Prózák

 

Kötter Tamás

 

Szajónara[1]

 

 „Kálváriájuk felé a káderek

krómozott lifttel siklanak

titkárnők a színen átrohanva

újrafestik szempilláikat.”

(Michel Houellebecq)

 

Az irodámban unatkozom. Délelőtt van, péntek és augusztus vége. Ez az utolsó napom Budapesten. Áthelyeztek. A jövő héten már Tokióban fogok dolgozni. Ott is ugyanezt az osztályt vezetem majd. Londonban, azelőtt Prágában, azelőtt Koppenhágában, azelőtt Rómában vagy Athénban – már elfelejtettem, melyik városban – dolgoztam ugyanennek a cégnek.

Tokióban is ugyanazt fogom csinálni, mint most Budapesten, és előtte minden más városban. Reggelizni, ebédelni, vacsorázni fogok a legfelkapottabb éttermekben. Természetesen a cég számlájára. És klubokba fogok járni, és partikra. Szigorúan a VIP-részbe. Ezt is a cég számlájára. Napközben talán beülök egy-egy értekezletre.

Mivel sem a Japánban érvényes joggal, sem más szabályokkal nem vagyok tisztában, így valószínűleg, mint korábban sok más városban, az értekezletek alatt hallgatni fogok. Esetleg olyanokat mondok, hogy át kell gondolni, figyeljenek oda jobban, nem koherens az európai joggal, ezen még dolgozni kell, egyeztessenek más osztályokkal is, átgondolom, térjünk vissza rá később, részemről oké, mi ez a szar.

            Egy hónapja, mióta tudom, hogy Tokióba küldenek, beiratkoztam egy japán nyelvtanfolyamra. Két hét után meguntam és abbahagytam. Néhány szót és kifejezést azért megtanultam, úgy mint: hai[2], iie[3], szajónara, arigató[4], dómo[5], vakarimaszem[6], konnicsi va[7], hadzsimemaste doro jorosiu[8]. A céggel kibéreltettem egy lakást Tokió belvárosában, egy felhőkarcoló huszadik emeletén. Interneten rendeltem három különböző színű kimonót, több pár papucsot, legyezőt, bonsait, lótuszvirágot, füstölőket, hagyományos japán fürdőolajat, teáskészletet és egy szamuráj kardot. Vettem egy szemüveget is. A japánok állítólag okosnak tartják a szemüveges embereket. A tokiói kollégáktól megszereztem a legmenőbb klubok listáját. Végignéztem a honlapjaikat, beleértve az elmúlt két hónap összes partifotóját és kommentjét. A klubokat különböző szempontok szerint osztályoztam, és sorrendbe raktam őket. Beiratkoztam egy kendó klubba, és rendeltem hozzá egy teljes felszerelést. Megvettem és háromszor egymás után megnéztem Az utolsó szamurájt.

Most nem csinálok semmit. Az ügyeket, amelyeket személyesen vittem, már tegnap átadtam a helyettesemnek. Nem volt nálam sok akta. Egészen pontosan csak egy volt. A legnagyobb meglepetésemre a borítóján a saját kézírásomat fedeztem fel; „Beszéljünk róla később.” Nem tudom, hogy került az asztalomra. Általában nem foglalkozom konkrét ügyekkel. A magam részéről inkább az átfogó irányítás híve vagyok.

Egy ideig az ablaknál állok, bámulom a forgalmat meg az embereket az utcán. Amikor megunom, visszaülök az íróasztalhoz. Az asztalon kartondoboz, benne a fiókok tartalma. Minden ott van, ami az elmúlt egy évben Budapesten összegyűlt. Csupa szemét, haszontalan dolog, de valamilyen ok miatt mégis ragaszkodom hozzájuk. A dobozt még ma elszállíttatom egy raktárba, a többi közé. Korábban Londonból, azelőtt Prágából, azelőtt Koppenhágából, azelőtt Rómából vagy Athénból is küldtem oda dobozt.

Unalmamban a dobozban turkálok. A halom tetején néhány agyonolvasott Flex[9] magazin fekszik. Ezeket Csabától, a személyi edzőmtől kaptam kölcsön. Nem adtam vissza őket, és valószínűleg már nem is fogom. Felveszem az egyiket. Belelapozok. Átfutom a címeket. Akkorára növelhető a test, amekkorára akarom; Bizarr, de hatékony hátedzés; Tökéletes lábikrák; Arnold a városunkba jött egy nap. Végül elolvasok néhány rövid hírt az Izmos pletykák rovatból. Találok szalvétákat telefonszámokkal, néhány névjegykártyát budapesti ügyvédektől és olyan trendi fiúktól, akikkel a Liszt Ferenc téren és a Hajógyári- szigeten ismerkedtem meg. Ők azok, akik vagy felveszik a telefont, vagy nem. És találok más telefonszámokat, olyanokét, akikre már csak halványan emlékszem. Így nem tudom eldönteni, vajon ezek az emberek a városban trendinek számítanak-e vagy nem.

A dobozban találok még meghívókat étteremkávéházboltbeachklub nyitóbulikra, amikre vagy elmentem, vagy nem. (Általában elmentem.) És megint meghívók Miss Bikini, Miss Beach, Miss Wet T-shirt Contest, Miss University, Miss Pláza, Miss Diáklány, Miss Klub, Miss Summer, Miss Sixty versenyekre. (Majdnem mindegyikre elmentem.) Egy Pongóshow[10] plakát. Megint egy plakát, a Péter és Sziszi[11] Leütőshow-ról. Mindketten dedikálták. A közös fényképük alatt primitív írással ez áll: „Kedves rajongónknak, nagy szeretettel. Péter és Sziszi”. Egy kondibérlet. Különféle hitelkártyák, áruházláncoktól, mobiltelefon-társaságoktól és helyi bankoktól kaptam őket. Egy részüket sosem aktiváltam. Egy törzsvásárlói kártya a Gucciba és egy másik a Hugo Bossba. A Gucciról eszembe jut, amit az egyik ügyfelem nyilatkozott az esti híradóban: „A Gucci vásárlóit nem érinti a gazdasági világválság.”

És az újságok, magazinok, szalvéták meg a többi más hasznavehetetlen kacat között szétgurulva legalább száz parafa dugó, különféle pincészetekből. Mindegyik egy éttermesvacsorázósbeachesvipszobás este emléke. Jó lenne tudni, hogy hol és kikkel ültem ezeken az estéken, de most hirtelen minden összefolyik előttem. Ügyvédek, ügyfelek, celebek és félcelebek, dubajosok és állítólagos dubajosok és mindenféle más nők és trendi emberek arca, akik – ebben egészen biztos vagyok – legalább egyszer egy héten kiszállnak egy Jaguárból, Alfa Rómeóból, Porschéből, Mercedesből, Audiból, Ferrariból, Aston Martinból, Bentleyből, BMW-ből vagy Maseratiból a Dolce & Gabbana, Ferre, Luis Vuitton, Gucci, Armani és más luxusmárkák üzlete előtt. Egy helyi autós magazin, amit kizárólag azért vettem meg, mert az egyik este valamelyik beach klubban egy playmate azt mondta, hozzám jön feleségül, ha egyszer lesz egy Aston Martinom. Ebből persze nem lett semmi.

Kezembe akad egy papírfecni. Néhány szót firkáltak rá: „Felugat az uzi, neked véged, te kis buzi.” Egy rap szám szövege, amit még tavasszal próbáltam megírni, de csak eddig jutottam vele. Aztán egy parkolási kártya rokkantaknak.

A doboz alján partifotók a megszámlálhatatlan éttermesvacsorázósbeachesvipszobás éjszakáról. Az egyiken két kiscsajjal állok. A lányok egyentopban, a fél mellük kilóg belőle. A topon felirat: „The real life.” Átfogom a derekukat, és vigyorogva bámulom a mellüket. Mögöttünk a tömegből néhány szoláriumbarna arc bambul felénk. A következő képen Csabával, az edzőmmel és néhány alkalmi ismerőssel a konditeremből állunk az egyik beach klub bárpultjánál. Valamennyien teniszpólót viselünk, feltűrt gallérral. A szánkban szivar, előttünk koktélok kis színes napernyőkkel. Megint egy lánnyal az egyik klub VIP-termében. Mögöttünk két kollégám nevet. És újra egy beach klub. Három trendi sráccal és néhány hostess lánnyal állok a bejáratnál. Felettünk világító betűkkel a hely neve: „Paradise.” A kezünkben pezsgőspohár. A trendi srácok közül az egyikről biztosan tudom, hogy Jaguárja van.

És megint egy összegyűrt papírlap, rajta egy újabb dalszöveg, amit szintén nem fejeztem be: „Diriridá, diriridó, itt jön Tonyó, az mc lotyó.” Elgondolkodom, hogy ki az a Tonyó, de fél perc után feladom. A papírlapot kisimítom, gondosan összehajtogatom, és   visszateszem a dobozba.

Egy fénykép az egyik Andrássy úti étteremből. A kollégáimmal vacsorázunk. Most hirtelen nem jut eszembe a nevük. Nem is baj, valószínűleg úgysem találkozom velük többé. Előttünk az asztalon üres borosüvegek. A pincér éppen bort tölt a poharamba. Az egyik kollégám nevet valamin, én komoly képpel nézek magam elé.

A következő képen a két lányból csak a fenekük látszik. Mindketten csípőnadrágot viselnek. A nadrágjuk vonala felett kilóg a tangabugyi és a virágmintás tetoválás.

Újabb képek. Miss Bikini, Miss Beach, Miss Wet T-shirt Contest, Miss University, Miss Pláza, Miss Diáklány, Miss Klub, Miss Summer, Miss Sixty versenyekről. Egyik képen köztem és egy feltűnően jóképű fiú között a Miss diáklány verseny második helyezettje áll, bikiniben. Kezében egy csokor virág, arcán kicsit ostoba, de céltudatos mosoly. Mindketten átkaroljuk a derekát. A háttérben az első helyezett az egyik beach klub tulajdonosával csókolózik. (A beach klub tulajdonosának –   úgy tudom – van egy Bentley-je.)

Megint egy parti. Csak férfiakkal ülök egy asztal körül. Éppen valamiről magyarázhatok. A fotós akkor kapott le, amikor a kezemet fenyegetően felemelem. Talán csak nyomatékosítani akartam azt, amit éppen mondtam. Ezen a képen sem ismerek senkit. Furcsa. Még egy fontos kép. Pongó a színpadon. Vörös fej, kigúvadó szem. Talán éppen majmot utánoz.

            A doboz legalján, a fényképek alatt a Playboy tavaly szeptemberi száma. Odalapozok, ahol a rólam szóló cikk meg fotó van. Beleolvasok az interjúba. „A Város egyik közkedvelt kávézójában beszélgetek a sikeres ügyvéddel, aki nemrég érkezett vissza szülővárosába, Budapestre. Nem volt egyszerű időpontot egyeztetnem vele, de végül sikerült. Előzékenyen kikapcsolta megállás nélkül csörgő mobiltelefonját, és egy időre kizárta a külvilágot. Hogy érzi magát újra Budapesten?” Erre a kérdésre valójában azt válaszoltam, hogy semmit sem érzek, mert ez a munkám, és egyáltalán nem érdekel Budapest. Minden város, ahova elküldenek, tökéletesen egyforma. Ugyanolyan üzletekkel meg emberekkel van tele, és úgyis megunom mindegyiket.

Láttam a riporter arcán a csalódottságot. Láttam, hogy valami mást szeretne hallani tőlem. Tudtam, hogy ezt biztosan nem fogják leközölni. Rövid szünet után azt mondtam, csak vicceltem, és elkezdtem banális dolgokról beszélni. Olyasmiket mondtam, amiket már korábban is olvastam más hasonló cikkekben: „Budapest a szülővárosom, de még annál is több, az örök szerelmem. Amikor idejövök, mindig a hazatérés mámorító érzése fog el. Utazhatom akárhova a világban, Budapestet semmi sem pótolhatja.” Emlékszem, még egy gennyes versrészletet is idéztem, amit egy másik magazinban olvastam, de az nem került be a cikkbe. Az újság másik oldalán egészalakos fotó rólam. Szmokingban, mezítláb egy üveg pezsgővel állok a Duna-parti lépcsőkön, mögöttem a Vár és a hegyek. Éppen kel a nap. Jól nézek ki, állapítom meg magamban.

 

Kopognak. Péter, a helyettesem és Éva, az asszisztensem jön be az irodámba. Péter, úgy tudom, egyidős velem, bár jóval többnek látszik. Házas, két gyereke van, és azt hiszi, hogy ő lesz az utódom. Szerintem nem. Valószínűleg Londonból, Madridból, Koppenhágából, Rómából vagy Athénból küldenek majd valakit a helyemre. Ezt még nem mondtam el Péternek, és azt hiszem, nem is fogom. Péterről a következő emlékeim vannak: egyszer egy vállalati buli után elmentünk egy sztriptízbárba. Péter már annyira részeg volt, hogy a színpadon térdelt, és az egyik táncoslány lábát csókolgatta. Egyszer paintballoztunk, és fejbelőttem, amitől másnapra egy nagy kék dudor nőtt a homlokán. Egyik alkalommal, amikor együtt vacsoráztunk vagy reggeliztünk, azt mondta, hogy én vagyok a szakmai példaképe.

Éva, ő amolyan személyi titkárnőm. Kétszer vagy háromszor lefeküdtünk. Pontosan nem emlékszem. Éva az egyik külvárosi lakótelepen lakik az anyjával, egy tízemeletes panelház nyolcadik emeletén. Egyszer jártam nála, amikor az anyja vidékre utazott, rokonokhoz. A lépcsőházban, a leszakított fedelű szürke postaládák alatt hatalmas, félig odaszáradt húgyfolt fogadott, felette piros filctollal írás: „Szerinted ez WC?” Az egészről még néhány szó jut eszembe: olajszag, szarszag, cigányok vagy kínaiak. Majdnem minden ajtóra külön vasrácsot szereltek fel. Határozottan az volt az érzésem, hogy akik itt laknak, félnek valamitől. Éva lakása alatt egy kínai család disznókat tartott az erkélyen. A hangjuk még csukott ablakon át is felhallatszott Éva lakásába. Nem olyan környék, ahová szívesen megy az ember. Azt tanácsoltam Évának, hogy költözzön a belvárosba.

Péter azt mondja, itt az ideje, hogy elbúcsúzzam a kollégáktól. Csinálna pár búcsúfotót, hogy senkit se felejtsek el. Mit lehet tenni. Kényszeredett mosollyal az arcomon kilépek a folyosóra. Rögtön balra, az első iroda üvegfalán túl ott a két csúnya, szemüveges és unalmas ügyvédjelölt lány. Idegesítő asszisztensük a sarokban ül. Az elmúlt egy évben képtelen volt megtanulni a nevemet. És annyi empátia sem volt benne, hogy észrevegye az idegrángást az arcomon, amikor reggelente sziókával köszönt.

Gondolom, most valami jó fej dolgot kellene csinálnom. Végül a moon walkingolás mellett döntök. Legalább három hónapja minden nap, amit az irodában töltöttem, órákon át ezt gyakoroltam. Az ügyvédjelöltek és az asszisztens lelkesen tapsolnak a mutatványomnak. Ettől kicsit megbocsátóbb hangulatba kerülök. Mind a hárman kapnak egy puszit, azután átölelem úszógumis derekukat, és belenevetek a kamerába. A jelöltek elmondják, hogy mennyire jó volt velem dolgozni, és mennyi mindent tanultak tőlem a közös munka során. Erre a közös munkára én nem emlékszem. Valami estéről hablatyolnak, amikor állítólag az egyik klubban, ahol együtt megnéztek egy Pongó vagy Leütőshow-t – nem tudnak megegyezni, hogy melyiket –, láttak engem. Azután egy másik estéről mesélnek, amikor az egyik beach klubban a bárpult végéről odahellóztam nekik. Mindhárman megadják a telefonszámukat és a privát email-címüket. Miközben moon walkingolva elhagyom a szobát, megígérem nekik, hogy feltétlenül tartjuk majd a kapcsolatot. Az ajtóban megállok, és nagyon komoly arccal azt mondom: Szajónara. Azután meghajolok.

A folyosón elbúcsúzom két asszisztenstől. Éppen aktákat visznek valahova. Láthatóan zavarban vannak, hogy japánul köszönök nekik. Úgy látom, nem tudnak hová tenni, vagy egyszerűen a nevem nem jut az eszükbe. Ezzel hirtelen én is így vagyok, már ami az ő nevüket illeti. Elképzelhetőnek tartom, hogy az egyikkel, akinek feltűnően jó alakja van, és törtfehér ceruzanadrágot hord magassarkú fekete cipővel és fekete szűkített inggel, az egyik klubban már találkoztam. Az is lehet, hogy smároltunk, de lehet, hogy csak szerettem volna smárolni vele. Mindenesetre – mivel a másik asszisztens sem csúnya, sőt kifejezetten aranyos, bár ahhoz, akivel smároltam, vagy csak szerettem volna smárolni, nem mérhető – közéjük állok, és átfogom a derekukat. Az, amelyikkel talán smároltam vagy csak szerettem volna smárolni, kicsit elhúzódik tőlem. Amikor közel akarom húzni magamhoz, a csípője megfeszül. Jó az illatuk. Chanelre tippelek. Ez egy kicsit megszédít. Ösztönösen a pornófilm jut eszembe, amit unalmamban délelőtt néztem a neten. Izzadok. A szívem hevesebben ver. Mélyen belenézek a szemébe. Most már biztos vagyok benne, hogy csak akartam smárolni vele. Elkérem a telefonszámát. Udvariasan elhárít. Azt mondja – és közben mosolyog –, hogy az irodában mindig elérem. Baszd meg. A másik persze azonnal felajánlja, hogy megadja a sajátját. Közben olyanokat mond, hogy: Bármikor hívhatsz, Szeretek utazni. Szajónara, mondom búcsúzóul, és közben mosolyogva, szertartásosan meghajolok.

A következő irodában, az üvegfalon túl két ügyvéd ül az egymással szembefordított íróasztalok mögött. A nevük nem jut eszembe. A fiatalabbal egyszer vagy kétszer ebédeltem, vacsoráztam vagy reggeliztem a Liszt Ferenc téren vagy valahol máshol. Az ügyvédek a hálózaton valamilyen lövöldözős játékot játszhatnak. Mindkettőjük keze az egérre tapad, amit hol vadul rángatnak – gondolom, a célkeresztet állítják be –, hol meg őrült tempóban a gombjait nyomogatják. Körülbelül fél percig bámulom őket, míg az idősebb észre nem vesz. Mikor belépek a szobába, mindketten befelé fordítják a képernyőt, éppen olyan szögben, hogy ne lássam, mi van rajtuk.

– Konnicsi va[12] – mondom, és meghajolok előttük, ahogy a szamuráj- meg yakuzás filmekben láttam.

Mindketten felállnak, és rám merednek.

– Konnicsi va – mondom újra, és ismét meghajolok.

– Ááááá – mondja az idősebb ügyvéd, akit igazából nem is ismerek. Mindössze annyit tudok róla, hogy kötvényekkel foglalkozik, és van egy Volvo S-80-asa. Beszélgettünk egyszer egy irodai vacsorán, ahol azt mondta a bélszínre, hogy szar.

– Áááááá – mondom én is az idősebb ügyvédnek, miközben kezet fogunk.

– Mister president – mondja a fiatalabb ügyvéd. Mást nem mond. Még állunk néhány percig egymással szemben. Én közben megpróbálok úgy helyezkedni, hogy lássam a számítógépek képernyőit, de ők mindig elém állnak. Végül Péter csinál rólunk egy közös fotót. Azután újra megrázzuk egymást kezét, és megint csak azt mondjuk egymásnak, hogy Ááááá.

Szajónara, mondom nekik búcsúzóul az ajtóból, és újra meghajolok. Nem figyelnek rám. A képernyőt bámulják meredten. Feltételezem, újra játszanak.

Délután még elbúcsúzom a titkárnőktől, az asszisztensektől és néhány ügyvédtől, akik éppen az irodában vannak.

Elköszönök az iroda vezetőjétől is. Kezet fogunk, és mindketten azt mondjuk: „Öööö”. Azután olyan baromi nevetséges közhelyek következnek, mint: Jó volt együtt dolgozni, Remélem, még lesznek közös feladataink, Csodálatos volt Budapest, Ez az egyik legprofibb iroda, ahol valaha dolgoztam, Jövőre ugyanitt, Úgy legyen.

Végül Évától kapok egy puszit meg egy nagyméretű képeslapot, amelynek az egyik oldalán a város látható éjjel, a Dunával, a Várral és mögötte a hegyekkel meg ezer apró fényponttal. A másik oldalán legalább száz aláírás, meg néhány kedvesnek szánt üzenetféleség. Kapok még egy bögrét, rajta a nevemmel és A legjobb főnök felirattal.

Visszamegyek a szobámba. Újra unatkozom. Küldök egy vicces üzenetet Tokióba Satónak, az új helyettesemnek. A végére odaírom az összes japán szót meg kifejezést, amire emlékszem a nyelvtanfolyamról. Elküldök még egy köremailt, ezzel a szöveggel: „Köszönöm, hogy veletek dolgozhattam. Ti vagytok a legjobb csapat a világon. Szajónara.” Alig kapok rá néhány választ. Házon kívül tartózkodom – a legtöbb címről ez jön vissza válaszként.

Elolvasom az üzeneteket, azután felhívom Pétert, hogy jöjjön át. Oda akarom adni neki a parkolási engedélyt, amit a dobozban találtam.

– Konnicsi va, Péter san – köszönök neki, amikor belép. Azután szertartásosan meghajolok, és visszaülök az íróasztalomhoz.

Péter egy pillanatig csak áll az ajtóban, azután ő is meghajol. – Konnicsi va – mondja.

– Beszélni akartál velem? – kérdezi, és várakozásteljesen rám néz. Arra gondolok, talán azt hiszi, hogy a kinevezéséről akarok vele beszélni. Gyorsan előveszem a parkolási kártyát, és a kezébe nyomom. – Dozó[13] – mondom neki. Péter nem válaszol, csak áll meglepetten, kezében a kártyával.

– Arigató gozaimasz[14] – mondom.

– Tessék?

– Ezt kell mondani erre. Arigató gozaimasz, vagyis nagyon köszönöm – felelem.

– Arigató gozaimasz – ismétli robotszerűen.

– Ii, ii.[15]

Egy darabig nézzük egymást.

– Szajónara[16]– mondom végül, mert más nem jut eszembe. Végül felállok, és meghajolok. Péter nem mozdul. Hallgatunk.

– Szajónara – mondja, és kimegy. Amikor becsukódik mögötte az ajtó, eszembe jut, hogy nem hajolt meg. Utána kiabálok, hogy ilyenkor meg kell hajolni. Nem jön vissza. Gondolom, nem hallotta.

Előveszem a fényképezőgépet, és végignézem az összes fényképet, amit Péter aznap készített. Azokat a képeket, amelyeken ronda, béna csajokkal vagyok lefotózva, egyszerűen kitörlöm a gépből.

A számítógép képernyőjét bámulom, amikor Éva bejön.

– Szia.

– Szia. Illetve konnicsi va, Éva san[17].

– Szeretnék veled beszélni. Ráérsz?

– Hai, Éva san.

Éva rám bámul. Látom, hogy valamit nagyon el szeretne mondani, de én csak Japánra tudok gondolni, a felhőkarcolókra, a kilátásra a tokiói lakásomból, a szamurájokra és a kendó klubra, ahová beiratkoztam.

– Hai – mondom újra.

– Akkor igen? – kérdezi félénken.

– Vakarimaszem.[18]

Állunk egymással szemben. Nem történik semmi. Végül Éva töri meg a csendet.

– Akkor szia, és vigyázz magadra. – Elsírja magát, és elindul az ajtó felé.

– Domo[19] – mondom. Már majdnem kiér, amikor utána szólok: – Hadzsimemaste, doro jorosiu.[20]

– Tessék? – kérdezi, és megáll az ajtóban. A szemét törölgeti egy papírzsebkendővel.

Kétségbeesetten gondolkodom, hogy mit mondjak neki. Megint nem jut eszembe semmi.

– Szajónara – mondom végül és közben meghajolok. Erre semmit sem válaszol.

Miután kimegy, visszaülök a székembe, a doboz mögé. Egy ideig a dobozt bámulom, azután a számítógépen megnézem az email-t, amelyet Sató küldött, válaszul az enyémre. A levélhez csatolt filmben, egy japán kvízműsorban két férfi füvet eszik. Amíg a filmet nézem, eszembe jut, hogy Éva nem hajolt meg, amikor kiment. Pedig ilyenkor meg kell hajolni. Legalábbis Japánban.

Végül előveszem a fényképezőgépet. Még egyszer végignézem az összes képet, és azokat, amelyeken Éva rajta van, kitörlöm.

 



[1] Viszontlátásra.

[2] Igen.

[3] Nem.

[4] Köszönöm.

[5] Kösz.

[6] Nem értem.

[7] Jó napot.

[8] Örülök, hogy megismertem, minden jót.

[9] Testépítő- és Fitness magazin.

[10] Pongó (eredeti nevén: Lassan Zoltán) A TV2-n futó Big Brother show első szériájának ( a műsor 2002. szeptember 1-jén kezdődött, majd 2002. december 21-én ért véget) versenyzője. Később önálló műsorral jelentkezett. A nevét egy borneói vörösszőrű majomfajtától kölcsönözte.

[11] Sziszi (eredeti nevén: Fekete Szilvia) és Péter (eredeti nevén: Szabó Péter) az RTL Klub saját fejlesztésű valóságshow-jának (a műsor 2003. január 1-jén indult, és 2003. május 31-én ért véget) versenyzői. A show-t követően együtt éltek, de a 2003-as Budapest Parádén történt atrocitást követően (Péter megütötte Sziszit) szétváltak útjaik. A Leütőshow a szerző képzeletének a szüleménye.

[12] Jó napot kívánok.

[13] Tessék.

[14] Nagyon köszönöm.

[15] Jó.

[16] Viszontlátásra.

[17] Jó napot, Éva. (hivatalos formában)

[18] Nem értem.

[19] Kösz. (Közvetlen)

[20] Örülök, hogy megismertem, minden jót. 

 

Megjelent a Bárka 2013/4-es számában.

 


 

Főoldal

 

2013. szeptember 12.
Vissza
Hozzászólást csak regisztrált felhasználó tehet!
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!
Hozzászólások
Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.
Ütőér
Szálinger Balázs tárcái Sándor Zoltán tárcáiSzabó T. Anna tárcái Csehy Zoltán tárcái
Versek
Orcsik Roland verseiZalán Tibor: Utazás KínábólJenei Gyula: TávlatBék Timur: Entrópia
Prózák
Háy János : Az új nőDarvasi László: Az idő szagaPatak Márta: Mindig péntekGéczi János: Utalólapok
Kritikák
Egyetemi görbetükör - a Mágneshegyről Hümmögni a végén - Bocsáss meg, GinsbergAz elidegenedés manifesztációiFülszöveg, két szólamra
Drámák
Acsai Roland: Farkasok Pozsgai Zsolt: A SzellemúrnőGyőrei Zsolt – Schlachtovszky Csaba: Jácint pereVörös István: Pisztoly az asztalon
A jó tanuló felel
Nem kötelező
Üzenet a palackban
Tündérkert
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
KezdőlapImpresszumMegrendelésProgramokFedélzeti naplóArchívum

Hírlevél Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA