Zalán Tibor

Szöveg(töredék)ek

Pál leszállt az idegen városban. Hazudott magának. Járt már itt. Nem is egyszer. Elindult, elhaladt a templom mellett, elment sok ház mellett és keresztezett sok utcát. Egy pizzériában kötött ki. Az igazság az, soha nem szerette igazán a pizzát. De ilyenkor, az ajtó mellett, a kijáratnak háttal, mindig egy fiatal és szép nő ült, és mindig négysajtos pizzát evett. A hodály kongott az ürességtől, mint valahányszor - ilyenkor. Leülhetek Önhöz, kérdezte a férfi, és a nő csak megvonta a vállát. Később, talán, bólintott is, hogy igen. Vegye lejjebb a zenét, rendelkezett a pincérnőnek, aki szó nélkül engedelmeskedett. Hozzon még egy tányért! Hozott. A nő pizzája negyedét áttolta Pál tányérjára. Egyék! Ezt azért szépen mondta. Nem beszélgettek, ettek. Hiányzik, mondta a nő váratlanul Pálnak. Maga is nekem, köhögte föl valahonnan a lelkéből. Ettek tovább. Nem boldog, kérdezte a férfi. Nem. Én sem, tűnődött Pál. Ettek. Olyan nagyon nagy ma a naplemente, észrevette, kérdezte a nő, amikor Pál fizetett, és kiléptek az utcára. Nagyon nagy és rejtélyes. Csöppet sem rejtélyes, nevetett bele közelről a férfi arcába a nő. Az erős vörös napban olyanok voltak, mint akik megcsókolják egymást. Vigyem a táskáját, kérdezte később a nő. Egy nő egy férfi táskáját? Ne röhögtessen ki! Pál szenvedett tovább nehéz csomagjaival. Kávé? A templom közelében volt egy kis kávézó. Ilyenkor mindig oda ültek be. A hölgynek mézzel! Mézzel, csodálkozott a régies fityulát viselő felszolgálónő. Kávét mézzel? Ja, vetette oda, mert bosszantotta a kérdés. Maga már soha nem lesz boldog, kérdezte, miközben a kávét itták. Maga nélkül soha. Maga pedig mindig csak megérkezik, megeszik egy negyed pizzát, mindig csak egy negyedet, iszik egy ásványvizet, később egy kávét üresen, feláll, kimegy, felül egy vonatra. És elmegy. Mintha itt se lett volna. És ha egyszer itt maradnék örökre, kérdezte váratlanul a férfi. Na, akkor lennék csak igazán boldogtalan, mélázott el valahová a nő. Majd az órájára pillantott. Megy a vonata. Az állomás előtt a nő felült a biciklijére, és a nélkül, hogy visszanézett volna Pálra, szótlanul elkarikázott. A férfi sokáig nézett utána, mintha arra várt volna, visszajön, pedig a nő soha nem jött még vissza - ilyenkor. Belekapaszkodott a csomagjaiba, és nyugtalanul várni kezdte a következő hetet.

*

Egy őszi, elhagyott fürdőhelyen húznám meg most legszívesebben magamat. Olyan helyen, ahol nincs már senki, amolyan öreg Firszként szemlélődve kifelé a lehúzott spaletták rései közül, ottfelejtve, mindenkitől elhagyatva, bezárva tavaszig, bezáródva a halálig.
Ilyenek csak az őszi fürdőhelyek lehetnek. A parton, a fák között, már vörös és sárga levelek sodródnak, a nyár itt felejtett szilánkjait elmosták a hideg esők, felfalta őket a hajnali köd, az ágakat megmintázó dér. A hinták, mintha kísértetek lovagolnák őket, meg-meglendülnek még, de legfeljebb a semmit ringatják öbleikben.
Ezen a fürdőhelyen nem járnak emberek, csak messzebb látni belőlük néhányat, annyival messzebb, hogy a sziluettjüket ki tudom venni a távolságtól keletkezett homályból. Egymásba karoló emberek, nők és férfiak járkálnak a vízparton, és a régi villa ablakai időnként megnyikordulnak a szélben. Sötétedik. A víz fölött árnyak táncolnak, nem tudom levenni róluk a szememet, így nem veszem észre, mikor ütődik a parthoz halkan a csónak. Valaki kilép belőle, valaki elindul a ház felé, valaki megáll az ajtóm előtt, de nem kopog, csak áll, sokáig áll ott. És vár. De én a víz felett táncoló árnyakat nézem. Aztán arra figyelek fel, elindul egy csónak a parttól, lustán távolodik, egy alak áll rajta, hosszú köpenyt visel, nem tudom kivenni, nő-e vagy férfi, csak abban vagyok biztos, ott áll, és háttal áll nekem. Nem várom meg, hogy felfalja a köd és a távolság a látványt. Összehúzom a spalettákat, és a szoba sarkába kuporodom. Nem gyújtok világot, amit látnom kell, ahhoz a sötét is elég. Várok. Várom, egyszer valaki halkan kopog majd az ajtómon. A kikötött csónak oda-oda verődik a parthoz, s majdnem vidáman kotyog a ház alatt a víz.

*

Alkonyodik a szobámban, mélyül a homály, magasabb lesz kint a szürkülő ég.
Ez egy mondat. Semmire sem használható, de én szeretem, tehát fontos a számomra. Ez pedig egy másik mondat, ami után nem jöhet harmadik, mert az már csak magyarázkodás lehet és azzal lyukad a matéria. A módszer máris megölte a szándékot. Az ember minél többet tud az írásról, annál nehezebben halad a szövegben. Vagy annál hamarébb abbahagyja...

*

Havazik a telefonomban. Rosszkedveim, szorongásaim nyara. Úgy van ez, hogy ha már visszahoztak az életbe, el is vettek valamit tőlem, ami nem a halál megtapasztalása, sokkal inkább az életé. Mostanra értettem meg, hogy nem tud az élet közelébe kerülni az, aki eltávolodik a haláltól. Nem tudok az élet közelébe kerülni, mert megmaradtam élőnek. Az élet tapasztalata csak a halál megérintésén, szüntelen érzékelésén keresztül nyeri el értelmét. Nem tudom érinteni a halált, ezzel be is biztosítom önnön életkudarcomat. Ez csöppet sem metafizikus elmélkedés ez, sokkal inkább élet-pragmatista tűnődés, rosszmájúan szemlélve ezt és önmagamat, fölösleges életigenlés, még az is lehet, együgyű életakarás, de mindenképpen egyfajta szembenézése annak, akit a világba dobott egy hajdani éjszaka azzal, aki mögött fél életen túl nyúló szenvedéstörténet húzódik meg. Pofátlanul szemébe nevet a lehet a létében körülhatároltnak.

*

Kifelé süketülök. Befelé vakulok. Nem jutnak el hozzám a világ általános zajai. Érzékeim már megválogatják, mit engednek át, és mit hárítanak vissza egyfajta látens süketségbe. Valahogy így van ez a vakulással is. Ahhoz, hogy túléljem azt, ami bennem most lezajlik, nem szabad látnom belső történés-filmjeimet, katasztrófa-képsoraimat, csődeljárásaim maszatos, vöröses foltjait. Öntudatom fehér botra támaszkodik, tájékozódási képességét végleg elveszíteni látszik. Hallókészülékem nincs a még érkezhető jelek befogására, kívül élek a világon, így a külső világnak, amely mégiscsak befogad, nem vagyok többé a része. Lelki mozgásom lelassult, létezésem a törött iránytűvel tájékozódók ellehetetlenült valósága. Tágra nyílt pupillákkal meredek bele a vak virradatba, és nem tudom, az időből mi mered, ki mered még vissza rám.

Nem jeleket várok. Egyetlen jelet. Emlékeimben már csak a nagy vizek maradtak meg a végső kitörlésig, part menti sekély hullámokban a színes kavicsok. Saint Topez vagy Nizza vagy talán Marseille éles fényei, Korfu véralvasztó lázai a csukott spaletták mögött, fölmeredő sziklák az Északi tengeren, az Atlanti- vagy a Csendes-óceán szüntelen zuhogása belül, a Fekete tenger és az Adria fölém hajló lágy alkonyai. Mind tenger vagy óceán, és mindnek más a hangja, más az ideje, más a helyiértéke egy értékeket már fölismerni nem akaró tudatban. Van, de nincs helyértékük. Van, de nincs idejük. Van, de nincs hangjuk. Van, de nincs alkonyuk. Van, de nincs zuhogásuk. Van, de nincs fölmeredésük. Van, de nincs véralvasztó lázuk. Van, de nincs éles fényük. Nem emlékszem hangokra. Az arcokra sem. Barlangban ülök születésem óta, és a barlang falán megjelenő árnyakban szemlélem önnön valóságomat.

Szerelmes, ha lehetnék. De a szerelemnek már nincs körülhatárolható tárgya. Talán a színes kavicsok, ők lehettek volna azok, vagy a havon nyíló pipacsok, csak nem tudom rögzíteni, hol láttam őket, és nem tudom bizonyítani lelkiismeretem bírósága előtt, egyáltalán, láttam-e őket valaha. Játszik velem a nyelv, bolond kölyök, szertelen és halálos a legapróbb elmozdulásban is: látom-e őket valaha. A szerelem nem testi létezése a magányos embernek, jóllehet, testi kiterjedése nélkül ez az életfunkció definiálhatatlan. A szerelem fölösleges lelki kiterjedése mégis megokolható azzal, hogy a testtel együtt a szenvedélyt is birtokolja. Játszik a bolond  kölyök: a testtel a szenvedést birtokolja. Volt-e már, aki megértette ezt valaha? Volt, aki megértette ezt. Valaha. Ahogy nincs idő, úgy már nincsenek színes kavicsok, havon nyíló pipacsok se többé. Vakogjátok velem, nagyon fáj!

*

a giliszta, fúrta magát befelé a fekete, zsíros és hideg földbe, fúrta magát előre, mintha lenne akármilyen irány is ebben a végtelentől végtelenig elnyúló sötétségben, lenne valamerre, leginkább vagy leglehetetlenebbül előre, fúrta, mert megmondhatatlan ideje, de hogyan is emlékezhetne arra már pontosan, mikortól, mikor is volt, hogy isten az arcába köpött, ami biztos, hogy azóta fontos és sürgető számára eltalálni valahová, akkor is, ha az eltalálás ösztöne működteti már csak az eddigre összegyűlt reménytelenséget, minden izma összehúzódott, és lökte egyre, egyre előre, minden izma összehúzódott, és lökte egyre, egyre előre, minden izma összehúzódott, és lökte egyre, egyre előre, minden izma összehúzódott, és lökte egyre, egyre előre, vakon és süketen vájta tovább magát a fekete jeges semmiből a fekete jeges semmibe, és ment, mert mennie kellett, az egyetlen, ami megtarthatta még ebben a világban a menés, persze lófaszt, szó sincs itt menésről, legfeljebb araszolgatásról, előre araszolgatásról, egyhelyben lüktetésről, melynek eredménye mégis az észrevehetetlen lassúságú haladás, mi több, dehaladás, volt ebben a menésben valami ésszerűtlen, azaz minden ésszerűtlen volt, de a vállalkozás kényszere egyszerűen mindent kisodort, ezt a mindent is kisodorta a mérlegelés horizontjából, hajtotta a félelem, vagy annak a legelviselhetetlenebb formája, az alaktalan rettegés, izmai görcsösen húzódtak össze, és nehezen ernyedtek el, haladt, vagy egyhelyben erőlködött a haladásnak hitt veszteglésben, nem ismerve a pihenést vagy a lazítást, nem engedve meg magának a haladáson, a vélt távolodáson kívül semmit, jóllehet, azt sem tudta, hová kell eljutnia ebben a feneketlen sötétségben, és az ésszerűtlen kapkodás, ami ezt a menekülést az évek haladásával sem múló erővel teljesen betöltötte, azzal járt, hogy a váratlanul elé kerülő kövek minduntalan felhasogatták az oldalát, szivárgott, néhol egyenesen kibuggyant a felsértett bőr alól a giliszta vére, elkeveredett a nyálkával, a nyálkás vér a zsíros fekete földdel, ezen a nyálkás-véres-földes trutymón aztán már jobban lehetett a továbbiakban csúszni, így ettől kezdve nem voltak igazából fájdalmai, csak égető, kínzó, később folyamatosan viszkető érzések a sérülések helyén, akadtak azonban így is elviselhetetlen pillanatai, amikor az egész teste egyetlen parázsló lángoló rángó izomköteg volt, ezeket  olyan időszakok követték, amikor egész testében viszketett, elviselhetetlenül és szégyenletesen, így nem is bánta, ha újra meghasították az útjába kerülő kövek az oldalát, ilyenkor gyakran gondolt a halálra is, de nem tudott elég vért veszíteni ahhoz, hogy elgyengüljön, hogy feladja a haladást, az előre túródás eszeveszett és reménytelen mozdulatait, haladt, ezért néha még azt az örök sötétséget is elveszítette az érzeteiből, amiben fúrta magát előre, a sehovába, ilyenkor, a vesztésnek ebben az állapotában, mintha elmerült városokon ráncigálta, kínlódta volna keresztül magát, házak között duzzadtak és ernyedtek a gyűrűi, amikről persze nem volt tapasztalata, mert nem is lehetett, mégis, valami megmagyarázhatatlan dejà vue érzés viharzott végig a testén ilyenkor, már jártam itt, kiáltott fel benne valaki, pedig isten nem adott lábat neki, láttam ezt a helyet, sikoltotta benne valaki, pedig isten nem adta meg neki a látás gyönyörét vagy kínját, és mégis, élesen látta, egy tóparton haladt éppen, mi több, viszontlátta a közeli víz szagát, a halak nyálkás szagát, a nád és a sás zöld és nyers illatát, látta a kákák buzogányának gyászos suhogását a tóparti verőfényben a giliszta, kopasz gyermekzsivajt látott, amellett araszolgatott tovább, téglagyár salakjával smirglizte le a hasát, egy artézi kút ragyogó vízsugarában időzött keveset később, és közben folyamatos mozgás volt ez az időzés is, annak kellett lennie, hogy saját magának is úgy tűnjék, halad, nem áll, nem tétlenkedik, nem lazsál, egyre közelebb kerül ezzel a helyben mozgással is a céljához, a célhoz, amit nem ismert, mert honnan ismerhetett volna, később egy nagyobb városon araszolt át, sárga falú házakat látott és lustán elheverő asszonyokat lustán megreccsenő pamlagokon, harangzúgást látott, és a temető sötétjéből fölvilágló előmeredő csupasz combokat látta, meg kacarászást látott, aztán egy még nagyobb városon dúródott keresztül, itt szokatlanul sok vére hullott el, mert beleakadt mindenbe, amibe bele lehetett akadni, vagy talán a minden más akadt ő belé, közben teméntelen sírást látott, és teméntelen könnyet látott, egy oszlopsor sötétjén vonaglott át, és a homályból jajgatást és hörgést látott, majd egy téren egy fiatal nő hosszú barna lobogását látta, és meztelen háta rajzát látta a dús kékbe vésett tornyok között, a zavaros víz fölött nyújtózkodó hídon vörös hajú lányt látott, és a vízben is egy széttárt karral hajjal végtagokkal hanyatt fekve elúszó vörös hajú lányt meztelen hulláját látta a tavasz kötegei alatt, és látta a falhoz állított embert, aki meleg véres és gőzölgő szívét tartotta a kezében, háttal állt az araszolgatásának, de tisztán látta a szíve megdobbanásait, az eltépett aorta ijesztően nagy fehér nyílásán át ütemesen kilökődő vörös vért, meg a háttal álló arca szürkeségét látta, majd hosszan haladt kagylók és csigák között, melyek fölül valaki elvette a tengert, aztán nagy tornyok közé került, mosókonyha kiirthatatlan szappanszagát látta, panelrengetegek parizerbűzét látta vonszolódásában, borok és pálinkák közé keveredett halkan szivárgó vére, milyen jó, hogy nincs szívem, gondolta, és látta, hogy azt gondolja, milyen jó, hogy a gilisztáknak nincsen szívük, és valami reménykedést látott, és egy végtelenbe elnyúló szeméttelepet, ahol a roncsok és romok között elrejtheti magát és a szégyenét végre, de mielőtt elrejtőzhetett volna, egy mosógép roncsából szimatolva elősündörgött a vakond isten, a giliszta ekkor, hosszú idő után először, mozdulatlanságba dermedt a megismert rettenettől, de a vakond isten nem bántotta őt, csak nézte, nézte mereven, mintha szobor lett volna, puha fényes vastag bundájú szobor, vaksi szemeit látta, melyekkel szigorúan és szeretettelenül nézte őt, nem bántotta, ám mielőtt visszahúzódott volna  mosógéproncs belébe, másodszor is az arcába köpött

*

Életemben egyszer jártam dzsungelben. San Joséban, ami Puerto Rico fővárosa, nem a gyöngébbek kedvéért, csak mert ha nem vagyok ott valamikor, akkor én sem tudnám most, mi Puerto Rico fővárosa, Ferdinandy György író vendégeként lézengtem a pálmák és a Cuba Livrék között, írtam a Papírvárost és átvizionáltam egy hetet - míg egyszer a vendéglátómnak az az ötlete támadt, hogy menjünk el a dzsungelbe, mert nekik még dzsungelük is van. Menjünk!
A dzsungelt én még Molnár Gábor vadászkönyveiből ismerem, gyermekkorom legfontosabb olvasmányélményei közé tartoztak az ő vadászat-leírásai, a dzsungel nagy, rettenetes, veszélyes, buja, átláthatatlan, kiismerhetetlen, kegyetlen és felkínálkozó, titokzatos, a mindenség végtelenül gazdag tenyészete behatárolt földrajzi területen - szóval, a dzsungel nem olyan, mint bármi más egyéb, hanem másmilyen, egyszóval, mint nem akármilyen más: leírhatatlan.
A mi dzsungelünkben ösvények vezettek föl-le a dombokra, hegyekre, korlátokkal behatárolva a mozgásterünket és kikavicsozottan, nehogy sárba lépjünk, mert az igazi dzsungelekben sár is van, akár mocsár, ahol elmerül ember és lélek és a tapír, és arrafelé alligátorok tanyáznak, a vízben pedig piranhák rágják le a csontodról a húst. A dzsungel igazi volt, csak a benne való machetés lét romantikáját szedte ki belőle az emberi számítás, amit legjobb esetben üzletnek hívunk, mert ebbe a dzsungelbe volt belépődíj is.
Megvallom, féltem, mert az őserdőkben mérges- és óriáskígyók vannak, hatalmas leopárdok és párducok,  sőt, jaguárok is, de akár még egy varacskos disznó is felhasíthatja az ember oldalát, lásd szegény Zrínyit, akit ha nem az osztrák ármány pusztított ki az árnyékvilágból, akkor valóban valami vaddisznó értette félre, vagy értette meg épp a helyzetét egy vadászaton. Rengetegünk kijáratánál, mert ennek hivatalos és egyetlennek kinevezett kijárata is volt, kellő számú és minőségű dzsungelshoppal ellátva, megvallottam a nagyvadaktóli szorongásomat Ferdinandy írónak, aki csak nevetett, komám, csapott a vállamra, ez egy sziget, itt a legnagyobb állat talán a kutya, vadállatok pedig egyáltalán nincsenek, és nem is voltak soha. Ez egy ilyen dzsungel.

Miért jutott eszembe? A napokban olyat tettem, amit két éve egyszer sem: sétálni kezdtem Békéscsabán. Egy tölcséres, erdei gyümölcsös gombócokkal megrakott fagylalttal a kezemben. (Tölcséres fagylaltot gyermekkoromban ettem utoljára, talán, az Andorka fagylaltos - Andorka, szarok a markodba, kiabáltuk neki, mi, gyerekek - háromkerekű masináján elhelyezett fehér tartályból származóan. Most megkívántam, az ember az én koromban akár legyen már kívánós is. És elbolyongtam a panelházak között, ott, a színészháznak is nevezett tízemeletes monstrum környékén. Egyszerre olyat éreztem, amit még Puerto Ricóban sem: dzsungelben vagyok. Két lepukkant panelház között rátaláltam egy teljesen rendezetlen parkra, nem is park, növényzuhatag, minden emberi beavatkozás nélkül nőnek itt fenyők, ciprusok, lombos fák, bokrok, ágak, virágok, nincsen nyírott gyep, nincsenek virágágyások és parcellák, kitaposott - vagy főleg kikavicsozott, legfőleg kibetonozott - utak. De vannak benne nem szétvert, szétégetett, széfirkált és szétszart padok, viszonylag újak, amiből azt gondolom, ennek a városi igazi dzsungelnak vannak lakói, csak nem látom őket. Egy padon megcsodálok egy nyújtózkodó zöld párducot, és megsimogatom egy pipacs szirmát, amelyik egyedül piroslik a mindenféle sok színes vadvirág között egy tisztáson. Csönd van, talán még a közeli utcák és a nagyút zaját is elnyelik az egymásba fonódó mindenféle zöldben bujálkodó lombok. Hirtelen boldogság fog el, a boldogságtól szívdobogás. Hiszen én mindig ide vágytam, ezt a helyet képzeltem el magamnak! Minden nap eljövök ide, határoztam el, megnézni a zöld párducot, megsimogatni a pipacs szirmát. Részegen a felfedezés élményétől tántorogtam vissza a nagyház hetedik emeletére, ahol lakom. Másnap pedig, természetesen, nem volt erőm visszamenni a dzsungelbe, ültem a teraszon, bámultam a semmiségek hajnali, majd délelőtti, aztán délutáni, később alkonyi, legkésőbb éjszakai panorámáját, és közben megállás nélkül a dzsungelre gondoltam. Majd rájöttem, mennyire jól csináltam, hogy nem mozdultam el a teraszról. Mert a dzsungel eljött hozzám közben, belém költözött, most bennem lakik. És megértettem egy sort. „Nagy, álmos dzsungel volt a lelkem, s háltak" benne. De kik? A zöld párduc és a dzsungelpipacs? Meg fogom tudni, ha addig ülök is. Ősszel fogok csak visszamenni az igazi rengetegembe, a panelek közé. Amikor még, amikor ha, amikor már nem nekem nyílnak az őszi dzsungelek.

*

Fölöttem már tíz ég ragyog. Mind elhasználtam, mindben föllángoltam és elégtem, mindből kihullottam, mind kilökött magából egyszer. Aki tízszer születik meg, az egyszer sem. Könnyű lesz átlépnem a tizenegyedik égbe, hisz hazaérek oda, ahonnan el sem indultam soha, az leszek, ami eddig is voltam, semmi. A tizenegyedik ég nem ragyog. A tizenegyedik ég feketén és jegesen, velem és nekem ég.
*

Éjszaka ruhástól aludtam. Csak úgy, eldőlve, előző éjjel talán két órát, ha alhattam. Még magam számára sem megérthető helyzet. Hazaértem a meddő tanításból, eldőltem, bámészkodtam egy keveset, néztem a tetőablakon át az eget, és egyszerre elment a világ. Így ébredek most, hajnalban. Tolnai Ottó jut azonnal az eszembe, aki egyszer valami olyasmit írt le, ma két nadrágban alszom, szégyellnék gatyában meghalni. A dolgok ismétlődnek. Vagy csak a véletlenek. Vagy csak a. Vagy csak. Vagy?

*

Egy kopasz vörös ribanc állt fölém álmomban, keresztben állt fölöttem, szétvetett combokkal. Egy folyóparton feküdtem, félmeztelenül, tiszta sár volt a mellem, és vér is keveredett bele ebbe a sárba. Nem volt szívhangom, nem is értettem, miért élek még. Mindene vékony volt, ahogy állt fölöttem, fölnéztem, és ráláttam meztelen hasadékára, följebb gyerekmellei remegtek, de nem éreztem szégyent ezért, és feltehetően ő se érzett semmi ilyesfélét. Vártam, hogy mit akar. Csizmája akkor már könyörtelen taposott a torkomon, fuldokoltam, hörögtem, de nem védekeztem. Azután elővett egy nagy kést, és  egyszerűen a szívembe szúrta. Reccsent a mellkasom, éreztem, ahogy áthatol a hideg penge a forró öklömnyi semmimen, majd átüti a hátamat, és odaszegez a földhöz. A szemem még működött, néztem, és nem értettem, miért mosolyog. Valahonnan ismertem, mert nem éreztem idegenséget abban, ahogy megöl. Azután fölém térdelt, és a torkomat vágta át. A vér magasra spriccelt, már amennyi még maradt bennem. Tiszta vér lett az ég, már nem láttam a Göncölszekeret, vérben ázott az arca, a haja, a karja. Azután, ahogy a filmekben szokás, belém rúgott, leköpött és ott hagyott. Így feküdtem ott halva, kihűlve, hetekig, talán hónapokig, azután lassan belesüllyedtem, beleolvadtam a fűbe, földbe, sárba, vízbe. Utoljára az arcom merült el. Ekkor már nem volt emberi az arcom. Valaki azt mondta nem sokkal ezelőtt, szép férfi voltam, amíg éltem. Ami elsüllyedt utoljára, kék volt, zöld volt, és lezabálták róla a húst a férgek. Ha tükörbe nézek, már csak ezt az utóbbi arcomat látom...

*

Tete egy kis piros bicikli.
Olyan, mint egy piros kiskutya - egyfolytában a gazdája körül akar ugrálni.
Tete olyan, mint egy kis piros ló - ha teheti, nyihogva nyargal gazdájával Békéscsaba összes útjain.
Tete olyan volt, mint egy kis piros bicikli, piros kiskutya, piros lovacska.
Egy hétig bolyongott a színészház és a világ között, megszoktuk és megszerettük őt.
Azután eltűnt.
Tetét nem lophatták el, mert Tetét nem lehet ellopni.
Tetének a gazdája tűnt el.
Tete sírt, Tete éjszakákon keresztül vonyított utána.
Azután hirtelen csönd lett, s Tete nem ácsorgott többé a színészház előtt.
Én tudom, erősen érzem, hogy Tete valahol él.
Tete valahol a gazdáját várja.
Mint a magára hagyott piros kiskutya.
Mint az egyedül hagyott piros lovacska.
Csak már nem vonyít, nem sír.
Némán, fegyelmezetten vár.
S egyszer visszahozza a hátán, körbeviháncolva visszavezeti közénk a gazdáját.
Húsvét van.
Sok szeretet hiányzik az ünnepünkből.
És feltámadás...
Tete! Te! Akárhol vagy! Dobbanjon meg kis piros szíved...!
Bárhol dobban, meg fogjuk hallani!

*

Délután. Ropog valami az ég felől, pedig süt a nap, tavasz van, gyönyörűm, mondta valaki valakinek. Unalmas vagyok magamnak, alig dolgoztam valamit, csak fontoskodtam a gép előtt. Beteg vagyok még, de már nem annyira, hogy ebben tetszelegjek. Isten a szemembe nézett az elmúlt napokban, de nem üzent semmit azon kívül, hogy minden okom megvan a félelemre. Nem félek, tőle se félek már. Ahogy lassan elmúlik bennem az az egzisztenciális félelem is, ami miatt érdemes élni. Olyan ez, mint a hazugok puzzle-játéka, hiányoznak az elemek, és soha nem lesz összerakható a kép. Rá kell jönnöm végre, hogy átvert, aki azt akarta, hogy a világon legyek. S nekem kell a szemébe néznem, amikor ismét közeledik, és meg kell üzennem a tekintetemmel, már soha többé nem akarok találkozni vele. Ott kell lennem pedig a találkozáson, ez elkerülhetetlen, lelkész nagybátyánk azt mondaná erre, nem az én dolgom annak az eldöntése, hogy igaz-e vagy jó-e, aki arra a találkozásra eljön - vagy meghív rettentő asztalához. Lyuk van a világűrben, azon keresztül is eljuthatunk a semmibe. A semmibe, ami a lényegünk és a kiterjedésünk értelme.

*

Ezek a hajnalok még mindig megaláznak. Valamitől szennyes a levegő, az ég, a vonatablakon túli világ látványa. Nem tudom érinteni, ami körülvesz, nem érint, amiben benne vagyok. Lehet, nem is értem. Ilyen lehet a halál állapota. Amikor - Isten a szemedbe néz. Homály...

*

Valami sokk ért jópár évvel ezelőtt, szorongások, rettegéssé fokozódó félelmek szakadtak rám, hirtelen őszülni kezdtem, befelé fordultam, és elszökött belőlem az életkedv. Nem játszottak ebben szerepet a meghurcoltatásaim, kirúgattatásaim, a balesetem se. Mindegy is már, mi volt az oka, depresszióból depresszióba zuhantam, napokig aludtam öntudatlan állapotban hol Békéscsabán, a kis színészlakásban, hol otthon, pár négyzetméteres dolgozószobámban. Kommunikációra képtelen voltam, ha valamiben mégis megállapodtam bárkivel, azt azonnal elfelejtettem, találkozásokra nem mentem el, fellépéseket mondtam le, nem mondtam le őket, de nem mentem el rájuk, nem jelentem meg a bemutatóimon színházakban... (Meg is akartam írni a depresszió nagykönyvét, mint költői-tudományos kísérletet, össze is gyűjtött nekem Kriza Bora (a titokzatos ismeretlen olvasó) egy egész szép anyagot, egyszer, majd egyszer, talán, lesz hozzá erőm. A Papírváros harmadik részeként...) A napokban ugyanazon a neuralgikus pontomon ellensokk ért, nem több, mint az, hogy a régi sokkot kiváltó ok nem létezett, csak képzeltem, vagy ha létezett, akkor sem úgy, ahogy elképzeltem, akár élhettem volna eddig is ugyanúgy, mint bárki más. És ez az új sokk is ágynak döntött. Most itt fekszem a hévízi kórházban, ahová hidegrázással, lázak között érkeztem meg, egyedül egy szobában, nézek ki az ablakon, nézek el a gyógyfürdő felé, és messzire ellátok, ellátok egészen Istenig, kérdőn bámulok rá, eldönthetné végre, mit akar velem, megölni, vagy csak megszégyeníteni, de már nagyon unom, hogy a visszakapott életemmel sem tudok mit kezdeni, pedig megint itt a föld fölött vágyom a nyugalom álmára...

Alkonyodik
Milyen magas az ég!
Most minden narancssárga és meleg
Milyen messze a föld, még így, behavazva is, ahogy az állomás felé botorkálok vaksin, befelé dideregve
Milyen jó lenne, ha az élet után nem lenne élet, és a halál után nem lenne halál
Csak lebegés lenne, mint anyám méhében, még tudattalanul, már emlékek nélkül

alkonyodiK

*

Nyári Elekről akarok gondolkodni.
A hévízi cigányprímásról.
A barátomról.
S hogy a barátom, ezt büszkeséggel írom le.
Én tehát bizonyára az a jobboldali liberálbolsevik vagyok, akinek vannak cigány és zsidó barátai.
Vannak. De nincsenek - egyik oldalról sem - rasszista barátai.
Nem lehetnek, mert mindkét oldalt utálom, és ezért, nyilván, mindkét oldal vissza is utál engem.
Azaz, majdnem mindenki innen-onnan, mert ahol oldal van, ott pénz és hatalom van, meg vélt igazságok vannak.
De akiket szeretek, azok szeretnek engem is.
Nincs ez másként Nyári Elekkel sem. Remélem, így is marad.
Zárójel. Gyermekkoromban volt egy Csoki bece- vagy gúnynevű barátom. Szegény cigánygyerek. Barátja egy talán még szegényebb magyar gyereknek. Ma már értem, miért kapta a Csoki nevet. Obama becenevet akkor még nem kaphatott. Ettük a zsíros kenyeret. Az egy karéj kenyeret ketten. Nem megfelezve, felváltva. Egyiket haraptam én, a másikat ő. Akkor még nem tudta, hogy félni kell tőlem, mert én kirekesztem, én meg azt nem, hogy le kell néznem őt, hogy kirekesszem. És, hogy más a nyálunk. Valahogy, más volt a világ is. Zárójel.
Pár hónappal ezelőtt, Nyári Elek mesélt nekem egy hegedűről.
A híres ötösben voltunk, Balogh Öcsi kocsmájában, Horváth Béla, a Csokonai Társaság elnöke, meg én, meg a tulaj, Balogh János, akit én soha nem öcsiztem le, valamiért nem állt rá a szám, meg ő, a prímás..
Egy hegedűről beszélt, amit interneten keresztül vett, mert azt elfelejtettem fölemlíteni, hogy mellesleg hegedűszakértő is, meg a zenei korokban úgy tájékozódik, meg gondolkodik, ahogy én talán soha a színházi korokban nem fogok, jóllehet, két évtizede mást sem tanítok, és mással sem foglalkozom, amúgy, komolyan, mint a drámával és a színházzal.
Vett egy hegedűt.
Talán kétszáz euróért, ha többért, kevesebbért, legyen is itt, most, hic et nunc, mondják a nyelvekben nálam járatosabbak és fogalmazásban bölcsebbek, mindegy.
Ezt a hegedűt - úgy tűnhet, már nem is Nyári Elekről szól a történet, pedig igen - kézbe vette, megszólaltatta, meséli pár hónappal előbb, és azt gondolta, hogy olyan hangja van, mint egy Stradivarinak.
Egy hegedűművésznő - mert a hegedűsök is tudják egymásról, hogy ki a zenész, és ki, akinek csak papírja van róla - éppen Hévízen járt, megkóstolta a csúnya kis hegedűt, és azonnal elcserélte a magáéval, melyen addig becsülettel dolgozott meg a pénzéért és a művészetéért.
Nyári Elek - és ez már majdnem novellává kezd kerekedni, pedig igaz történet - egy napig húzta a hegedűművésznő hegedűjén a magáét egy vendéglőben, azután fölkerekedett, és visszakérte a csúnya kis másik hegedűt. Mert - az szólt neki. És szólt hozzá. Vagy, hozzá szólt.
A zenészek pontosan tudják, hogy ha egy hangszernek lelke van, akkor azt nem szabad megcsalni. Mert más lélek nem adatik számukra.
A művésznő aztán, mert a művész erkölcsi lény is, ha ez még nem felejtődött el teljesen, elvitte Nyári Elek, hévízi cigányprímás hegedűjét magával Londonba, ahol megtisztogattatta a hegedűk ma élő legértőbb ismerőjének - a helyettesével. A második leggel. Különös, hogy ő is egy nő. Akárcsak a hegedűk lelke.
És mit mondott, hajoltam előre, majdnem feldöntve a jéghideg fehér fröccsömet, amire öregségem fenyegető közeledtével szokok rá egyre. (ikes ige no, tudom, de ebben az esetben ez más. És - egyébként is...). Stradivari?
Nem, restelkedett Nyári Elek, csak Giuseppe Guarneri del Gesu (1698-1744), hangszere. A mester egy több generáción át a szakmában dolgozó família legismertebb tagja. Valószínűleg apjánál kezdte a szakmát tanulni, írja a krónika róla, aki viszont - mármint az apa - akárcsak Stradivari, Amati műhelyében volt inas. Giuseppe Guarneri gyakran írta keresztnevét a német írásmód szerint a hangszereibe ragasztott cédulára: „Joseph filius Andreae". Írja a krónika. Bár, ebbe a hangszerbe nem ragasztott cédulát. Vagy, az idő lekoptatta róla.
Hol van most a hegedű, kérdeztem. Még Londonban. Akkor te milliárdos lettél, álmélkodom.
A fröccsötöket azért még továbbra is én fizetem, mondja Horváth doktor Béla elnök, akinek csak nagyon ritkán tudtam fizetni, bármit is, eddigi életemben - a fogaimért, azok megreperálásáért, persze, soha. Amúgy, Balogh Jánoska - mert a Jánoskát szeretem rajta, az Öcsin - úgysem hagyja, hogy majd kifizesse. Más világ ez.
Eltelt a hónap - nem akarom a történetet húzni-vonni, de végiggondolnom jól esik. Feleségemmel, húgommal, aki szemészorvos, egyik sógorommal, aki fül-orr-gégész - annyi orvos van tehát körülöttem, hogy akár nyugodtan meg is halhatnék már tőlük -, az Őrségből hazafelé tartva, megállunk Hévízen.
Ők mennek a tóba, én Horváth elnökkel whiskyket iszom, azután lemegyünk az ötösbe, Jánoshoz.
Ott ül Nyári Elek, épp egy hideg fehér fröccs mögött.
Hol a hegedű, kérdezem, a poén kedvéért.
Itt, teszi rá a kezét maga mellett egy tokra. Ma jött meg.
Megdermedek.
Mutasd!
Előveszi.
Gyönyörű, cirmos kis jószág.
Elmagyarázza, honnan lehet tudni, hogy ki készítette, mutatja az eredeti pác színét.
Hogy szól, kockáztatom meg. Délután van, a vendéglő előtt sétafikálnak az emberek. Egy prímást nem illik ilyenkor, ilyen helyzetbe hozni.
Nyári Elek kibontja a tokjából, majd az álla alá illeszti a hangszert, és játszani kezd rajta.
Csak úgy. Hogy megmutassa nekem.
Álom a hang, a dallam meg nagyon ismerős.
Megáll Hévízen a levegő, az élet.
Valami olyasmi szólalt meg, amit addig nem tudtak volna beleképzelni a városba a hangos német turisták, vagy, a vékonypénzű magyar beutaltak.
Ebbe a hangba akár bele is lehetne halni.
A Schindler listája-film nyitódala volt, mondja Nyári Elek, miután féltő gonddal visszateszi tokjába a híres hegedűt.
Egymásra nézünk.
Egy zsidó fogadós, aki büszke a származására, és vállalja, két tisztázatlan személy, akikben tót vértől az oroszig minden folyhat a magyar mellett, meg egy cigány, aki ébren álmodik és most álmodtatja őket.
Akik valamennyien tudják, hogy ez már nem Magyarország.
Mert Magyarország innen nagyon messzire van...

*

Vérhányás. Mint műfaj. Hajnal. A bonyolultabb, a nehezebb másik. Vérezni már semmi. Nézem a kézmosó fehér porcelánján a tulajdon véremet, ahogy frissen ragyog, vörösen gőzölög a lehűlt levegőben. És békésen csordogál. Nem alvadt. Én vagyok kialvatlan. Nem italtól. Nem ételtől. Élettől. Mint műfaj. A harmadik. Szobácskám ajtaja fölött a csengő kikapcsolva. A halál egyszer sem csenget.

*

A szorongásról töprengek. A szorongásomról. Hajnal van, a fekete lassan szürkébe oldódik át. Ülök hetedik emeleti kis lakásom teraszán, és bámulom alattam az üres várost. Fölöttem az üres eget. Bámulom. Mérhető idő lehet-e a zuhanás, innentől a földig? Mérhetetlen, ahogy a halál is. A test kavarta örvényben hiába kapkod levegőért a száj. Zsibbad a karom, a gyomrom összeszorul. Hiába kapkodok levegőért. Nincs oka a szorongásomnak, tehát iránya sem lehet. A fokozott felelősség, munkaterhelés, teljesítménykényszer, kiszámíthatatlanság mind megterhelést, stresszt jelentenek.  A distressz a káros stressz. Olyan intenzív, vagy ismétlődő hosszantartó ingerek összessége, melyek az egyensúlyt tartósan megbontják. Eredményük: elégedetlenség, kiégés, kontroll- és önbizalomvesztés, állandó késztetettség, nyugtalanság, izgalom. A vegetatív idegrendszeren keresztül ezek szív és keringési zavarokat, a zsír- és a cukorháztartás zavarait, a gyomor és a bélrendszer betegségeit okozhatják. A személyiségtől függ, hogy kinél mi a gyenge láncszem.

A félelemről töprengek. A félelem nem azonos a féléssel, vagy a gyávasággal. Nem tudom, mitől félek, de hirtelen, nagy erővel tör rám az érzés, annyira erősen, hogy ezzel egy időben nagyon kívülről tudom figyelni saját vergődésemet a teraszon, a hajnalban, az ürességben. Bogár, amelyik a fekete bársonypárnába szúrt gombostűn vergődik. Menekülne, de nem tud. Élne, de már nem tud. Halna, de nincs még készen hozzá. A félelem majd alaktalanná tesz, belemosódom a szürkeségbe. Kívül dobog a hetedik emeleten egyedül maradt szívem. Félelem és szorongás, Freud megkülönböztetése. Külső objektív szorongás (a félelem szinonimája): külső fenyegetésre adott reális válasz (konkrét); neurotikus szorongás: belső, tudattalan konfliktusból ered. Mai különbségtétel: félelem: konkrét - szorongás: diffúz. Élettanilag a kettő nem különböztethető meg tisztán. Élményben: az emberek különböző mértékben képesek tudatosítani kellemetlen érzésük okait. Kevésbé tudatosított ok: szorongás.

A magányról töprengek, mely nem azonos az egyedülléttel, sem a szorongással, sem a félelemmel. Határos velük. Kiválthatja őket. De kiválthatják ők is. Őt, a magányt. Jövőmtől félek, vagy a múltamtól? Mert jelen nincs, attól nincs is miért félnem. Persze, amazoktól sincs. Jövőm a nincs, múltam a nincs. Néha feldereng a volt, de igyekszem betemetni a fölidézéssel keletkezett véres árkokat. Belemenekülök most a nézésbe, mely nem irányul semmi felé. A semmi felé irányul. A kép éles, a tudat nem értelmezi. Vagy a város nincs tehát, vagy én nem vagyok ismét. A képlet egyszerű és tragikus. Vagy inkább komikus. Vagy csak képtelenség. Még, legfeljebb, a teljes éntelenség.

Ami lehetetlen. Ráveszem magam a gondolkodásra. Tegnap megnéztem a Kőmanó elő-fő-próbáját a színházban. Sultz Sándor-darab, mese és horror, gyermekelőadás, felnőtteket is felkavaró mozzanatokkal. Jancsi és Juliska-sztori, a történet a maga brutalitásában tálalva a színpadon. A gyerekek félnek, gondolom, amikor Tarsoly Krisztina, aki a boszorkányt alakítja, a színpad előterébe jön, és a visszafojtott lélegzetek közé suttogja: gyermekhúst akarok enni. Félhetnek, tételezem, mert én féltem. Felnőttként. Felnőttként félni egy gyerekdarabon - ennek több oka lehet. Az előadás átélhető, benne vagyok a történésben, az én húsomat akarja csábos szájába venni a boszorka. Kiválthatja a félelmet a fölismerés, hogy a boszorkák nem csúnya, rozzant, öreg és büdös vénasszonyok, hanem démonikusan szép fiatal nők. (Dézsi Szilárd, a rendező, pár évvel ezelőtt Gyergyószentmiklóson állította egy mesémet színpadra. Az akkori boszorka is gyönyörű nő volt, a rendező tehát gyönyörű nőkben tudja meglátni, rajtuk keresztül tudja kifejezni a rontást. Van ebben valami.) Félelmet okozhat, hogy közben combtőig meztelen e beszéd közben a színpadi boszorka lába, a tudat alatt, mögött fölidézve a születés horrorját, a szeretkezés kishalálát, a halál nagy kalandját, amikor visszatérünk (végre) a virtuális anyaölbe.

Mármost, jó-e, ha a gyerekek félnek? Bruno Bettelheim villan eszembe, aki annak szentelte a munkásságát, hogy kiderítse, rögzítse, hogyan lehet csökkenteni a sérült gyermekek belső szenvedését, érzelmi zűrzavarát; a mesékből kiáradó félelemkeltést pozitív ellenreakciók kiváltásaként kezelte. A léleknek szüksége van a harcra, a küzdelemre, a győzelem, a meghaladás kiváltotta mámoros érzelemre, mely felkészíti őt az újabb védekezésre, avagy, a további erőszaktételekre.

A gyerekek tehát csak féljenek! De mi lesz velem, ötvenegynéhány évesen, egy teraszon, mert nem akar múlni a hajnal, múlni a szorongás, múlni a félelem. És dermeszt a magány. A magány, mint forma, a lét formája, a lét számomra lassan egyetlen lehetséges formája, ugyanakkor vonz és csábít is. És rettegéssel tölt el. Egy függönylebbenés talán eloldana most dermedtségemtől. De a függöny nem lebben meg - mert nem lebbenhet meg. Előttem, mögöttem senki. És a semmi.

Megjelent a 2011/6-os Bárkában.