nem tudtam, mi az, csak föltételeztem, hogy a pufidzsekimhez lehet hasonlatos.

Nagyapám nem volt hajlandó a részleteket elárulni. Csupán annyit, hogy egy éjszaka pufajkások lövöldöztek az udvaron. Amihez nagyanyám azt fűzte hozzá, hogy ő bizony rettenetesen félt, úgy vacogott a hatéves anyámmal a takaró alatt.

Anyám 1956-ban volt hatéves. 

A megyei tanács épületében, a díszlépcsőnél márványtábla lógott, rajta hosszú szöveg, amelyet soha nem olvastam végig. Aláírás gyanánt Kádár János neve szerepelt, a legelső mondat pedig úgy kezdődött, hogy „Történelmi tény”, és úgy folytatódott, hogy itt alakult meg a Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány, és innét indultak harcba a szocializmus megmentéséért küzdő erők 1956. november 4-én.

Próbáltam megfejteni a tábla tartalmát, ám apám kitérő válaszokat adott. Amikor nem volt odahaza, levettem a polcról Magyarország történelmi kronológiája negyedik kötetét. Fölütöttem 1956 őszénél. „Tüntetés”… „fegyveres csoportok megtámadják a főváros több középületét”… „vérontás”… „fegyveres összetűzések és terrorcselekmények”… „tőkés restauráció”… Lapozgattam ide-oda, de nem találtam az elejét – egyszer csak  fölbukkant Nagy Imre neve, és onnantól a feje tetejére állt minden.

Mindaddig meg voltam győzve és győződve arról, hogy a történelem azzal, hogy a szovjet csapatok 1945-ben fölszabadítottak bennünket, és beköszöntött a szocializmus, Magyarország számára véget ért. Nálunk béke van, hallgatnak a fegyverek, és az általános nemzetközi enyhülésért, a leszerelésért is békés eszközökkel harcolunk. Mi nem vagyunk amerikaiak, akik hol itt, hol ott vetik be a csapataikat, a Szovjetunió és a szocialista országok munkával és minél hatékonyabb termeléssel küzdenek, és pusztán azért fegyverkeznek, hogy képesek legyenek megvédeni magukat a tőkések támadásától. A történelem a Magyar Népköztársaság határain kívül zajlik, a mi feladatunk a békés építkezés, és a szolidaritás a még mindig elnyomás alatt sínylődő népek iránt. Aztán amikor az egész világon győz a szocializmus, onnantól fogva megáll a történelem kereke. Hiszen a történelem osztályharcok története, és ha nincs osztályharc, nincsen történelem.

 „Ellenforradalom” –  harsogta  a szöveg a Képes Történelem sorozat Míg megvalósul gyönyörű képességünk, a rend című kötetében. A párt vezetésében megbúvó árulók, nevezetesen Nagy Imrének és csoportjának aknamunkája volt az oka annak, hogy ebben a roppant nehéz helyzetben a szocializmus többségében lévő erői átmenetileg alulmaradtak; december elejére azonban a Szovjetunió és a többi baráti szocialista ország hathatós támogatásával sikerült az ellenforradalmárok fölé kerekedni.

Az alig egyoldalnyi szövegnél beszédesebbnek tűnt három fotó. Az elsőről néhány marcona, hosszú kabátos férfi nézett rám, előttük tűz lobogott: „Az ellenforradalmárok Hitler nyomdokain jártak: könyvekből raktak máglyát Budapest utcáin”. A második fényképen megint csak marcona alakok, a hátuk mögött romok, az előtérben kiégett autó, mellette egy ép járgány, a motorháztetőn csíkos takaróval. „Amerikai diplomáciai gépkocsi áll a Köztársaság téren, a pártház elfoglalása után. Vajon milyen érdeklődés irányította éppen oda?” A harmadik fotón gyülekezett a legtöbb marcona alak, némelyik vállán géppisztoly. „Elfoglalták a budapesti pártházat, a védők nagy részét megölték; nyüzsögtek az ellenforradalmárok; azt hitték, ők írják fegyverrel a jövőt”.

A szemközti oldalon megtaláltam a Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány megalakulásáról szóló, a magyar dolgozókhoz intézett nyílt levelet, alul a megyei tanács épületében is látható 1956. november 4-i dátummal, ám ezúttal „Budapest” helységmegjelöléssel. A levél aláírói – Apró Antal s.k., Kádár János s.k., Kossa István s.k., Dr. Münnich Ferenc s.k. – kiléptek Nagy Imre kormányából, és megszakítottak azzal minden kapcsolatot, miután nem nézhették tétlenül a cselekvésre képtelenné vált kormány tagjaként, hogy a demokrácia leple alatt ellenforradalmi terroristák és banditák állati módon gyilkolják legjobb munkás és paraszt testvéreiket, rettegésben tartják a békés állampolgárokat, anarchiába döntik hazánkat, és hosszú időre az ellenforradalom igájába hajtják egész népünket. Hazánk legjobb fiai összefogtak, hogy megküzdjenek a népi hatalomra törő gyilkos bandákkal.

Tovább kutakodtam apám polcán. Hollós Ervin és Lajtai Vera Köztársaság tér, 1956 című művében már az első fejezet baljósan indult: „1956. október 30-án reggel, pontosan tíz óra tíz perckor minden irányból, a Köztársaság tér fái mögül, a Városi Színház (ma: Erkel Színház) és a környező házak ablakaiból és tetejéből össztűz zúdult a Budapesti Pártbizottság székházára”. A karhatalmisták kivégzését ábrázoló képek láttán becsuktam és visszatettem a helyére a könyvet. Fogalmam se volt arról, hogy kik azok a karhatalmisták, de az biztos, hogy 1956 őszén valami rettenetes dolog történt Magyarországon.

– Ugye, visszajöttek az urak? – szegeztem a kérdést nagyapámnak ezen a tavaszi szüneti délutánon, ujjamat ezúttal is a vakolathiányba mélyesztve.

Az ablak alatti virágágyást igazgatta. Anélkül kérdezett vissza, hogy abbahagyta volna a munkát:

– Miféle urak?

– Hát akik elmenekültek innét a második világháború után. Horthy Miklós emberei. Visszajöttek, ugye? És azt akarták, hogy itt ne legyen szocializmus.

– Igen – válaszolta nagyapám. – Azt akarták, hogy itt ne legyen szocializmus.

Nagyanyám végül – éppen egy héttel a csapatünnepélyen történtek után – elmesélte a vakolatban lévő lyuk (majdnem) teljes históriáját.

A főszerepet a szomszéd Béla bácsi játszotta. Nagyapámmal egyidős, nálánál komorabb, de jószándékú, békés ember volt. Nehezen tudtam elképzelni, ahogy kergetik a pufajkások. Márpedig nagyanyám elmondása szerint ez történt. Béla bácsi pár héttel korábban valamibe belekeveredett. Éjszaka jöttek érte, menekülni próbált. Átfutott nagyapámék udvarára. A pufajkások lövöldözni kezdtek. Nagyanyám rémülten vacogott anyámat magához szorítván a dunyha alatt, nagyapám dermedten ült a sötét szobában. Aztán egyszeriben rémisztő nagy csönd lett, de ők csak reggel merték kidugni az orrukat. Nagyapám összeszedte a szanaszét heverő töltényhüvelyeket, és észrevette az ablak alatti golyónyomot.

Béla bácsi viszont elkapták a pufajkások, és néhány évet börtönben töltött.

– De hát kik azok a pufajkások?

– Ők voltak a karhatalom.

Hollós Ervin és Lajtai Vera könyve jutott eszembe, benne a fotók a Köztársaság téri karhatalmisták kivégzéséről.

– A pufajkások kommunisták voltak?

– Igen – felelte nagyanyám.

– És miért hívták őket pufajkásoknak?

– Mert már erősen hideg idő volt, úgyhogy kaptak egy vastag bélelt kabátot. Az volt a pufajka.

– Kitől kapták? A szovjetektől?

– Lehet.

Próbáltam fölidézni a Köztársaság tér, 1956 című könyvben látottakat, de úgy rémlett, hogy azokon a karhatalmistákon hosszú kabát volt, nem pufidzseki.

– Béla bácsi ellenforradalmár volt?

Nagyanyám visszafordult a répapucoláshoz. Végtelennek tűnő hosszú pillanatok után válaszolt:

– Béla bácsi olyat csinált, amit akkor nem volt szabad. Ezért fogták el, és vitték börtönbe.

– A papa azért nem ment ki lövöldözni Béla bácsira, mert barátok voltak?

– Miért ment volna ki? A papának nem volt fegyvere.

– Csak pufajkája volt? Fegyvert nem adtak neki a szovjetek?

Nagyanyám megint letette a kést. Döbbent arccal fordult felém.

– Azt meg honnét gondolod, hogy volt pufajkája?

– Mert amikor fázunk, mindig azt mondja, hogy hozza a pufajkáját. Akkor ő már a szovjetekkel volt? Nem úgy, mint a háborúban?

– Öregapád ostobaságokat hord össze. – Nagyanyám megcsóválta fejét. – Muszáj beszélnem vele. 

Amikor a hátsó kertből nézvést megpillantottam a szomszédban kapálgató Béla bácsit, megpróbáltam olyan marcona, géppisztolyos alaknak elképzelni, amilyennek a fényképek mutatták az ellenforradalmárokat. Béla bácsin klottgatya volt és bordázott trikó. Éppen csak biccentett a köszönésemre, a krumpliágyást érdekesebbnek és fontosabbnak találta. 


 Főoldal

2014. október 22.
Kiss László tárcáiLackfi János tárcái Szabados Attila tárcáiCsík Mónika tárcái
Erdész Ádám: Változatos múlt ismétErdész Ádám: Melyik a járható út?
Szarvas Ferenc: Amikor az ellenőr mindennap megtanult egy versetKas Kriszta novellái
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Molnár Lajos verseiGéczi János verseiZalán Tibor verseiGergely Ágnes: Az ausztriai lépcsősor
Haász János: A puskás emberAbafáy-Deák Csillag: Csók sem voltHáy János: Boldog boldogtalanKötter Tamás: Izgalmas életek
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKApku_logo.png