Sarusi Mihály
Dézsa bácsi*
A végén kezdtem, de egyszer sorba kell venni. Hogy tőlem tudjátok meg! Ne mástól. Ne a kopóiratokból. Abból, amit egykor rólatok firkáltam. Írni kényszerültem. Papírra vetni rávettek. Miközben - néhanap - egy szó sem volt igaz az egészből. Kitaláltam. Kitálaltam. Rátettem egy lapáttal.
Mert mi mást tehettem volna? Ha nem én követem el, ráhajt más. Azt hiszitek, nélkülem megúsztátok volna?
Kis oktondiak. Az országra - mit az országra, a fél világra, az egész Földre, a világmindenségre, magára az Életre! - hálót borítottak. S aki alákerült (ne félj, senki sem úszta meg), bekerült az ellenőrzöttek közé.
Ne mondd, hogy mindenkit szemmel tartottak!
Tartottak? Tartottunk! Olyan nem volt, hogy valaki kicsússzon. Hogy az ember elnézte volna, hogy akárki kicsússzon a hálóból. A háló rájuk terítése előtt, közben, után, a háló résein, nem. Nekieshettél a nagykéssel, hiába vágtad ki magad, utolértünk! A mi kopóérzékünk... -érzékeink! És akkor nem volt kegyelem.
De hát a lavórmunkát nem mi végeztük. Voltak erre szakosodott szaktársak. Az elhárítástól, az elhárításon kívül. Mindenütt. Pártban, párton kívül. Az irodalomban is, főfő területemen, az irodalmi elhárításban is. Előbb csak nyakon csíptük az illetőt, majd behálóztuk. Volt, akiről az asszonya jelentett, másról a csókos cimborája, avagy éppen a legnagyobb vitapartnere. Mert adtunk a látszatra is. Ha úgy hozta a sora. Ki hogy. Kivel miképpen. Sokféle módon! Ezer és egy változatot dolgoztunk ki!... Dolgoztak ki az elvtársak. A főnökeink. Mi csak besegítettünk nekik. Végeztük a lavórmunkát. Na, a legpiszkosabbat azért nem ránk bízták, azzal maguk rendelkeztek. Többnyire azt sem tudtuk, mi lett az általunk ellenőrzött, lehallgatott, kihallgatott, lefülelt, beugrasztott, kibelezett célszeméllyel.
Ők. A többi nem föltétlen tudott róla. Én mindenről. Gondolod, hogy nem jutottam hozzá minden szükséges ismerethez? Könyvtárosként. A baráti körömnek köszönhetően.
Baráti? Inkább érdekvédelmi. Mert 'barát'... Az utolsó barátot rég eltemettem. Akiben valóban megbízhattam. Akivel szinte testvérek voltunk. Testvérebbek az igazi testvéreknél.
Akad olyan gazember, aki szerint azt is én jelentettem föl. Ami sok, az nagyon! Hogy tehettem volna. Egyszer valóban szóba kellett hoznom az aznapi jelentésemben, de hogy árultam volna el? Amiről magam sem tudtam. Hogy beállt.
Igen, segítette az ellenforradalmat, a készülőt. A legújabbat.
Nem is gyanítottam.
Valami sejtelmem volt róla.
Nem róla, csak úgy általában. Általánosságban! Hogy valamire készülnek a fiúk, nem azok a Fiúk, a Szervnél, hanem ezek a fiúk, a Zaránd-vize mentén. Mert kezdték unni a kommunizmus nevezetű nem is kommunizmust. Hiába igyekeztem őket meggyőzni arról, hogy ez még nem a kommunizmus, ez csak annak a legalsó, szinte még csak szocialista foka, az pedig alig több a burzsoá szociáldemokrata álmodozásnál!
Ezzel buktam le. Az engem ellenőrző marha - keresztbeszervezett önellenőrző titkosszolga környezetembéli „János" - nem beírta a rólam jelentő firkálmányába, hogy Kocsis György (AZAZ „BARÁTH", MONDOM „BARÁTH"! - SZÁZADOS) szerint a szocializmus a burzsuj szocdem-világ csenevész leképzése...
Leírtad? Lerótam.
Hogy így fogalmaztam volna, lehetséges. Mert az ember egyféleképpen beszél, másféleképp ír. Nem azért, mert a mi jelentésíró nyelvünk irodalmi nyelv volna, nem. Csak mert át kell fogalmazni, a Szervnél használatos bikkfanyelven szükséges előadni.
Máskor ezt a 'bikkfanyelv'-et szúrták ki az engem ellenőrző ügynökök beszámolóiban. Hogy merészel ez a „Baráth" így ugatni?! Na, várjál csak.
Kaptam is a pofámra! Pardon, a képemre. Abban a fél évben nem vittem haza BM-jutalmat.
De továbbra is megúsztam a hancúrozásaimat. Mert abból semmi sem volt elég. Azt hogy hagyhattam volna abba? Félbe, én, valamit?
Eltörték a kezét. A környezetünkben azt terjesztették, hogy az ávósok hülyére verték! Addig ütötték, amíg szusz volt benne. Akkor tört el a bal keze.
Hogy vertek volna az elvtársak! Akarom mondani az ávósok. Már én is belehülyülök, a III/III-asok. Azok sem, akkor én sem így mondtam, a belügyisek. Így jó. Pontos, meg beazonosíthatatlan. Mert pontosan tudtam, megvoltak a jó kapcsolataim, a kapcsolati rendszerem - sőt, tőkém - mindig az erősségem volt, kik törték össze a csontját a legjobb barátomnak.
Volt, a legjobb barátom, csak volt. Mert amikor kikerült a börtönből, többé felém sem nézett. Néztem én, kezdeményeztem volna, ha összefutottunk az utcán, nem ment át a másik oldalra, nem igyekezett elkerülni, de elhidegült tőlem. Én nem, én tartottam volna vele a szoros, meleg baráti kapcsolatot! A legjobb barátját hogy hagyhatná cserben a magam fajta magyar ember?!
Az ő szava járása volt, és valóban nem lett volna ezzel semmi bajom, nem is kötekedtem vele, ráhagytam, mert közben persze én annyira nem magyarkodtam, meghagytam neki, de jobb a békesség. Engedtem. Szamár szenved! Okos enged. Engedtem.
Ez volt mindig a bajom, hogy túl érzelgős vagyok. Ahelyett, hogy.
Ha magyar, hát magyar. És valóban, hát nem magyarok vagyunk? És hogy magyarok, nem emberek?
Úgyhogy.
Emiatt megszóltak a Szerv emberei. Ezt is túlzásnak vették, beilleszkedésem, színváltásom környezetbe illeszkedő túlzásnak tekintették. Először, de hogy sikerre vittem, le a kalappal, emelte meg a micisapkáját az ellenőrzésünkre a titkos találkahelyen megjelenő őrnagy, aki nem is olyan rég végzett a KGB-akadémián. Azt mondta, te egész jó ügynökké válhatsz, ha így haladsz! És kaptam aznap száz (írd 120.-) forint jutalomra szóló utalványt, amit a kasszában válthattam be.
Egyszer véletlenül az OTP felé vettem az irányt a BM-pénzesutalvánnyal, hogy a lépcsőjükre lépve jusson eszembe, pár házzal arrébb van dolgom.
Talán amiatt vagyok ilyen szórakozott szinte egyfolytában, mert az Alosztály - máskor Osztály (hol így mondták, hol sehogy, nyilván hogy megkeverjenek, belezavarjanak, nehogy már megjegyezzek is valamit a működésükről, a rendszerről, rendjükről, kilétük milétéről) -, szóval a politikai ügyosztály a kulturális-művelődési elhárítás területén vetett be. Utóbb pontosították, vették olybá, látva sikeres buzgólkodásomat az irodalom és az irodalomtudomány, valamint az irodalmi, helytörténeti, tudományos és népszerűsítő művelődési szaksajtó terén, hogy ott a helyem! Kimondatlanul is levonták a következtetést, azzal kell foglalkoznom. Az irodalom-elhárítással. Meg mindazzal persze, ami utamba kerül, nekik sürgős föladat, szinte már teendő (MIT EMLEGETI EZ MEGINT LENINT?! - ALES).
Hogy mondtam, milétünk? Kár, hogy nem vettem komolyan az irodalmi pályát, kitalál valaki ilyet? Mekkora író lehettem volna! Kár értem. Mire nem fecséreltem a drága időmet! Ami, tudjuk, mennyi. Annyi, amennyi. Több-kevesebb. És egyszer véget ér.
Ezt kellene megelőzni. Nem azt, hogy úgyis el kell patkolnunk, azt egyszerűen lehetetlen, csak hogy mielőtt ez bekövetkeznék, letegyük az asztalra a cáfolhatatlan bizonyítékot. Vallomásunkat a kopóságot illetően.
Kopó. Ez bántott a legkevésbé. Mert aztán csak visszajutott hozzám is a rossz hírem. A kopó volt a legenyhébb, amivel illettek. Még hízelgett is. Akkor, a rendszerváltás előtti években. Amikor már - ráadásul, de ezt honnan sejtették volna, honnan a francból tudták volna? - már rég nem jelentettem. Kiléptem a szolgálatból. Elég volt, éreztem, csökken a figyelmem, az összpontosító képességem, az erőm. Már nem voltam olyan fiatalos, mint egykor! Hogy lettem volna. Csoda? Az Osztály még tartott volna, nekem viszont elegem lett. Nem a lelepleződés miatt, állítólag az már rég megtörtént. Amit a Fiúk sem vettek komolyan. Azt hitték - hittem? (a fene tudja) -, bárhová beférkőzhetem, bárkit le tudok leplezni, akiről le kell rántani a leplet. Az ellenforradalmat valóban nem szerettem. Nem ötvenhatot, mert azt lehet így is, úgy is venni, de úgy általában az ellenforradalmat. A fehérek rémuralmát. Annyit olvasott, halott, és a moziban, tévében látott az ember, hogy mi mást gondolhat róluk az ember? Hogy gyűlölni kell, a visszarendeződést szervezőket el kell kapni!!!
Elkapni.
Néhányat sikerült.
De a java valahogy kicsúszott a kezemből.
Kezükből.
Markunkból.
Most látom, hogy megtörtént a rendszerváltás, hányan átvertek! Csak bámulok, ő is utált bennünket? Pedig olyan semleges volt. Amaz kimondottan barátságos. Az? Éppen ő volt a legnagyobb ellenfelünk. Honnan a búsból tudtam volna? Például a Varga nevű nagy zarándi író. Valójában csak a rendszerváltozás előtti években leplezte le magát. Akkor lett teljesen őszinte, addig annyit mismásolt, hogy még engem is megtévesztett.
Megáll az ész.
Megállhatna, de nem fog, ne félj.
Én nem tudtam, de a Fiúk csak összerakhatták volna a mozaikot? Nekem nem állt a rendelkezésemre annyi adat, ismeret, nyomozati tény, miegymás, mint nekik? Ha őket annyian átverték, nekem hogy sikerülhetett volna megakadályozni a változást?
Szerettem volna.
Nagyon rettegtem. Mi lesz így velünk? Oda jutunk, mint ötvenhatban a két teherkocsi közé kötött és széttépett ávósok.
- Ávós, kapd el!
Istenkém.
Az asszony akkor még élt, a rák később vitte el. Nyugodjék békében a drága kis tiszta nő! Szerencsére semmit sem vett észre. Még jó, hogy nem tudott több gyereket szülni, szeretett volna, de nem sikerült. Most négy gyermek szemébe kellene néznem.
Négy gyermekem? Ennyire fájt a foga. Én egy kicsit ellene voltam, lesz nekünk arra elég pénzünk? De ő kitartott eredeti elképzelése mellett, négy kell neki! Nem annyi, amennyit az Ég ád, mint a vallásosaknál, de valamiért megmakacsolta magát. Talán a klerikális dédöreganyja hatása.
Több mint harminc évig volt a feleségem. Hogy fájt a búcsú! De akkor már túl voltunk a nehezén. Nem lepleződtünk le.
Nyilvánosan, az újságban nem, de amúgy igen. Néha úgy éreztem, ujjal mutogatnak rám.
Pedig szó sem volt róla. Boross belügyér azt mondta, kell nekik a jó szakember, szakmabeliek nélkül mire mennének a belügyükkel, elhárításukkal, titkosszolgálatukkal? Szó, mi szó. Ha tudnátok, mire nem vagyok képes! Voltam, míg megtehettem.
Az erő, az erőm hagy el.
Meg a kedvem.
Annyira azért nem, hogy ne álljak neki tisztázni. Tisztára mosni magunk. Magunk nem, de önmagam igen.
Ennél szebb feladat... Sem égen, sem földön.
Az unokáim végett. Hogy nekik ne fájjon, ami nekem nem okoz fejfáját, min kéne túltennem magam? Amit tettem, kényszerből követtem el, még azt sem ítélik halálra, aki parancsra gyilkolt, mert Parancsra tettem! Én mit gondolsz, mire. Miért? Minek? Kiért?
A hazáért.
Ezt szeretik elhallgatni, hogy mindezt a hazánkért tettük. A Magyar Népköztársaságért. (Ebbe se köss bele, nevezheted ma Magyar Köztársaságnak, nem egyre megy!? Magyarországért!) A Magyar Népköztársaság társadalmi rendjének a megvédéséért. A Magyar Népköztársaság nevében: halál! Ilyen is volt, benne volt a pakliban. Ma hasonlót azért nem hallasz, mert nincs halálbüntetés, egyébként ebben a tekintetben mi változna? Aki halált érdemel, annak halál jár minden rendszerben. Ha meg nem, hát nem. De inkább olyan, már ami minket, engem illet: a Magyar Népköztársaság a hazánk, ezért bármire készek vagyunk. Képesek. Szolgálni. Ha ügynökként, hát úgy. A rendszerváltozást megelőzően már csak szolgálaton kívüli, leépített emberként, akire azért suttyomban számított az elhárítás, csak-csak rám kérdeztek néhanap a Zaránd-folyó parti öreg fűzfa jókora lombja alatti félsötétben, ha szorult a kapca, mit hallottam, láttam, tapasztaltam, gyanakszom-e valamire, ami őket is izgatja? Hogyne lett volna. Azt hiszem, olybá vették, hogy informátorként kapcsolatban maradtam velük. Mondván, hogy különben utólag is megütöm a bokámat ezért- azért. De szerencsére ezek az iratok végleg eltűntek. Híre, hamva.
Hamva lenne, de rég elfújta a szél.
Szinte költői vagy, 'miháj'!
(BEFOGNÁ EZ A TÖKÉLETLEN IROGATÓ SZEMÉLY A SZÁJÁT?! A LÉNYEGRE, FIAIM - EZREDES.) (NEM KÉNE BEFOGNI? - FŐHADNAGY.) (MÁR KÉSŐ - EZREDES.)
Többen megpendítették már, biztosan én sem tudom, de szinte bizonyos: az utolsó pillanatban - 1989 végén, 1990 elején? - a Szolgálatok eltüntették az összes folyó ügy iratanyagát. Be a zúzdába, irataprítóba, irat-megsemmisítőbe, kályhába! Tűzre vele. Nehogy már. Még kiderüljön, mivel foglalkoztunk az utolsó hetekben-hónapokban, egy-két évben. Az maradt fönn, amit korábban irattárba küldtek. Ami a Szerv levéltárába került. A helyibe, meg az országosba. Hogy utóbb abba is belenyúljanak. Belepiszkáljon az, akinek érdeke eltüntetni egy-egy számára fontos iratot. Ami leleplezné. Leleplezne bennünket. Hogy még az utolsó percekben is szorgalmasan tettük a dolgunkat. Tették, akik tehették.
Mit gondolsz, kik alapították városkánkban is a.
Az illető párt nevét még most, itt sem merem leírni. Még a végén megütöm a bokámat. (DE MEG ÁM - ŐRNAGY.) (NEM IS OLYAN HÜLYE EZ A „BARÁTH" - ALEZREDES.)
Mindegyikbe elküldték az embereiket!
Mérget vennék rá.
Mit gondolsz, én nem ezt tettem volna a helyükben?
Magam nem léptem be egyikbe sem.
Az első időben - úgy 1988-tól - el nem mentem volna egy ellenzéki gyűlésre! Kissé berezeltem. Az ismerős belügyisek is óvatosságra intettek. Volt persze közülük egy-egy, aki odaóvakodott. Főleg akiről a város nem gyanított semmit. Aki még nem lepleződött le. (DEKONSPIRÁLÓDOTTT! MIÉRT NEM TANÍTJÁTOK MEG RENDESEN A SZAVAJÁRÁSUNKRA?! - SZÁZADOS.) Persze hogy beépítettek valamennyibe annyit, amennyit csak lehet! Egy-kettő éppen elég volt. Ha elég ügyes, egymaga megroggyaszthatja őket.
Mégsem sikerült. Nem akadályozhattuk meg a történteket. Sajnos, nem sajnos, tudomásul kell venni. Alkalmazkodni. Beépülni. Kiszorítani az igazi, vérbeli, született demokratákat.
Miért, mi nem voltunk demokraták? Népi demokraták!
Hagyjuk, lapozzunk.
'Nemzeti', az hiányzott volna, nem a fenéken billentés. Még a 'világpolgár' úgy-ahogy.
Nekem már késő. Sajnálom, pedig örömest részt vennék ebben a játékban is! Úgy gondolom, a Kisgazdapártba léptem volna! Mondtam is a szomszédnak, terjesztettem, ahol merészeltem, már a nagyapám is a kisgazdákkal tartott! Apám nem különben. Nekünk hol lenne a helyünk?
Kész kabaré, közéjük állt az a koma is, aki a pártban kezdte - pontosabban előbb a KISZ-ben, a járásnál, onnan került az MSZMP városi bizottságára előadónak. Aztán kirúgták valami nőügy miatt, meg sem állt a városi tanács közművelődési csoportjáig, ahonnan megalapította az Ifjú Szívekben Élek (ISzÉ) - az ózarándi fiatalság köznyelvében csak Izé - nevű helybéli ifjúsági író-költő csoportosulást, amelyet az ifjúkommunista szervezet is támogatott. Sőt, állítólag indított útjára a párt és az elhárítás (hogy melyik volt az első, már nem tudom) kezdeményezésére. Mondván - mondom, állítólag, holt biztos nem vagyok benne, de ez a legvalószínűbb -, teret kell adni a fiatalok kezdeményező kedvének, hogy megelőzzük a kimondottan ellenzéki szerveződéseket. Eléjük vágjunk! Mondhatom, sikerült is nekik. A végén be kellett csukni - a szerveződést, mielőtt az egész tagságot kell Recskre vinni. Z. Kapás, tudod, ki az.
Jól megjárták ezzel is.
Mert ebben már alig vettem részt. Az elején, igen, de aztán kiszálltam.
Ott voltak a fiatalok? Pontosan.
Elszálltam? Túl kemény voltam? Mást küldtek közéjük helyettem.
Akkor léptem le. Kértem fölmentésemet.
- Kilépünk, kilépünk, amikor baj van, olajra lépünk? És az elvtársiasság? A
néphatalomba vetett hit? Ezért hagytunk téged békén? Ez a hála? - vetette a szememre a volt járási állambiztonsági helyettes (utóbb megyei alosztályvezető), aki ma már nyugdíjas éveit morzsolja a félhektáros családi szőlőben előkészítve magát és baráti társaságát a pincemélyi borozásra.
Most mondjam azt, hogy mi közöm hozzátok?
Nem tehettem.
Nem is válaszoltam.
Úgy meglepett a számonkérés, hogy többet nem mentem feléjük sem. A lelépésemet követően még eljárogattam a könyvbemutatókra, író-olvasó találkozókra, a helyi íróegyletbe, a félig-meddig irodalminak is nevezhető városi hat havi folyóirat szerkesztőségébe, de e megszólás után ez is abbamaradt.
Berezeltem? Hogy már erről az oldalról sem érezhetem magam biztonságban. Ezért vállaltam annyit, de mennyit?! Hogy most így nyakon csördítsenek.
Kinek higgyen az ember?
Senkinek sem.
Mert, ne feledjem, a nyugalmazott állambiztonsági főkapitány-helyettes persze megjegyezte:
- Vigyázz, visszajövünk! Lesz még itt konszolidáció.
Az kéne nekem.
Ezekre ráférne! Egy kis rendteremtés. Mint ötvenhat után.
A majdnem a legjobb barátaim egyike - pártújságíró, aztán nem ő is ezek közé állt? - azt találta az egyik nagyokos (inkább csak bugris) komcsi szemébe mondani, amikor az megkérdezte, ki fog győzni, az amerikaiak vagy a szovjetek, azt mondta:
- Amelyiknek többet ér a pénze.
Puff neki. Paff lett a vén komcsija. Persze hogy tudta, mi ér többet, melyik húzza
tovább, a rubel, vagy a dollár.
Ennyi.
Annyi sem, hogy békében megöregedhessünk.
Hogy végre nekiállhassak megírni életem regényét! Eredetileg azt terveztem, A
végén csattan az ostor, a kupleráj nem kolostor lesz a címe. Nem eredeti, de jópofa! Fölhívná magára a figyelmet. Csak a harmadik oldal alján elakadtam, és tovább nem ment. Mert az élet valóban nem fenékig tejföl, nem. És az ávó, akarom mondani a titkosszolgálat, az, a III/per/akárhány éppen nem orsolyita rendház! (MIT NEM TUD EZ AZ EMBER! HA TUDTUK VOLNA, OTT VETJÜK BE! - HADNAGY.) ( JÓ HOGY NEM, SZŰZEN EGY SEM MARADT VOLNA - ALES.) A piros lámpás ház mifelénk sem erényes hölgyeket foglalkoztatott, ahogy a politikai rendőrség sem volt nevezetes a szűziesség pártolásáról.
Ne is mondjuk, azokat a föladatokat szerettem a legjobban, nyomban túl is teljesítettem, ahol hölgyekkel kellett foglalkozni! Nem maszek, hanem a kollektíva érdekében! A Magyar Népköztársaság Nevében... vettem be egy-egy ágyat. Azazhogy. Ágyba való pipit.
Persze az ilyesmiről az ember szőrmentén írogatott! Mindent bele, az ágyban, de az íróasztalnál hogy lehetne.
Szőrmentén... Ez sem lenne rossz életműregény! És ha ezt adnám neki címül? Nagyon jó, találó! Szőr, mentén. Nem bele, durr, a közepébe, csak óvatosan, körbejárni-körbecsalogatni (A NYALOGATÁST EZÚTTAL HAGY MEG A HADNAGYODNAK - EZREDES), valamennyit udvarolni, tenni a szépet, a rusnyát csak a végén elővenni. Ajaj, de ment ez nekünk! De ment.
Elvtársak, már ezért megérte! Hogy hányszor szabadítottatok ügyes nőkre... de még mennyire. Ha ti azt tudtátok volna. (NEM TUDTÁTOK?! - ŐRNAGY.) (KÉSŐ BÁNAT - FŐHADNAGY.) A maszek ügyekről nem beszélve.
Maszek, háztáji. A szocbrigádot ez esetben mellőztem. A könyvtárban nem, én szerveztem meg elsőnek Nagy-Zarándban, tartományunkban a könyvtáros szocialista brigádot! Hogy mit kaptam érte... A kartársaimtól. Nem az elvtársaktól, azok örültek neki, mint majom a micsodájának, végső soron, de hamar rájöttek, megint eltúloztam a lelkesedéssel. Már-már leleplezem magam a hajszolt rendszerpártisággal.
- Robbantsd föl azt a kurva női szocbrigádot, mert arúl kódulsz! - ordított rám, elég
meglepő őszinteséggel a tartótisztem, mert rászólt a főnöke, hogy ami sok, az nem megy, vissza kell fogni ezt az őrültet. - Be akarsz kerülni a dutyiba az újabb liliomtiprás miatt? Be?
Akart az a. De hogy honnan tudta? Ja, persze, ezek előtt nem volt titkod.
A könyvtáros szocialista brigádba bevettem mindenkit, hogy banda kinézete legyen! Létszámra is úgy fessen, mintha. Mintha a közéletiség meg a munka dandárja lett volna a lényeg. Hógyisne. Egymás közt mondva. Még egy kis jutalom, plusz ez, ami belefér az addig minket megillető munkahelyi fizetségeken túl. Ami elég sovány volt! Mit keresett egy szocialista könyvtáros a Szocialista Magyar Népköztársaságban, na, mit? Alig többet a semminél. Ezért is kellett végül aztán osztályvezetővé, utána majdnem igazgatóhelyettessé válnom. A szocbrigád még rájöhetett pár száz forinttal. Ha nagyon igyekezett az ember. Annyi olvasót - meg persze rendezvényt, közös színházlátogatást sat. - írt be a naplóba, amennyit akart, és máris ő nyerte meg előbb a városi, majd a járási, a megyei, legutoljára a tartományi brigádviadalt! A vörös csillagos oklevél mellé csak leesett valami jatt.
- De szépen beszélünk, elvtársam - szólt ilyenkor vissza a párttitkárom, a
könyvkötőüzem vezetője, mert hogy ők is hozzánk tartoztak.
Ők üzemeltették a stencilgépet is, ami akkoriban szigorúan bizalmi dolog volt, nehogy illetéktelen használhassa, ne adj isten befogja röpcédula-készítésre a masinát. Nem véletlen lett ő a pártitkár. Abban a világban mindennek megvolt a valódi oka.
Mert a pártba jó darabig valamiért nem akartak fölvenni. Csak '88-ban sikerült beverekednem magam. Láthattam a széthullását mindannak, amiben egykor annyian hittek.
Én nem, én csak tettem, amit tehettem.
És elkaptam, akit csak lehetett.
- Csak nem ez a párt-föladatod? - kérdezte egyszer a harmadik szomszéd a mi
utcánkból.
Rokkant, otthon ül álló nap, tolókocsijában tanyázva az ablakból lesi, mi nem történik a házuk előtt a mi csöndes kis utcánkban.
Hogy lehetne párt-föladat, amikor nem is léptem be.
- Te, nem?
Hogy hitte volna. Többször olyan helyzetben vett észre, amit szerettem volna
elkerülni. Nem akartam én a falu szájára kerülni! Kinek mi köze hozzá, mikor csalom meg az asszonykámat! És kivel. Mettől meddig. Ez meg nem kifigyelt? Már épp azon gondolkodtam, nem találok-e benne valami jó kis jelenteni való hibát. Ha meg nincs, lehet egyet (ahányat akarsz!) keríteni.
Egyszer a feleségemnek is mondtam, ez nem igazi megcsalás! Az igazi az lenne, ha te
vetemednél valami hasonlóra. Erre a cicám, eszem a zúzáját, megnyugodott. Ő, hogy gondolna ő ilyesmire. És azzal úgy vette, akkor nyilván én sem. Lát, amit lát, de az csalóka, félrevezető. Hogy ne lett volna az.
Hát, én mondom nektek, nem volt leányálom. A BM sem.
- Te a BM-ben dolgozol?
Melóztam!
- Ne mondd! És.
Gyorsan leállítod, el ne kotyogjunk valamit. Ami örök titok. Ahogy fogadalmat tetettek velünk. Sem elevenen, sem holtan. Sem szép szóra, sem verésre. Sem előmenetelért, sem a világon semmiért. Még hogy.
Jól érted. Azért ha most hetvennégy évesen elém varázsolnák azt a minapi tizenhét éves nagylányt, szerelmi vallomásként bevallanék neki mindent! Még azt is, amit gondolni sem mertem, nem hogy elkövetni! Érte, mondom, bármit. (HÜJE! VÉN MARHÁJA - ALES.) De hát hiú ábránd, merő lehetetlenség. Több okból is.
Miattuk kerültem bajba, miattuk jutnék a mennyországba. Mert menten végem. Ha csak rágondolok, az akárhanyadikra, úgy ver a szívem. Mert így elpatkolni?! Csodák csodája. Semmiféle évekig tartó kínlódás, csak a gyönyörből halálba forduló élet! (IDŐBEN KELLETT VOLNA LEÁLLÍTANI - EZREDES.)
És az is tévedés, hogy gyereklány miatt kerültem bajba. Lánynak lány volt, de nem gyerek! Éppen arra való. Ahogy a kilső-zarándszéki első titkár szokta mondogatna: golyóérett volt. Őt mért nem kapták el? Vele miért nem foglalkozott az elhárítás? Ezeknek mindent szabad?
Na, jó, úgyis gondolkodtam már azon, hogy beadom a partizánkérvényem. Ma vitézséginek mondják? Jelentéseimről úgysem igen tud senki, legföljebb gyanítják, mit követtem el, annál többnek mutatom, mekkora demokrata vagyok! Hát, nagyon. Be nem áll a szám, ha a konzervatívokat kell szidni. A szabad madarak, azok igen, vagy a szocik, akik már nem komcsik, nem, szocdemek! A véreim. Kár, hogy folytatták a lopkodást. Most a fél párt rács mögött csücsül. Itt Kilső-, ott Közép-, amoda Belső-Zarándban is.
Szerencsétlen belső-zarándi Simonyi! Egyszer róla is jelentenem kellett. Elvonatoztam túl a Tiszán, be Belső-Zarándban - valaha állítólag az volt az igazi Zaránd, mi itt a nyugati gyepűnél hamar lejjebb adtuk, őket csak az 1800-as években tudták beolvasztani a környező vármegyékbe -, és éppen azt kaptam, amire számítottam. Hogy a tiszt urak mit képzeltek, az az ő dolguk. Ady beszélt volna így, ha megéri a huszadik század hatvanas, hetvenes éveit, mint ahogy Imre ugatott. Kiállt szálfa termetével, mennydörgő mély hangjával, oldalán oltári csinos fiatal színésznő, a nevét elfelejtettem, annyira rajta felejtettem a szemem, hogy aztán szinte csak a kulcsszavakat hallottam. Szabadság, magyar, demokrácia. Polgár. Körös. Szerelem. Űzöttség. De ő, ha kell, egyedül. Amazok a túlparton, ő emitt egymaga. Zarándban.
Addig a Zaránd szót sem nagyon hallottam. Néhány irredenta író hozná vissza. Venné olybá.
Erre ijedtem föl. Mert elmerengve, a színészné kebleinek rejtelmeibe (kigúvadt szabad szemmel) merülve csak megütötték a fülem a hasonló szavak. Azt mondják, ma már a távrecsegőbe mondott szavak is ilyen hatással vannak a világ végére telepített lehallgató-ellenőrző készülékekre: mondod, mondod, csak akkor kezdik el rögzíteni, a helyet és a személyt azonosítani, ha elhangzik az a bizonyos szó. Jenki, terror, robbantunk, szabadság, ellenállás, forradalom.
Nem azért mondom, de ezt mondják.
Úgyhogy jól gondold meg.
Könnyű a mai elhárítóknak! Csak bekapcsolják a berendezést, és akár el is alukálhatnak! Nekünk mennyit kellett gürizni... Mást ne mondjak egy poloska beszerelése micsoda óvatosságot igényelt! Hány embert kellett mozgósítani, ellenőrizni, eltávolítani, kiküldeni, beküldeni, beültetni, kizárni, hadrendbe állítani, hogy semmi gikszer ne legyen. Kész őrület. Az egyikben részt vettem.
Lapozz, 'miháj', lapozz. (JOBBAN JÁRSZ - FŐHADNAGY.)
... Majdnem megmondtam. Hogy kinek az ellenőrzésében, leleplezésében vettem ilyen módon részt. Száz év meg egy nap. Ennyi időre titkosítottuk. Hogy ők hány esztendőre, az ő gondjuk. Én így döntöttem. Ha túlélem, bemondom az unalmast. Kimondom a nevét.
A nevüket? Amikor telefon-lehallgatást szerveztetek? Persze, mert a kütyüt be kellett telepíteni. Házkutatás sikeréhez járultatok hozzá? Megadtad nekik előre a ház részletes alaprajzát, megjelölve, hol van elrejtve a nyílt polcon a Szentírás! Angolul! Ettől lett a dolog izgalmas. Hátha mögé dugta a.
Mit, mit, elvtárskám, mit? - dörrent rám az alezredes, amikor őt is behívták a megbeszélésre, olyan izgalmasnak találták a tiszt urak a bejelentésemet. Fordulat a „Z" ügyben! Ki hitte volna.
Kapott pár évet.
Azóta kerül. Nem én őt, ő engem, hogy kiszabadult.
Próbálta volna itthon újrakezdeni. Még ki sem jött, már eltanácsolták Zarándból - családostul, mert a feleségével és a két porontyával kezdték. Mind a három Zarándból! Abból is, amelyik már nem létezik. Csak a nacionalista-soviniszta-náci-nyilas-briganti ellenzék képzeletében!
Na, jó, „Baráth", ne gurulj dühbe. Tudjuk, hajlamos vagy rá. Ha a tyúkszemedre lépnek.
Lépett az a radai, nem ezek a tökéletlen ellenzékiek.
Kár, hogy nem tudtam mind elkapni.
Azt hiszem, a java rácson kívül maradt. Éppen a legkeményebbeket nem sikerült nyakon csípni. Túljártak az eszünkön. Különben honnan jött volna elő, nem a föld alól, innen, mellőlünk, az a tenger 'ellenzéki' '89-ben? A gatya tele lett.
Nem az enyém. De hogy láttam, a tiszt urak is cserben hagynak, lelépnek, eloldalognak, eltüntetik tevékenységük - igaz, működésünk - nyomait, előkészítik beépülésüket az új világba... Hogy az egész le van szarva!
Először begorombultam. Hogy merik, hogy merészelnek bennünket benne hagyni a trutyiban? Amit ráadásul ők csináltak! Beleültettek bennünket és ott hagytak, nyakig!
Nem, ebből nem esztek! És elsőre magam is járni kezdtem az ellenzéki gyűlésekre. Azaz hogy a legelsőre még odaóvakodtam!
A másodikra már nem mentem el. Olyan sandán méregetett egy koma, hogy jobbnak láttam olajra lépni. Az első szünetben kámfort játszottam.
Még láttam, ahogy működni igyekszik - minden jel ellenére - az elhárítás. Itt voltak a Fiúk. Nem a régiek, újabbak. Akiket még senki sem ismert. Ott lebzseltek az ellenzéki gyűléseken, hogy fölkészítsék a hatalmat a váltásra. Egyikből ki, másikba be.
Undorító. Na, látod, erre nem voltam képes. Lopni, csalni, hazudni, bármi, de hogy. A hitünket megváltoztatni! Semmi pénzért.
Persze ki tudja. Azóta soha senki nem kísértett meg. Többé nem molesztáltak. Úgy vehették, kitelt az esztendő, jöjjenek a friss erők.
Ahogy elnéztem az első zarándi ellenzéki gyűlésen, van belőlük elég. A szagukról fölismerem őket. A nézésükről. A kézfogásukról. A szava járásukról. Ahogy félrenéznek, megveregetik a vállad.
Hagyjuk. Jobb elfelejteni az egészet. Majdnem az életem részévé vált. Pedig az egész nem így indult.
Hogy, hogy. Majd neked elárulom.
A regényíró terveimmel kezdődött? Vagy mégis az vitt jégre, hogy szoknyabolondnak születtem?
'Regény'. Másé. Hamar letettem róla. A második oldalon? A negyedikig sem jutottam el. Az a nagylány.
Akkor tudtam meg, hogy még kiskorú, amikor az egyetemi diákszállásról behurcoltak a kapitányságra. Úgy becsuknak, hogy vénemberként látom meg a napvilágot. Buzeráns rablók közé vágnak, meglátom! Anyád sem látod többet. Babád a markod lesz! Ilyesmikkel szórakoztattak. Nem vertek pofán, bár úgy festett, arra készülnek, nekem ugranak. Az elkalapálástól rettegtem a legjobban. Apám csak néha kapott el - azt mondja, többször kellett volna -, a szíjat nagyapám kapta elő. Megérdemeltem, de ha ezek hozzám nyúlnak...
Tizenkét év! Azt mondták, ennyit kapok. És örökös jogfosztás - előbb csak jogerősen, majd ténylegesen, ahogy szokták (láttam, hogy csinálják!) -, és mehetek bányába, mert könyvtáros hogy lehetnék ilyen végbizonyítvánnyal? Az én törékeny alkatommal.
Azt mondták, jó kis bizonyítványt tudnak rólam kiállítani, ha tizennyolc év múlva szabadon eresztenek.
A végén húsz év lesz, úgyhogy aláírtam.
Hogy kényszerre, a napnál világosabb.
Inkább azért szoktam rá - mármint a hazudozásra, a másik lejáratására, ártatlan balfékek besározására -, mert ugyanazon ok miatt újra és újra bajba kerülhettem volna. Volt, hogy lelepleződtem, máskor csak tartottam attól, hogy újfönt kiderül a rosszaságom.
- Rosszalkodunk, rosszalkodunk, „Baráth" elvtárs?!
Így szórakoztak velem az 'Állami Biztosító' emberei. Néha már kész ideg voltam. Csak a feleségem tudott megnyugtatni. A babáim nem, ők csak pillanatnyilag, hogy
úgy mondjam, futólag. A nejem ellenben.
Ezért jutott az eszembe egy adott szent pillanatban az a regénycím - családregény lesz, vertem a mellem, ezerkétszáz oldalas! -, hogy Futóvendég. Futóvendégeimről, futó kalandjaimról, azok esszenciájáról, hogy ne mondjam kivonatáról, lényegéről, tetejéről!
Abból sem lett semmi.
Belőled, „Baráth".
Barát nélküli pasas.
De nem hagyjuk magunk. Holnap beiratkozom a körzeti nyugdíjas körbe, átveszem a vezetést és.
És mégis megírod azokat a regényeket? Csak elkapod, ha máskor nem, most hetven-nyolcvan évesen azokat a lányokat, akik valamiért kiestek a szórásból? Hogy most aztán adsz nekik!
Nem lett volna rossz.
Rossz; rossz.
A rossz az rossz, a jó jó, nem?
Nem annyira. A jó is lehet rossz, a rossz meg.
Miért, nem tettem elég jót a világgal? Például amikor.
Mondj egyet.
Gondolkodnom kell!
Erkölcsös az, ami nekem tetszik, nekem jó. Más szempontjából (amannak a szemszögéből): ami neki. Ha a kettő összejön, csúcs! A csúcson lehetünk.
'Lányok', 'asszonyok'. Juliskám, te értél a legtöbbet. Te tartasz ki mellettem a legtovább. Így, halálod után is.
Csak hát, ugye.
Az élet.
Azt hiszed, tudtam, hogy tizenöt sincs az a nagylány, akivel rajtakaptak? Nem ránk nyitott a nagyanyja? Épp hogy meg nem vakultam, akkorát csapott a kenyérsütő lapáttal a fejemre. Szedte volna ki a kemencéből a cipókat, amikor ránk nyitott. Én marha, a fiatalság, satöbbi. Vak voltam, nem láttam, nem hallottam. A későbbi asszonyom - akkor már gyűrűs menyasszonyom - éppen a tüszős mandulagyulladását ápolta odahaza, nem engedett magához. Én meg rajta a szűken tizenöt évesen.
Akkora mellet életemben nem láttam. Mindene kerekedett, nem mint egy tizenöt éves kamaszlánynak! Nem, inkább mint aki már túl van három gyermekáldáson, tele az alaposan megismert élettel, kirobbanó vágyakkal.
Adtunk neki.
Én be vele az ágyba, ő.
Szegény, mit tehetett róla. Ahogy én sem.
Az unokáival láttam. Ma már azért egy kicsit másképp néz ki. A babám meg ott porlik.
Húsz évet ki bír ki az én véremmel? Aláírtam, kész.
Más is aláírt, nem?! Mégsem.
Még szerencse, hogy tartományunk nyugati harmadában, Kilső-Zaránd vármegyében elég nehezen mozdul a jobboldal. Máshol már rég kiteregették a szennyesünket, itt nem. Persze amikor III/III-ast választott a zarándszéki nép 1990-ben, a vármegyei közgyűlésnek legalább a fele ma is a régi rend híve, tanítványa, híveinek, tanítványainak a leszármazottja. Majd kiadja az utasítást a volt ávósok nevének megnevezésére - kikutatására, tanulmányozására és közhírré tételére a vármegyei közgyűlés jobboldali elnöke, amikor az apucika többet járt ugyanoda, ahova engem vittek, a rendőrkapitányságra a hivatal miatt, mert komcsi vébé-titkár volt! A másik nagy 'jobboldali' hangoskodónak meg zöldbáró volt az apja... Hogyne lehetne őket megfogni!
Ezeket rávenni az ávós-névsor közreadására...
Így a végén megúszom szárazon.
Majd meszet esznek. Bolondgombát falnak. Nekimennek a falnak. Tüzet nyelnek. Kútba ugranak. Kecskét hágnak, amikor kerülne más is.
Mindig ugyanoda lyukadunk ki! (EZ AZ, EZ! - EGY SORSTÁRSAD.)
Bekényszerítettek... Mit mondjak? Tény és való.
De az az előbbi fölsorolás nem is volt olyan rossz. Mintha újraéledne az írói vénám.
- Nekem nehogy költő legyél! - vágott kupán nyolc és fél éves koromban az a
paraszt öregapám.
Mondhatom, azóta nem szeretem. Szinte meggyűlöltem kulák mivolta miatt. Bár ne
csak két évre vitték volna el! Akkor megúszom ezt a fölvilágosítást. Mert hogy szerinte inkább fogjam meg az ekeszarvat.
Kapanyelet.
Egyiket is, másikat is emlegette. Mikor hogy. A gyűlölet akkor támadt föl bennem a jobboldali, keresztény, demokrata, kisgazda, polgári, kispolgári, nemzeti, miegyéb vonal iránt. Kész lettem volna ölni.
Még hogy én tehetségtelen lettem volna. Amikor azt mondják, mindenkinek van valamilyen adottsága. Valamire tehetsége, képessége! Csak nekem ne lett volna?
Na, öregapám, ha később kerültél volna a kezem közé! Kanyarítok róla olyan, de olyan 'beszámolót'! Nem ússza meg szárazon.
Jobb így. Most vakarhatnám a fejem: 'Miháj', 'miháj', mit tettél?!
Úgyhogy így. Így volt! Így esett velem.
Elseggeltem. Most tápászkodnék.
Ha lenne minek. Kivel. Hova. Kire.
Na, nem baj. Több is veszett.
Mohácsnál? Kilső-Zarándban? 'Baráth'-éknál? Az én lelkem legmélyén.
Persze, hogy én vagyok a hibás. Minek lettem szerelmes az első pillanatban minden csinos nőbe.
'Szerelmes'. Szóval hogy.
Úgy, ahogy mondod.
Egy fúrt tettre készen. Hogy akkor jöhet a következő!
Rosszkor születtél, öreg. Akkor kellett volna.
Hogy mondta Lenin, Krupszkajának? Nem Krupszkajának, valaki másnak. A nő arra jó, avégett teremtetett, hogy alánk vágja magát. Valamelyik jelentésem főszereplőjétől hallottam. Nem is rossz! Kár, hogy kicsapták érte a suliból. A társát meg börtönbe csukták.
Mi közöm hozzá! Miért pofáztak.
Persze, zászlót égettek. Kis hülyék. Azt hitték, nem figyelünk oda. Éjnek évadján egy zarándi városban azt tehetnek, amit akarnak. Ostobái a magyar világnak 1960-ban. Hatvanvalahányban.
Pontosabban?
Mi vagyok én, számtartó hivatal?
Mit gondolsz, mit kapnál, ha a Magyar Országház előtt százezer embert arra biztatnál, hogy égesse el az amerikai zászlót? Megúsznád ép bőrrel?
Kész. Punktum. Éppen így vettem én is. Ahogy - állítólag - Lenin mondta. Attól fogva lettem (egy darabig, nem végig!) leninista. Mert nem az igazat mondta? Ja, Luxemburg Rózának, ha jól emlékszem. Arra is tisztán, hogy az egyik megfigyelttől hallottam. Az volt az apjával a baja, hogy efféle nézeteket vallott. Hagyján, hogy valaki így veszi, de hogy az apja, az ő szülőanyukáját hanyagolva! Bár az elvtársai a megyénél nagyon ellene voltak a válásnak, faképnél hagyta a gyerekeivel - megfigyeltemmel egyetemben - a hites feleségét, és összeállt a gépírónőjével. Aki meg a másodtitkár szeretője volt eredetileg.
Na, azt a fölbolydulást!
Te meg csak jelentettél arról a szerencsétlen fiúról, aki elkeseredésében inni kezdett, tombolt, dúlt-fúlt, föl akarta robbantani a világot.
Miért, ma mit gondolsz, nem állítják a terrorelhárítást az efféle vadócokra, ha azt kezdik hangoztatni, hogy fölrobbantják ezt az egész kurva világot?! Komcsistul, ruszkistul, mindenestül! Hogy verjék bele az oroszok a Leninükbe a.
Ilyeneket mondott. Annyira vadult szegény, hogy még csak le sem mertem írni pontosan, mit ordított a Fő téren az éjfél utáni csöndbe. Csak a lényegét. Az is elég volt, hogy kitiltsák vármegyénkből. Az apjára tekintettel alig bántották. Szinte simogatták. Még ezek is sajnálhatták.
Én igen. Megesett rajta a szívem. Különben nem nagyon volt rá példa. Most, vénülvén vagyok csak ilyen megbocsátó. Türelmes. Megértőnek mutatkozó.
Mert persze mindennek van határa.
Akkor még több volt.
És arról nem mi tehettünk.
Hát ki, 'Lenin'?! - ordított ilyenkor, ha ilyesmi szóba került, ifjú titánunk, akinek a leleplezésében én is részt vállaltam. Részvét nélkül. Mert csak utólag kezdett bántani.
Nem hiszem. Akkor is.
Akkor is. Mit akkor is?! Akkor miért írtad le, hogy ez meg az.
Igyekeztem tényszerű maradni.
Nála igen, a többinél rátettél egy lapáttal. Ha utáltad. Ha el akartad tüntetni az utadból. Például azt a festőt, akiről minden külön erre való hivatalos fölkérés nélkül összeírtad, kiket tart szeretőjéül. A hölgyek asszonyneve, lánykori neve, anyja neve. Születés helye és ideje, foglalkozása, végzettsége, párttagsági viszonya, ideiglenes és állandó lakcíme! Sőt, a férj személyes adatai... Hogy el lehessen kapni a szarjankót. (A MELLBŐSÉGÜKET KIHAGYTAD - FŐHADNAGY.)
Éppen hogy utasításra.
Mi bajod volt vele? Semmi. De művészkénk egy olyan asszonyt is elkapott, akire neked is fájt a fogad. És akkor az az asszony nem kikosarazott? El merészelt utasítani. Te lángolsz, az meg hidegen elnéz fölötted. Na, várják csak.
Több sem kellett neked. Szépen beírtad azok közé, akikkel meg lehet zsarolni. Kényszeríteni lehetséges. Hogy ha ellenzéki vizekre merészkedik, ezzel visszafogják, ha nem, de jó lenne jelentésírónak a művészvilágról, azzal foghatják meg...
Téboly. Effélével téged is hányszor meg lehetett volna fogni?
Mi őket igen, engem soha.
Azon kívül, amikor sikerült.
Lelkiismeret. Mégis lenne? Hogy, állítólag, egyszer, mindenkiben fölébred.
Énbennem aztán sosem. Bolond lennék szabadon engedni. Jól néznénk ki!
Az tenné be a kaput; akkor inkább a ciánméreg.
Ne hamarkodd el. Valami kiút csak akad. Mentség.
Ha meggyónod.
Az attól függ, kinek.
Papnak, én?
Akkor inkább.
A csuhásokat sosem szerettem.
Magam sem tudom, miért. Irigyeltem őket önmegtartóztatásukért? Talán. Hogy annál jobban fenekedjem azokra, akikben valami hasonló pislákolt mélyen elfojtva, ami bennem időnként valósággal tombolt.
Szóval így kerültem képbe. És abból nem vághattam ki magam. Csak a legvégén. Amikor már.
Talán ők is örültek, hogy megszabadultak tőlem.
Ki tudja.
Én meg.
Apropó! Csak eszembe jutott: az elsőáldozásomat megelőző első szentgyónásomon nem bevallottam, hogy fogdosom a szomszéd Ilit? A plébános majdnem kiesett a gyóntatószékből. Mintha nem látott volna még olyat. Úgy megbüntetett, de úgy - rám vert (ha jól emlékszem) három Miatyánkot, két Hiszekegyet, egy Üdvözlégyet -, hogy örökre elment a kedvem a vallástól. Ha ezért a semmiségért ekkora vezeklést szabnak ki, mi lett volna, ha a többit is elárulom? Mert ez csak a kezdete lett volna a gyónásomnak, a többit így már magamba fojtottam, egy életre.
Életgyónás... Az valóban rám férne. De mondom, attól függ, kinek. Azt mondják, más lelkipásztor az alkalmi házasságtörést is csak egy Szentírás-vers elolvastatásával és átgondolására biztatásával büntet, és már föl is oldott valamennyi bevallott és be nem vallott bűnöd alól.
Tehát attól függ.
Mint az egész élet.
'Lányok', 'asszonyok'.
Maradjunk úriemberek
Igyekezett az ember.
Néha sikerült.
Amikor a proli gőg hajtott bennünket?!
Mikor voltál te proli.
Több is veszett Zarándnál.
Sokan megúszták.
Sajnálom.
A hálónk nem volt tökéletes.
Majd a tiétek!
Hajrá, 'fiúk'. Nektek szurkolok. Csak engem hagyjatok békén.
Békében. Békével.
Békin!
De amikor...
*Részlet a Kopóirat c., készülő regényből
Megjelent a 2011/6-os Bárkában.
