Kozma Mária

A látogatás

(A másik táj című ciklusból)

A festő akkor ébredt föl a meleg vonatfülkében, amikor az utaskísérő bekopogtatott. Gyorsan cipőt húzott, fölvette a zakóját meg az esőköpenyét és kiment a folyosóra. Nézte az őszi aranysárga levelű nyírfákkal tarkított fenyves erdőt, a sűrű köd miatt alig is látott valamit belőle, de semmi különöset nem érzett. Sem nosztalgiát, sem kíváncsiságot. Talán álmos volt még, de az is lehet, hogy nem is érdekelte. Sohasem volt tájfestő, s ha nagy néha mégis tájat festett, azt is pénzért, megrendelésre tette. Tulajdonképpen „átnyergelt" a grafikára, könyvillusztrációkat készített, meg könyvborítókat tervezett. Tisztességesen elvégezte a munkáját, mint ahogyan a tájképet is tisztességesen megfestette, miután kikérdezte a megrendelőt, hogy mit szeretne látni rajta. Többnyire patakot kértek, egy két fenyőfát s esetleg egy kalyibát a hegyoldalon. A festő emlékezett egy ilyen kalyibára a „régi" életéből, s azt festette emlékezetből, szinte oda sem figyelve az ecsetvonásokra. Amikor elindult erre az útra, illetve elfogadta ezt a meghívást, az a homályos, szavakba is alig önthető gondolata támadt, hogy most majd rátalál arra a valamire, ami évek óta hiányzik az életéből. Hiányzik, de amolyan objektív módon, hiányzik, de anélkül, hogy őt lényegében megérintené ez a hiány, s így nyilván fájdalmat sem okoz a számára. Azért mégis szóvá tette a felesége előtt, aki végül is így értette meg őt, illetve így összegezte a beszélgetést: Hiányzik, de csak úgy, mintha egy fekete öltönyhöz és cipőhöz nem találnál hirtelen egy fekete zoknit, a barnát pedig, ami van, nem akarod felvenni, s így inkább zokni nélkül húzol cipőt, amit aztán az egyéniségedhez tartozónak könyvelnek el akik látják, megmosolyogják, de el is felejtik, és te is elfelejted. Mert a cipő egyáltalán nem sérti föl a lábamat zokni nélkül sem - mondta a festő és nevetett. Most is elmosolyodott, amikor eszébe jutott a beszélgetés. Szellemes volt - gondolta. Néha egészen picit megsajnálta a feleségét, aki az ő közönyét higgadt kiegyensúlyozottságnak magyarázta. Önmagát kicsit sem sajnálta. Miért is tenné? Jóképű volt, kedvesen udvarias, az a fajta, akire azt mondják, hogy nem mutatja a korát, azt az általa olykor „súlyosnak" ítélt, ötven évet.

Megállt a vonat. Ő leszállt. Ideje sem volt alaposabban körülnézni, de azt látta, hogy az állomás épülete ugyanaz, előtte citromszínű és narancssárga bársonyka virága szerénykedett és a falakon néhány reklám.

-  Jó reggelt! - köszönt rá egy mogorva ember. - Maga jött Budapestről?  Ferencnek dolga akadt, így velem kell beérnie.

-  Nem Budapestről, hanem...

A mogorva ember nem figyelt rá, csak annyira, hogy elvette a csomagját, aztán gyorsan, mint akinek nincs ideje felesleges nézelődésre, de még udvariaskodásra sem, egy autó felé indult.

A festő szúnyokált az autóban, úgysem volt semmi látnivaló a sűrű köd miatt.

- Megérkeztünk - mondta végül az ember, kiszállt az autóból és becsöngetett egy kapun.

Igen! A festő ráismert valamikori barátjának székely kapujára. Már nyílt is a ház bejárati ajtaja. Ferenc sietett a kapuhoz, s Ilka asszony állt a küszöbön szíves, széles mosollyal.

- Emrecske! - fogadta meleg öleléssel Ferenc.

A festő erre a régi életéből föléledt „székelyes" megszólításra alig észrevehető elérzékenyedést érzett, mintha a közönyén egy alig felismerhető repedés támadt volna. De nem sokáig. Ilka asszony akaratlanul elűzte ezt az érzést, amikor Imrének szólította, úgy, ahogyan évek óta minden ismerőse tette odaát.

- Hagyd - bökte meg a férje vállát Ilka asszony, ahogyan az a lépcsőn egy magasságba ért vele -, elteltek az évek. Már nem Emrecske - és elnevette magát.

- Elteltek, persze - ismételte Ferenc, aki csalódott volt, valahogy több lelkesedést várt a vendégétől, de úgy látszik, ez az „Emrecske" nem volt valami sikeres ötlet. Ötlet?! De hát ő igazán nem is gondolkozott rajta. Így élt az emlékezetében.

A festő tulajdonképpen akkor törülte ki az álmot a szeméből, amikor belépett a házba, a nappaliba. Idegen helyre cseppent és zavartan álldogált, hogy szemügyre vegye a helyiséget. Ismeretlen volt a hely, de csak azért, mert nem erre várt. Kicserélték a bútorokat, átrendezték a szobát. Eltűntek a hosszú szőrű, fehér csergék az ülőbútorról, el a kalotaszegi írásos párnák, a székely keresztszemes terítők, a korondi cserép hamutálcák a dohányzóasztalról, a bokályok a könyvespolc tetejéről. A festő furcsa kétségbeeséssel, hogy emiatt nem is hallotta, amit beszélnek hozzá, a két régi szenes vasalót kezdte keresni a tekintetével - valamikor ott álltak azok is feketén, súlyosan a könyvek között... vagy az ablakpárkányon? De nem! Sehol sem találta. Az ablakban sem a piros muskátlik és csüngő szárú fuksziák virágoztak, hanem lila, fehér és rózsaszín orchideák nyújtóztak a fény felé.

A háziak zavart vállvonogatással, néma szájhuzigálással értekeztek a háta mögött: nem az az ember érkezett hozzájuk, akit vártak.

Ilka törte meg a csendet a vendéglátóra kötelező kérdésekkel:

- Gondolom, kérsz egy kávét a hosszú út után, már megfőztem... vagy előbb a reggelit hozzam, vagy inkább lepihensz?

- Kérek kávét - mondta a festő. - Aludtam a vonaton - rekedtesen felnevetett, és váratlanul kitört belőle az őszinteség - nem ilyen szobára emlékeztem.

- ...mi meg nem ilyen emberre - mondta volna legszívesebben Ferenc, de hallgatott. Szilvapálinkát vett elő és töltött a poharakba.

Valahogy társalogni kellett, pedig régen milyen jókat hallgattak együtt. Az a hallgatás a barátság csöndje volt, de ha most hallgat, az ellenséges lehet. Óvatosan megszólalt:

- Hány év is telt el, amióta nem találkoztunk?

- Huszonöt év és két hónap - vágta rá a festő, mint aki pontosan számon tartotta az idő múlását, s ha Ferenc nem az évek, hanem az órák száma után érdeklődik, talán arra is ugyanilyen gyorsasággal válaszolna.

- A pálinka viszont még finomabb, mint amire emlékeztem - próbálta kiküszöbölni a festő az előbbi „nem ilyen szobára emlékeztem" tapintatlanságát, s hirtelen „góbésan" hozzátette: - ejsze, nem te főzted.

- Ejsze, nem! - mondta Ferenc, s ezzel a hangulat fölengedett.

Mindhárman nevettek. Eszükbe jutott az a nap, az első, amit Emrecske náluk töltött, s próbálgatta, hogy mikor is indokolt az „ejsze" használata, s miért is „bütürmesz" az iskolaigazgató. S hogy a vendég jelezze, hogy ő is emlékszik, hangosan meg is kérdezte:

- Még mindig bütürmesz az iskolaigazgató? - a festő hirtelen szóáradatban tört ki - emlékszem, hogy kínlódtatok, hogy megérttessétek velem is, mi az a bütürmesz, s hogy vigyázzak, nehogy valakire nyíltan ezt mondjam, mert még a bicska is előkerülhet, Ilka magyarázta, hogy a bütü valaminek a vége, a feneke, az alja... a bütürmesz emberrel nem lehet szót érteni, mert konok a maga butaságában, de persze ő magamagáról nem tudja, hogy buta, hogy a fenekét hordja a feje helyén, Ilka figyelmeztetett, hogy az igazgató valódi bütürmesz, ki nem állhatja az idegeneket. Idegen voltam.

- Nekünk nem voltál idegen - sietett közbeszólni Ilka.

- És most sem vagy idegen - mondta Ferenc. - Ezért is szólítottalak Emrecskének. Ejsze nem sértődtél meg? - sóhajtott - ne félj, tudom, hogy odaát nem vagy Emrecske. Odaát Imre vagy.

- Odaát Imre vagyok. Itt is Imre voltam.

- De nem sokáig! - kacagott jóízűen Ilka. - Igaz, Torda nem is volt olyan messze tőlünk, mint...

- Imre voltam, amíg Boriska néni rám nem ragasztotta az Emrecskét. Boriska néni... megvan még?

- Megvan... de fentről néz, lent pihen - mondta Ferenc.

- Eltemettük - legyintett Ilka asszony, mert látta, hogy Imre nem nagyon érti.

Kicsivel később a festő az emeleti vendégszobában lepihent a délutáni programig... ha pihenésnek lehet nevezni a hánykolódást és fáradt szundikálást. Zavaros álmot is látott, amiben riasztó, csiricsáré harsánysággal sminkelt, szőkített hajú nők székely viseletben diszkózenére csápoltak a karjukkal és valami hastáncszerű produkciót adtak elő a színpadon, kínos volt látni - még az álomban is -, hogy milyen esetlenül köröznek a csípőjükkel, mert mozdulataikban akadályozza őket a szoros mellény és szoknyaderék. Imre nem tudta, hogy tulajdonképpen „jósálom", amit lát. A jóslat késő délután vált valóra az ünnepi műsor alatt.

Az alakulásának 135. évét ünneplő iskola udvarára fenyőgallyakból állított díszkapun kellett belépni. A meghívott régi tanároknak és öregdiákoknak egy-egy szál gerberát adtak át már érkezéskor a legkisebb tanulók a tanítónőjük irányításával, a festő megfigyelte, hogy a nőknek pirosat, a férfiaknak fehéret. Ezt szóvá is tette hirtelen a valamikori tornatanárnak, mert semmi jobb gondolata nem támadt, hogy miről beszéljen vele, az időjárásról ugyanis annyit csevegett az elmúlt tizenöt-húsz perc alatt, hogy teljes mértékben kimerítettnek vélte a témát.

- Mi vagyunk az ártatlanok, mi kapjuk a fehéret - nevetett a tornatanár, s aztán még többször többeknek is elmondta ezt, mert tetszett neki a saját ötlete.

Volt sok díszbeszéd, ünnepi köszöntő, szavalat, megható visszaemlékezés, a festő a saját nevét is hallotta valami szövegösszefüggésben, kitűnő rajztanárként nevezték meg, akiből odaát híres könyvgrafikus vált, illetve egy felsorolásban azok között, akik a diktatúra miatt elhagyták szülőföldjüket. Azt nem lehet állítani, hogy unta az ünnepet, de azt sem, hogy lelkesedett volna érte. Aztán jöttek, mint várta is, a székely ruhás gyerekek: kicsik, nagyok vegyesen. Legényes, csárdás, magyaros, forgós... óriási taps. Persze, hiszen a gyerekek szülei, nagyszülei, rokonai ott büszkélkednek a közönség soraiban. Alighogy elült a taps, következett a festő jósálmának valóra válása. Volt különbség természetesen: nem felnőtt nők voltak a szereplők, hanem kislányok, ezért volt harsány és ízléstelen a ruzs az ajkukon, meg a kék szemhéjfesték, kék, rózsaszín, fehér, fodros és áttetsző ruhácskák lebegtek-lobogtak a színpadon székely ruhák helyett, a fiucskák csokornyakkendős, fehér fodros ingmellei villogtak az amúgy is villódzó fényekben, és táncoltak a párok „bedobós" tangót, keringőt és isten tudja mit... A festő felugrott, el akart menni tiltakozásképpen, de aztán győzött az önuralma, visszaült, csak a gyomra reszketett a felháborodástól. A közönség nyilván ugyanúgy tapsolta őket. Persze, hiszen a gyerekek szülei, nagyszülei, rokonai ott büszkélkednek a közönség soraiban.

Az ünnepi vacsora finom volt és bőséges. Kínálták a jóféle helyi szilvapálinkát, de unicumot és whiskyt is. Az emberek koccintottak, találkoztak és emlékeztek.

Amikor úgy éjféltájban beléptek Ferencék kapuján, kirobbant belőle a felháborodás.

- Micsoda szörnyűség volt ez a majorette-bemutató?! Itt éltek értelmiségiek, tanárok és eltűrítek ezt a... ezt a... - nem talált megfelelően erős kifejezést a méltatlankodására -, sőt valaki ilyent tanít ezeknek a székely kislányoknak, fiúknak! Mi lesz belőlük ilyen műveltséggel?! - kiáltott fel gúnyosan. - Ahelyett, hogy a hagyományokat ápolnátok!

- Ápoljuk, ne félj, ápoljuk - dörmögött Ferenc félhangosan. Semmi keve nem volt most vitatkozni.

- Ne félj - mondta Ilka -, a templomba székely ruhában megyünk. Én is sokszor felveszem a nagyanyámtól örökölt székely rokolyát. Elmegyek a templomba, de az nem jelenti azt, hogy magamra húzom az oltárterítőt. Meg különben is: ugyanazok a gyerekek táncolták a csárdást és a társasági táncokat is. Mi ebben a rossz?

- Semmi! - gúnyolódott a festő. - És a nappalidból is kidobtad a csergét, a varrottast. Még a muskátlit is felcserélted orchideára. Talán már a népdalokat is elfelejtetted.

- Na és ha felcseréltem? Talán ártok vele neked? És ha ez megnyugtat téged, a népdalokat sem felejtettem el.

- A falunak ártasz... a népednek! Kötelességed... - elfulladt a hangja, és hát ettől a pátoszosra sikeredett kiszólástól maga is elszégyellte magát, de úgy érezte, már nincs visszaút, ki kell tartania a véleménye mellett, pedig ő maga sem értette, hogy miért vált a számára ennyire fontossá ez az egész.

- Kötelességem?! Te mondod meg... - kiáltott fel Ilka, aztán hirtelen erőt vett magán és csendesen szólt. - Késő van. Jobb, ha alszunk.

- Van jogod mindebbe beleszólni? - dörmögött Ferenc. - Mert ha úgy érzed, hogy van, akkor mi meghallgatunk. Ejsze, nem es haragszunk reád. Csak közbe-közbe gondolj arra, hogy a faluban hús-vér emberek élnek, nem székely múltgöröngyök népviseletbe fagyva.

Dél körül a festő elővette bőröndjéből, kicsomagolta és lehozta a képet, amit ajándékba hozott.

- A másik mellé akasztjuk, van ott hely, a régi várja az újat - mondta Ferenc és indult is szegért, kalapácsért.

Hamar helyére került a kép s akkor ott mindhárman fergeteges kacagásba törtek ki. A két olajkép - fenyő, patak, kalyiba - szinte hajszálnyira egyezett.

- Észre sem vettem, hogy itt van - szégyenkezett a festő. - Hogy lehet ez? Ha észreveszem, nem is adtam volna oda nektek ezt az újat. Nem emlékeztem, hogy már egyszer... Micsoda ajándék!

- Fáradt voltál... és el voltál foglalva a cserge és a muskátli keresésével. Csodálatos ajándék! A legszebb, amit hozhattál.

Ilka asszony kiszaladt a kertbe s egy piros muskátlit húzott ki a földből, lerázta a földet a gyökeréről.

- Ültesd el otthon. Tudod, ez a fajta sokat kibír, talán ezt az utazást sem sínyli meg. Mindjárt becsomagolom - tette hozzá.

Az esti vonathoz Ferenc vitte ki az állomásra a festőt. Szívélyesen búcsúztak el egymástól, megígérték, hogy ezután tartják majd a kapcsolatot, nem várják meg, amíg az iskola kétszáz esztendős lesz, hogy újra találkozzanak.

A festő némiképp megkönnyebbülve integetett az induló vonat ablakából, azután fölrakta bőröndjét a csomagtartóra. Farkasszemet nézett az Ilka asszonytól kapott és „egy kis útravaló"-nak becézett (mellesleg Góbétermék föliratú) papírzacskóval. - Otthon megnézem, mi van benne - gondolta, de győzött a kíváncsisága, így hát belekukkintott. Volt benne kürtőskalács, liter szilvapálinka, kis palack Hargita gyöngye ásványvíz, és egy hosszúkó fehér papírdoboz, amire ceruzával sietősen ráfirkantották: „feleségednek". A festő meg sem próbálta kitalálni, mi lehet benne, fölpattintotta a doboz sarkát: egymáshoz simulva a piros muskátli és egy tövénél tápoldatba merített, fehér orchidea mosolygott rá... Emrecskének úgy tűnt, hogy gúnyosan.

Megjelent a 2011/4-es Bárkában.