Szalay Zoltán

Pekingi kacsa

Már délelőtt megérkezett a városba, s ahogy maga mögött hagyta a buszpályaudvaron fújtató-szuszogó, szögletes testű gépszörnyeket, a zajok elültével felfigyelt rá, hogy korogni kezdett a gyomra - fel-felmordult, szinte fájdalmasan, görcsbe rántva gyengécske hasfalát. Felszolgálnak-e vajon ebédet ebben a városban fél tizenegykor? Ahogy beért a centrumba - itt kellett lennie a centrumnak, bár ez inkább csak afféle homályos megérzés volt a részéről, más, hasonló kisvárosokban tett látogatások emlékéből leszűrt, észérvekkel nehezen alátámasztható sejtés -, erősen kételkedni kezdett benne, hogy rövid időn belül jóllakhat. A városka központja kongott az ürességtől, ahogy ráérősen, de némileg ideges léptekkel sétált befelé, mintha fokozatosan húzódtak volna vissza előle az épületek, a falak, a kapuk, nem látott maga körül szinte semmit, ami megerősíthette volna benne, hogy jó helyen jár, ide szólt a meghívója, s a buszsofőr valami hirtelen jött aljas indíttatásnál fogva, vagy csak úgy, spontán, megmagyarázhatatlan szeszélyből, nem egy másik helységbe hozta, a buszon utazó nagyjából féltucatnyi utas cinkos-néma közreműködésével. Az épületek, falak, kapuk helyett csak óriásplakátokat látott, hatalmas szemek, szájak, homlokok meredtek rá mindenünnen, s mintha hangjuk is lett volna a ragasztmányoknak, minden gigászi száj csak őrá rikoltott, s nem ébredhetett benne más érzés, csak a gyötrő bűntudaté, hogy valamit rosszul tett, esetleg elmulasztott, s emiatt üvölt most itt ez a rengeteg óriásszáj, csak emiatt ráncolódnak ezek az egyébként makulátlan szépségű homlokok, emiatt húzódik össze az egyébként tökéletesen sima, szabályos arcbőr a túlméretezett orrok tövében. Hogy miért ez a plakátkarnevál, nem sejtette, csak azt látta, hogy monumentális fogak vicsorognak rá, ahogy egyre csak befelé halad az óriásplakátok sűrűjébe, a városba, amelyet valószínűleg a plakátok miatt alapítottak, az épületek, falak, kapuk, emberek csak utólag kerülhettek ide; vakítóan fehér fogsorok, amelyeket nem sárgított ocsmánnyá a napi iksz csésze kávé meg a több doboznyi cigi, az arcokat nem gyűrte össze semmiféle kín, semmiféle izgalom, csak őmiatta visítottak, s ezért ráncolódtak valamelyest. Úgy tűnt, nem is baj, hogy ilyen korán ideért, órákkal az értekezlet kezdete előtt, hisz lesz egyszerű megtalálni a konferencia helyszínéül szolgáló épületet, amelynek a meghívó szerint valahol a központban, a Fő utcáról nyíló Pekingi utcában kellett lennie, s ettől a szótól, elég volt csak rágondolnia: Peking, megint egy döbbenetesen nagyot korgott a gyomra, érthetetlen módon, hiszen semmiféle kulináris élménye, ahogy másféle sem fűződött a kínai fővároshoz, talán a pekingi kacsa miatt, tudat alatt erre asszociálhatott. Mivel azonban nem látott vendéglőt a környéken, az a néhány járókelő pedig, aki el-elsuhant mellette, olyannyira figyelmen kívül hagyta, hogy a legcsekélyebb értelmét sem látta útbaigazítást kérni, megfordult a fejében, talán a konferencia helyszínén felszolgálnak majd valamit, legalább néhány pogácsát, s ha ott fog pogácsázni, meg akár kávézgatni ismeretlen kollégái körében, akiknek nevét eddig kizárólag szakmai brosúrákból, a címére a tudományos társaság által rendszeresen eljuttatott közlönyökből ismerte, talán csillapodik valamelyest görcsös idegenségérzete is, ami most olyan merevvé tette egész testét, a lábujjaitól egészen az arcizmaiig. Azon kapta magát, hogy befordult egy szűkös kis utcácskába, ahol a bokája majd' elsüllyedt a járdát borító avarban, persze nem avar volt, ezt csak a képzelete játszotta el vele néhány másodpercre, valamiféle szemétréteg volt, ami azonban egyáltalán nem tűnt undorítónak, szinte élvezte, ahogy gázolhat benne, mint gyerekkorában, amikor a legkoszosabb pocsolyákba rohant bele, nem törődve vele, sőt talán épp azért, hogy nyakig sáros és ragacsosan piszkos legyen. Az utcácskában, ahonnan természetesen nem hiányozhattak a gőgösen, lefitymáló tekintettel szemlélődő arcok, noha itt valahogy elcsendesedtek, mintha attól tartottak volna, ricsajuk szétrepeszti a szűkös kis utca falait, a falak mentén öreg, rozsdás vázú biciklik sorakoztak, azokból az orosz gyártmányú példányokból, amelyekkel a legelmaradottabb falvak öregemberei jártak, s amelyeknek olyan túlméretezett volt a vázuk, hogy az esést nem lehetett csonttörés nélkül megúszni. A bicikliket figyelve jutott el egy helyre, ahol hirtelen megtorpanásra késztette egy nagyon átható, nagyon mély illat - diófaillat volt, azoknak a jól termő, pompás diófáknak az illata, amelyek a szülőfalujába vezető út mentén álltak egykor, s amelyeknek ősz elején a falu apraja-nagyja dióverő lécekkel esett neki, hogy begyűjtsék az éppen csak felrepedt zöld tokjában megbúvó, kincset érő termést, a legkisebbek meg a fák tövében kapkodták össze, amennyit csak bírtak, s hetekig mindent belengett azoknak a fáknak az illata, az a zöldes-barnás illat, ahogy hetekig nem tudták levakarni a diószedők ujjaikról a dióburok makacs feketéjét sem, s így ment ez, amíg meg nem támadta valami dühödt kór az öreg fákat, s hirtelen pusztulásnak nem indultak - ott álltak még soká, ott állnak talán még mindig, de rég nem hoznak már termést, s elveszett az egykori illat is. Ezt érezte most ebben a szűkös kis utcácskában, szinte lerohanta ez az illat, azt csak hosszú tűnődés után fedezte fel, hogy egy vendéglő előtt áll, s arra ocsúdott, hogy az ajtóból egy bizalmatlan, hideg szempár mered rá, s ez most nem plakáttekintet, hanem valódi, eleven nézés. Egy fehér inget, fekete mellényt, kissé csálén álló csokornyakkendőt viselő, kortalan férfi állt az ajtóban, vaskos, henger alakú testével teljesen elállva a bejáratot. Amikor azonban tekintetük találkozott, a pincér - mert hogy az volt, ahhoz egy pillanatra sem férhetett kétség -, anélkül, hogy tekintetének szigora csak egy fikarcnyit is enyhült volna, félrehúzódott, s kezével invitáló mozdulatot téve, akár egy robot, betessékelte őt, a diófaillat kellős közepébe. A sűrű sötétség volt a legzavaróbb odabent, alig-alig ellensúlyozták a halványszínű asztalterítők, amelyeket nem lehetett fehérnek nevezni, inkább krémszínűnek, makacs kosz ivódott beléjük véglegesen. A pincér követte őt a tekintetével, de furcsa módon irányította is, mintha egyértelművé akarta volna tenni számára, hogy csak egyetlen hely van, ahova leülhet, jóllehet az összes asztal üres volt a porral telített levegőjű teremben. Csak mikor leült, figyelt fel rá, hogy a szomszédos asztalnál ülnek valakik: ebben a pillanatban zökkentek ki tökéletes mozdulatlanságukból, talán éppen az ő érkezése folytán, hiszen könyöke csaknem összeért egyikük könyökével. Nem tudta megállni, hogy ne sandítson hátra, annak ellenére, hogy érezte, pillantása rosszalló reakciót vált ki a minden mozdulatát szigorúan nyomon követő pincérből, s talán a beléptekor kővé meredt két vendég - bár hogy ketten vannak, csak most, hátrapillantása révén állapíthatta meg - sem veszi majd kimondottan jó néven kíváncsiságát. Kurta pillantása csak annyit tárt fel a súlyos félhomályban, hogy a két vendég egy idősödő, korát mindenféle, úgynevezett szépítőszerekkel meghamisítani igyekvő pár, egy csillogó fényű gyöngyökkel gazdagon felékesített, rózsaszín motívumokkal díszített fehér kosztümöt viselő, holtfehér bőrű nő, vele szemben pedig egy gőgös arcú férfi, izzadság- és zsírfoltos ingben, mindketten - ahogy mondani szokták - jó bőrben, bár a jó alatt itt löttyedtet, megnyúltat és elhasználtat kell érteni, a férfi arca elveszett a burjánzó zsírban, szeme csak egy jelentéktelen kis rés, orra helyét pedig mindössze néhány kikandikáló, vastag ősz szőrszál jelezte. Mindketten valamiféle telefonkészüléket tartottak a kezükben, a nő egy nagyobb, füzetként szétnyitható mobilt, egyik oldalán a billentyűzettel, a másikon a csillogó kijelzővel, a férfi pedig egy egészen aprócska szerkezetet, amely szinte eltűnt rettentő, vaskos markában. Nem szóltak egymáshoz, úgy elmélyedtek a telefonokkal való szórakozásban, hogy szemlátomást semmit nem észleltek a külvilágból, vagy éppenséggel csak nagyon jól megjátszották a közömbösséget, nem kapták fel a fejüket akkor sem, amikor hirtelen elsuhant mellettük a pincér, aki a kinyitott étlapot helyezte épp az újonnan érkezett vendég asztalára, majd visszahátrált a helyiség egy vaksötét zugába. A füzetszerű étlap vastag volt, lehetett vagy negyven oldalas, ami meglepetésként érte a vendéget, nem számított ennyire bőséges kínálatra; nem véletlenül nyithatta ki azonban a pincér a terjedelmes menüt épp ezen a helyen, nyilvánvalóan ezzel is az ő döntését kívánta befolyásolni. Szeme már hozzászokott a tömény homályhoz, tekintete fürgén szökdelt egyik pontról a másikra, de képtelen volt kivenni a szavak értelmét az étlapon, képtelen volt megfejteni az egyes kifejezések jelentését, mintha egy számára teljesen ismeretlen ábécé betűi sorakoztak volna előtte, amit teljes lehetetlenségnek tartott, hisz ez a város is csak az ő szülőhazájában fekszik, s ez a hely egy teljesen hagyományos étteremnek tűnt, ahol háziasan főznek, vidékies fűszerezéssel, a konyhán évtizedek óta itt szolgáló, visszeres lábú szakácsnők sürgölődnek, lábukon egészségügyi papucs, a hajukban régi, töredezett műanyag hajcsavarók. Az éhség számlájára volt kénytelen írni az egészet, tehát hogy szétfutnak előtte a betűk, meg persze ez a nyomorúságos fénytelenség: annak ellenére, hogy az ablakok elől elhúzták a súlyos sötétzöld függönyöket, egy csipetnyi sem szüremlett be a kinti könnyed napfényből. Egyetlen megoldás kínálkozott csak: hirtelen mozdulattal, mint aki jól végezte dolgát, összecsapta az étlapfüzetet, akár valami vaskos enciklopédiát; a mozdulatra a semmiből ott termett az asztalnál a pincér, a maga tartózkodó, már-már megvető előkelőségével. Rántott sertésborda, az egy olyan étel, amit minden hagyományos étteremben felszolgálnak, köretnek meg mondjuk petrezselymes burgonya, annak lennie kell, a legközönségesebb kocsmában is, gondolta merész elégedettséggel, ami szinte lezser önteltségbe csapott át, s egyenesen rá is nézett volna a pincérre, de az arca hidegsége arra késztette, hogy inkább a semmibe meredve mondja ki a bűvösnek egyáltalán nem nevezhető, most mégis különös erejűnek ható szavakat: rántott sertésborda, petrezselymes burgonyával. Jól hallhatóan és érthetően mondta, biztos volt benne, mégis, ez a hang, ez a hang nem az övé volt, nem érezte a magáénak, gyorsan körbe is pillantott, ki mondta helyette, de a pincéren meg a két merev öregen kívül nem látott senki mást a teremben. Nem foglalkozhatott tovább a hang idegenségével, mert a pincér hirtelen megelevenedett, sárgás arca furcsa kékes visszfényt kapott, jobb lábával bizarr módon toppantott egyet, majd erőteljesen zúgó orrhangon azt mondta, ismételje meg, kérem. Számonkérő hang és modor volt ez, ő azonban elhatározta, nem hagyja magát, ha törik, ha szakad, hozzájut a választott ételhez, muszáj, hogy egy ilyen helyen tartsanak sertéshúst. Amikor kimondta, váratlanul megint az idegen hang szólalt meg, megdöbbentően hangosan, visszhangot verve a terem sötétbe vesző falai közt, rántott sertésborda, petrezselymes burgonyával, mire a pincér arca végképp harsánykék színbe váltott, testén ideges rángás futott végig, majd hátat fordított, s ahogy felbukkant, azzal a hirtelenséggel tűnt tova; a szomszédos asztalnál ülő két vendég egyszerre pattant fel, arcukon mérhetetlen undorral pillantottak felé, az asszony sajátos „cö"-t hallatott, széküket merev, de annál durvább mozdulattal lökték a helyére, s gyorsan kiviharzottak a vendéglőből, a valószerűtlen külvilágba. Alig tűntek el, az asztalnál újra megjelent a kékarcú pincér, mellette egy nyurga, beesett képű, olcsó, kopottas öltönyt és régimódi cvikkert viselő figura, akárha egy rongyos filléres regényből léptek volna elő, s a pincér az előbbi hangon, vagy némileg talán még inkább hányaveti modorban felszólította őt, ismételje el, amit az imént mondott. Tétovázott néhány másodpercig, várta az idegen hang kirobbanását, indulatos kitörését, végül azonban színtelen hangon, meglepő nyugalommal, tagoltan mondta ki, egyenesen bele a két férfi képébe, a közönséges szavakat: rántott sertésborda, petrezselymes burgonyával. Azok egymásra néztek, a sápadt cvikkeres alig láthatóan bólintott, majd visszafordultak felé; a cvikkeres higgadtan, majdhogynem nyájasan adta elő mondandóját, mintha csak papírból olvasná: tisztelt uram, ez egy tisztességes vendéglő, nekünk finom vendégeink vannak, ennek fényében megkérném önt, bárdolatlan viselkedésével ne háborgassa ennek az előkelő helynek a nyugalmát, s amennyiben képtelen magát türtőztetni, tessék azonnali hatállyal távozni. Úgy nézett rá, olyan megvető mosollyal, mint azok az arcok a plakátokról, olyan tudással a szemében, ami minden kétséget kizáróan biztosította róla, valami különösen szégyenteljeset tett, vagy valami életbevágó fontosságút mulasztott el. Nem maradt más választása: értetlenül ugyan, de távoznia kellett, a két komor mosolyú szempár az ajtóig kísérte, s talán azon túlra is, de ő onnan már nem látta őket. Magára maradt a sűrű szemétben, a fojtott levegőjű kis utcácskában, s tudta, nem megy el az értekezletre, nem lenne már semmi értelme, nem megy sehova, itt marad, a híguló, elhaló diófaillatban, egymaga, a mindent kitöltő éhségével.

Megjelent a 2011/4-es Bárkában.