A nagy magyar költőket mindig is különösen jól felszerszámozta az úristen. Miként is lehetne pöttöm pennával, kevés és híg téntával nagy poémát írni?

Midőn Janus Pannonius Itáliában letolta a gatyáját, szobatársai odagyűltek megcsodálni, mit is cepelt át ez a barbár a nagy keleti hegyeken. Ferrarában és Páduában legendás volt a pannon poéta, kinek gatyapőce legalább úgy lüktetett, mint verslábai. Csupán egy buta némber, Lúcia húzódozott tőle, mert kicsinek találta az orrát.

Lúcia bárkinek orrát ránézésre beméri,

s ebből máris itél, fütyköse mekkora nagy.

- panaszkodik a költő, majd öntudatos ajánlatot tesz:

Lúcia, csalnak e jósjelek, egy próbád ha velem lesz,

meglátod magad is, mennyire rossz e szabály.

Úgy tűnik, a hölgy végül megadta az esélyt, valószínűleg a Magnis testibus approbare possum [Vastagabb nyomatékom is tanú rá] sor hatására, melynek igazmondásáról tapintás révén meggyőződhetett, de kár volt az iparkodásért, mert csak újabb panaszok fakadtak a dalnok ajkán.

A talján hölgy ugyanis nem bírta a magyar iramot:

Mért lankadsz már most? Mondd, Lúcia, mért hagyod abba?

Dákóm még meredez, ez neki még nem elég.

Balassa Bálint uramtól sem volt nyugovása a váruraknak. Bármely várba ellátogatott, annak úrasszonya - meg számtalan kisasszony - megismerkedett a költő neves pennájával. A történelem híres táncosként tartja számon, a különc II. Rudolf koronázásán mindenkit elkápráztatott fergeteges juhásztáncával. Ezt követően bárhová ment, az asszonyok könyörögtek neki, hogy táncoljon. Nem annyira a míves tánc érdekelte őket, hanem inkább a délceg vitéz combjai között az ugrándozás közben oly pajzánul rengő-ringó hatalmatos csomag.

Halálát egy szakállas ágyú golyóbisa okozta, mely mindkét combját szétroncsolta. Amputálással úgy lehet, meg tudták volna menteni a borbélyok, de ez elől elzárkózott, mondván, hogy lábak nélkül mit sem ér a vitéz élete. Ez az irodalomtörténeti verzió. Azt azonban már nem tanítják az oskolában, hogy combjaival együtt combközépig lelógó, irdatlan lőcsét is valósággal lefejezte a galád golyóbis. Így már érthetőbb, hogy a szépasszonyok imádója miért választotta inkább a halált.

Az oskolában az alábbi passzust is mellőzik mind irodalom- mind pediglen földrajzórán, holott nagy klasszikustól származik:

Kérdés: Mik a határai?

Felelet: Északról Vénusz dombja; keletről a Hercinai bozót; délről Medárd birodalma; nyugatról a vizelet óceánja. [...]

Kérdés: Milyen kormányzata van?

Felelet: Despotikus, a Nagy Kakás uralma alatt, akit penisnek is neveznek, s amely nadrágbeli lakásából bújik ki. [...]

Kérdés: Mely népek lakják?

Felelet: Nagyobb részét a francúzok.

Kérdés: Kikkel kereskednek?

Felelet: A Herékkel vagy Tökökkel, amelyeknek azonban tilos belépni, csak a kapun kívül állva küldik be a birodalomba a magot, melyet a lakosok getzi-nek neveznek.

Ki írhatta ezt?

A szerző nem más, mint a mi derék Csokonai Vitéz Mihályunk, kinek az Ókori földrajz [Geographia antiqua] vagy a Megfigyelés a lúdak fajtalankodásáról [Observatio de tribadico anserum] című opusai nem tartoznak a tanmesterek által gyakorta idézett munkák közé, mint ahogyan az Óda az árnyékszékhez sem.

A debreceni magisztert - már tanító korában - a gimnázium azzal vádolta, hogy „társait magához híván az időt borozással és pipázással vesztegeti". Ezen állítás csöppet sem volt igaztalan, lévén Vitéz nagy duhaj, mint minden valamirevaló poéta. Mesélik, hogy egyszer a korcsmáros nem volt hajlandó több bort hozni a feneketlen bendőjű, ámde pénztelen társaságnak, mire Csokonai fölállt és rárivallt:

- Ha nem hoz bort ízibe, a bájdorongommal verem szét az asztalt!

- Lássuk csak, fiatalúr, kinek fog erősebben fájni, kendnek vagy az asztalnak - röhögött a kocsmáros

A dühös és szomjas költő erre egy akkora ivargerendát halászott elő a gatyájából, hogy egyből látszott: az asztalnak semmi, de semmi esélye. Utána a korcsmáros ész nélkül hordta a bort, és egy garast sem mert kérni érte.

És regélhetnénk bizony Arany Jánosunk titkos kalandjairól a ténsasszonyokkal. Ösztövér kútágas hórihorgas gémmel... Ady Endrénk Nagyváradtól Párizsig, az Értől az Oceánig sétáltatta az irdatlant, s fehércseléd nem menekülhetett az ő szent nagy gerjedelme elől; korai halálát is a dorongja okozta, vérbajban pusztult el, bár a tankönyvekben még mindig a tüdőbaj szerepel diagnózis gyanánt. József Attila szabad ötleteiből még mi is pironkodunk idézni, ám annyit megjegyzünk: szerencse, hogy a fejét hajtotta a vonat alá, mert ha valami mást fektetett volna a sínre, kisiklott volna a szerelvény.

Hanem senkit úgy meg nem ajándékozott az Úr sem tálentommal, sem pediglen pennával, mint a magyar poéták legdicsőbbikét, legnagyobbikát, legrettenthetetlenebbikét: Petőfi Sándort.

Janus Pannonius kollégánkat parafrazálva: „Szilénosz szamarán sem lógott ekkora lőcs." Már zsenge korában látszott, hogy sokra viszi, hisz ilyen lasszóval röptiben kapni el a múzsát.

Midőn tizenöt évesen komédiásnak jelentkezett, az igazgató hümmögve nézte a pöttöm, girhes legénykét.

- Mit akarsz te itt, fiam?

- Bonviván akarok lenni!

- Te, bonviván? A legénytoll sem pelyhedzik az álladon. Júlia, az igen, az neked való szerep.

- De én Bánk bánt akarom eljátszani.

- Ugyan fiam, oda férfi kell.

- Én igaz férfiú vagyok - bizonygatta Petőfi.

- Ugyan, fiacskám. Eridj haza az édes jó anyádhoz, s gyere vissza, ha kétszer akkora vagy, mint most.

Az ifjú Petőfit elöntötte a pulykaméreg.

- Márpedig a magyar dráma legnagyobb szerepét az játszandja el, kinél a jogar vagyon!

Azzal előrántotta. Az igazgató szeme kikerekedett:

- Az ott mi?

- Ez itt a helység kalapácsa - vágta rá Petőfi.

Mit tehetett az igazgató? Aláírta a szerződést, és soha többé nem merte letegezni Petőfit.

Szendrei Júlia, mikor először szembesült a jószággal, elsápadt.

- De Sándor! Én szívbajos vagyok!

Mire Petőfi:

- Nem baj. Majd itt-ott megkerüljük.

*

Ha regényt írnánk, nem pediglen alkalmi mesét, számos vidám és vaskos csemegével kedveskedhetnénk nőegyleti olvasóinknak. Így azonban a szomorú végtörténetet kell papírra rónunk.

Fehéregyházán, a harc mezején vége felé járt az ütközet. Már Bem apó is angolosan távozott. Az életben maradottak hanyatt-homlok menekültek. A holttesteken át fújó paripák száguldottak a kivívott, gyászos diadalra. Már csak néhány száz magyar vitéz küzdött az ádáz, emberevő kozákok ellen. Közöttük volt a vékonydongájú költőóriás, aki már a kétszáztizenhetedik ellenfelét kaszabolta le egy szál karddal, mikor az eltörött, és fegyvertelenül nézett szembe utolsó ellenfelével, egy hatalmas termetű kozák kapitánnyal.

A kozákokról sok rusnya dolog elmondható, de az nem, hogy ne tisztelnék a dalnokokat. A csata előestéjén híre ment táborukban, hogy a magyarok seregében van egy vérszomjas hős, egy költő-fenevad, kiben a földöntúli hatalmak lángja lobog, ki egy dalával forradalmat szít, s nemcsak pennája dicső, hanem kardját is úgy forgatja, mint a távol-keleti mesterek. Megszállottként ordít a csatákban, és jaj annak, aki elébe kerül.

A kozák kapitány hidegvérrel ült a lován, és mélységes tisztelettel bámulta a csonka kardjával hadonászó poétát.

- Szállsz le arról a lóról, te karikalábú rabló, hadd vágom le azt a kutyafejedet - ordítá Petőfi.

- Ó, dalnokok dalnoka, magyarok pacsirtája! - felelé szelíden a kozák. - Add meg magad, s életed megkímélem.

- Magyar költő senki előtt nem hajt fejet. Százszor inkább a halál! - büszkélkedett a hős.

- Akkor ne add meg magad, hanem szaladj Isten hírével és légy boldog.

- Méghogy megfussak előled, te senkiházi muszkabérenc? Te faszfejű - kiáltá Petőfi.

- Mi az, hogy fasz? - veresedett el a kozák.

- Hogy mi? Te nem tudod, mi az, hogy egy fasz, te beste kurafi, te kancahirigelő? Hát megmutatom én neked! Ezzel verem agyon az egész muszka csürhét, amit édes hazámra zúdítottatok.

Azzal elévette.

A költő büszkesége diadalmasan ágaskodott téntás és véres kezében. Körülötte lidércek ezrei lobbantak, és elhallgattak a nyöszörgő, jajveszékelő sebesültek, a vérszomjasan üvöltő harcosok, a nyerítő paripák, a trombiták és a fegyverek. A vátesz úgy vigyorodott el, ahogy csak az istenek vagy az ördögök szoktak, midőn úgy érzik, övék a mindenség. A kozák kapitány lópofájára pedig a földi halandók ama tanácstalan és irigy bárgyúsága ült ki, mikor találkoznak az istenivel. Egy hosszú-hosszú perc telt el így, majd fölharsant egy kürt, eldördült egy ágyú, megdördült a menny, a pika lecsapott és Petőfi Sándorunk klasszikus lett.

Megáldotta az Isten a magyart, ha jókedvvel nem is, de virtussal igen, s ha egyéb nem is, de szép vers bőven termett a magyar ugaron. Tiszteli is a nép mifelénk a költőt, mint az indiánok a bolondot és sajnálkozik, hogy a nagy poéták korán halnak, akár a mosónők. De így íratott meg a sors könyvében: míg a népet a setét turáni átok sújtja, minket egy másik végzet, a turáninál is tán kegyetlenebb, minek számtalan szépszavú áldozata volt és van, az irodalomtörténeti kezdetektől túlfűtött napjainkig: magyar költőnek fasza okozza vesztét.

Megjelent a 2011/5-ös Bárkában.