Garaczi László

Egy kérdezőbiztos vallomásai

Abban az időben egyetlen szenvedélyem volt, a bliccelés. Büszke voltam rá, hogy kifinomult módszereimnek köszönhetően nem tudnak elkapni az ellenőrök. Amúgy viszont magányos, egyhangú életet éltem, húsz éves voltam, és nem láttam értelmes célt magam előtt. Egyetlen kincsemnek azt a papírzsebkendőt tekintettem, amire a Fehérvári úton egy Hobó Blues Band koncert szünetében Allen Ginsberg írta a következő szavakat: Allan, Ginsberg. Alkalmi kérdőíves munkákból éltem: dolgoztam, hogy ne kelljen bejárnom egy munkahelyre dolgozni. Közvéleménykutató lettem az Egészségkutató Intézetnél, miközben kommunikációs képességeim olyan szinten álltak, mint egy mélyhűtött éticsigának. Kérdezőbiztos voltam, de úgy gondoltam magamra, hogy kérdezőbizonytalan.

Az elején még valami halvány lelkesedésfélét is éreztem, hogy hozzájárulok a társadalom önismeretéhez, de az első néhány interjú után kiderült például, hogy a köz nem a véleményét, nem a tényeket mondja el a kérdésekre, hanem megpróbálja kitalálni a helyes választ. Megkérdeztem egy buszsofőrt, hogy szokta-e hallgatni a Körkapcsolás című rádióműsort, mire hosszan eltöprengett, majd visszakérdezett, hogy én szoktam-e hallgatni: vagyis tőlem akarta megtudni, hogy ő hallgatja-e. Máskor beléptem egy külvárosi bérkaszárnya alagsori szükséglakásába, egy harmincnégy éves aggastyán ült a vetetlen ágyon, én pedig felolvastam a kérdést, hogy szerinte a pubertáskori szocializáció folyamatában mely társas viszonyok: a család, az oktatás, a munkahely vagy az informális csoportok játszanak-e kardinális szerepet, és tegye ezeket fontossági sorrendbe, mire megpróbált rám fókuszálni, és azt mondta: te sose iszol, banyek? Vagy egy kicsi, rákosligeti ház előtt álltam, a kutya vicsorogva ugrott a kerítésnek, félmeztelen férfi jelent meg a ház ajtajában, jöjjek be, mondta, nyitva a kapu, a kutya nem harap, csak ha félnek tőle, de elég, ha megcsörgetem a kulcsomat, attól megnyugszik. Ahogy beléptem, a kutya rám vetette magát, kitépte a lakáskulcsot a kezemből, és elrohant. Ne ijedezzek, mondta a férfi, csak játszik. Ezután az eset után, bár furdalt a lelkiismeret, a kutyás házakat egyszerűen kihagytam. Beírtam, hogy nem voltak otthon. Nálam többé senki nem tartott kutyát. Ha valaki az én kérdőíveimből próbálna tájékozódni a korabeli kutyatartási szokásokról, nálam a teljes nyolcvanas évek kutyátlan.

Az Illatos úton kaptam meg Pataki Rozália címét. Füllentenék, ha azt állítanám, hogy arcán nem hagyott nyomot a múló idő, de mintás köntösén átsejlettek formás idomai. Sajnálkozott, hogy kicsi a lakás, csak az ágyon kínálhat hellyel, és mintegy példát mutatva, leheveredett. A kérdőívet pajzsként magam elé tartva mellé telepedtem. A szexualitással kapcsolatos kérdésekkel csínján bántam, mióta egy leszázalékolt, mátyásföldi vasutas krampácsoló kalapáccsal kergetett ki a lakásából. Most viszont a magam számára is váratlanul arra gondoltam, hogy a szociográfiának az én tapasztalataimra is szüksége van, kötelességem elmélyedni ebben a témában is, és megkérdeztem Rozáliát, hogy egyetért-e azzal, hogy egyre jellemzőbb az erotikus partnerek promiszkuitív váltogatása; ajka elnyílt, kifényesedő szemmel nézett rám. Ezt a kérdőívet otthon kellett befejeznem.

Új csomagot kaptam, a József Attila lakótelepre vezényeltek, ahol abban az időben kizárólag rosszkedvű emberek éltek. Ennyi rosszkedvű embert egy helyen még nem láttam. Én is rosszkedvű voltam, de a rosszkedvnek ez a minden képzeletet felülmúló sűrűsége lenyűgözött. Nem akartam őket tovább keseríteni vagy éppen felbosszantani, egyre több kérdésre én töltöttem ki a választ.

Egy téli este egy külsőgangos panel kilencedik emeletén nem találtam az interjúalanyomat. Az egész ház kihaltnak tűnt. A gang végén álltam, és próbáltam nem gondolni rá, hogy a derékig érő korlát alatt szakadéknyi mélység tátong. Valami mozgolódás támadt, a gangra nyíló ajtóban három férfi állt. Figyelnek már egy ideje, mondta a bajszos, jobb, ha bevallom, miben sántikálok. Hurokra akadtál, öcsi, tette hozzá a másik. Nem hívnak rendőrt, mondta a harmadik, ezt most maguk intézik el, és orrom alá dugta az öklét. Lassan megértettem, hogy ezek engem sorozatbetörőnek néznek. A korlátnál álltam, mögöttem tíz emelet mélység. Én leszek az Egészségkutató Intézet első hősi halottja. A bajszos meglökött, és akkor a halálfélelemtől megszállt az ihlet, és összevissza hadoválni kezdtem, hogy egyetemre járok, filozófia szakra, Sören Kierkegaard a kutatási témám, és verseket is írok, meg is jelent az egyik a szomorúan bólogató, őszi fákról, és a professzorunk egész szemináriumon ezt az egyetlen verset elemezte. Ettől az őrülési jelenettől embereim elbizonytalanodtak, és sikerült mellettük elslisszolni.

Néha telefonon ellenőrizték, hogy a kérdezők kint jártak-e a helyszínen, odamentem, becsöngettem, de a százoldalas kérdőívből ekkor már csak az első oldalt kérdeztem le, az úgynevezett kemény adatokat: életkor, iskolai végzettség, munkahely, családi állapot, aztán otthon én magam töltöttem ki a teljes kérdőívet. Ügyfeleim néha csodálkoztak, hogy miért csak a kérdőív elejét kérdezem le, gyanakodtak, hogy meg akarom őket rövidíteni. Általában férfiak voltak az okvetetlenkedők, tájékoztattam őket, hogy a kérdőív többi része nőkre vonatkozik, de szívesen lekérdezem tőlük, egyik sem akarta.

Be kell vallanom, hogy az évek során több száz ilyen fiktív felmérés készült szobám magányában, amiért még ma is gyötör a bűntudat, és csak remélni merem, hogy nem térítettem végzetes vakvágányra a nyolcvanas évek elejének társadalmi önismeretét.

Ráadásul ahogy múlt az idő, egyre nehezebb volt újabb sorsokat és életeket kitalálni, pokoli harcot folytattam az unalom és az ismétlés réme ellen: egyik ügyfelemről azt találtam ki, hogy mind a két kezén hat ujja nőtt, és betéve tudja Marx Tőkéjét visszafelé. Egy budafoki állatorvossal elmeséltettem, hogy egy kutya fejét tartja a mélyhűtőben, mert szakvéleményt kell írnia, hogy ez a kutya marcangolt-e szét az utcán egy kérdezőbiztost. Valakiről azt írtam, hogy a foglalkozása ipari citerás és darált fenyőtűvel táplálkozik, napi adagja egy gyalogfenyő. Egy mátyásföldi kisnyugdíjasból feltalálót kreáltam, lakása tele volt pöfögő kémcsövekkel és nyikorgó, dohogó gépekkel, és azt sugalltam, hogy aranyat állít elő géemká alapon. A kérdőíveket leadtam, vártam valami visszajelzést, kritikát, semmi. Úgy éreztem magam, mint egy visszhangtalan költő, aki az olvasók közönyének betonfalába ütközik. Álmomban bevallottam az Egészségkutató Intézet igazgatójának, hogy minden kérdőívet én töltök ki, mire megveregette a vállam, és azt mondta, törődjek bele, hogy életem végéig okleveles kérdőív-hamisító leszek. Közel álltam a megőrüléshez. Marék gombostűnek láttam magam, amit az óceánba dobtak, de az óceán nem akart felnyögni, én meg lassan szétszóródva süllyedtem alá a mélybe.

Újabban belsőbb kerületekben is kaptam címeket, mint régi, megbízható munkatárs. Irénhez is csak azért mentem el a Mester utcába, hogy lekérdezzem a kemény adatokat, de Irén a barna, mandulavágású szemével és mély hangjával olyan delejező hatással volt rám, hogy kivételesen végigmentem az egész kérdőíven. Az ablaknak háttal ült, és ahogy esteledett, puha árnyék ereszkedett az arcára. Később teát ittunk, az utazásairól mesélt, aztán szóba került, hogy mik a terveim, és én azt mondtam, hogy író leszek. Nem tudom, mi ütött belém, hogy jutott eszembe ez a marhaság, nyílván fel akartam vágni. Vártam a kételkedés vagy az irónia villanását, de ahogy rám nézett, abban nem gúny volt, hanem elismerés. Itt valaminek a határához értem.

Megittuk a teát, Irén búcsúzóul elővett a szekrényből egy majomkenyérfa termést, amit Hemingway kubai házának kertjéből hozott az egyik útjáról. Azt mondta, fogjam, ez segíteni fog.

A hatos villamossal mentem haza a körúton, és minden megállóval fájdalmasan messzebb kerültem Iréntől. Reménytelen ügy: ő érett, én nyers vagyok, ő dús, én csenevész, ő normális, én hibbant. Hemingway majomkenyérfa termése az ölemben hevert, akkora volt, mint egy lovagsági kard. Arra gondoltam, ha most jönne egy ellenőr, talán nem is merné kérni a jegyemet. Ekkor, mint egy rossz álomban, az előttem ülő pakompartos férfi fölvette az ellenőri karszalagot, és kérte a jegyemet. Két módszerem volt az ilyen helyzetekre. Nem adhatom oda, mondom neki. Miért nem? Mert tyúkok ülnek rajta... De most valamiért a másik megoldáshoz folyamodtam: paulicám ságájet, mondtam széttárt karokkal, viszjóloje zvino. Fölszaladt a szemöldöke, és közel hajolt. Ez itt hungari, mondta lassan, tagoltan az arcomba, itt lukasztani kell.

Láttam rajta, hogy nem tágít. Arra gondoltam, hogy hasba döföm Hemingway majomkenyérfa termésével, de aztán inkább fizettem.

Másnap összeszedtem a kitöltetlen kérdőíveket, és visszavittem az Egészségkutató Intézetbe. Pár napig nem csináltam semmit, minden különösebb ok nélkül vettem egy spirálfüzetet a Nagy Ignác utcai Ápiszban. Hétfőn reggel főztem egy kávét, és odaültem az asztalhoz. Ahhoz az asztalhoz, ahol annyiszor próbáltam felhordani néhány kemény adat csontvázára az élő húst, az élő emberi sorsot, de most valami mást kellett csinálnom. Felnéztem a majomkenyérfa termésre és Ginsberg zsebkendőjére a falon, egymás mellé celluxoztam őket. Nem biztos, hogy az életben szóba álltak volna egymással, de itt a falon jól megfértek. A macsó és a meleg. Kinyitottam a spirálfüzetet. Csak annyi volt a különbség, hogy mostantól a kérdéseket is nekem kellett kitalálni.

Megjelent a 2011/5-ös Bárkában.