Maros András

Kímélet

Kedves régi barátom, Lovász Tamásom! Szerbusz!

A postás ma reggel dobta be az esküvői meghívótokat, köszönöm szépen, hogy gondoltál rám. Nagyon pofás kis lap, szépek rajta a színek, aranyos a két nyuszi (gondolom, azok ti vagytok), az ezüst csík pedig, ami körbetáncolja a rágcsálókat, majd belefonódik a gót betűkkel írt szövegbe, igazán jó ízlésre vall. A rücskös papír remek választás volt, ehhez külön gratulálok. Az egész, úgy, ahogy van, méltó a nagy naphoz. (Különben miért gót betűkkel írtátok a szöveg nagy részét? Vannak svábok a családban?) Az esemény időpontjában épp nincs más dolgom, így akár el is mehetnék az esküvőre, öltönyöm van, ingem is, vagány nyakkendőm, selyemzoknim, gondosan kiglancolt bőr talpú cipőm, minden van itt, amit csak akarsz, ráadásul Graz s Budapest mai léptékkel már nem távolság, kocsiba pattanok, meghallgatok pár CD-t, s már Pesten is vagyok. Ennek ellenére nem megyek el. Kihagyom az esküvőtöket, Tamás. De miért, de miért, de miért? - méltatlankodsz, joggal. Hisz' oly régóta ismerjük egymást, oly régóta vagyunk barátok. Igen, elvileg ott volna a helyem a násznépben, a tündöklő szemű, rózsás arcú barátok, illatozó dámák, karon ülő kisgyerekek közt. De mégsem megyek. Közbejött egy apróság. Megbasztam a menyasszonyodat. S nem is oly rég. Nem szokásom ezt az undorító szót használni, hisz' tudod, úriember vagyok, de a menyasszonyoddal kapcsolatban a nemi aktus semmilyen más szinonimája nem áll a számra, pedig mindig kínos gonddal válogatom meg a szavaimat. (Az a nő egy állat, de ez neked nyilván nem újdonság... vagy igen? Jaj, remélem, nem...) Szóval, Tamás, ez a helyzet, megtörtént a baszás, kár volna kerülgetni a forró kását. Utólag füllenthetném, hogy útnak indultam az esküvőre, de az autobahnon lerobbant a kocsim, keresgélhetnék kifogásokat, de nem teszem, alkatilag nem vagyok képes a hazugságra, és nem is támogatom azt, mármint a hazugságot. Ha megpróbálkoznék vele (szóban), már a levegővételnél lebuknék, pocsék színész vagyok.

Két hete történt a dolog.

Direkt ezért, ezzel a céllal jöttem Magyarországra: teljesíteni a missziót. A dugást, amiből végül baszás lett. Amint eljutott hozzám a hír, hogy nősülni készülsz (nem a meghívóból értesültem róla), rögtön tudtam, mi a dolgom.

Három héttel a baszás előtt érkeztem Magyarországra. Egy kellemes gellérthegyi panzióban húztam meg magam, s vártam a megfelelő pillanatra. Egy magánnyomozó óvatosságával tartottam szemmel a nődet. Hamar megismertem az útvonalait. A barátait már egy hét után felismertem. Kiderítettem, hova, melyik bárba jár szórakozni a barátnőivel. Sok minden a kezemre játszott, túlságosan is. Kapóra jött például, hogy szereti a társaságot, meg hogy te sose kíséred el a dorbézolásokra. („Dorbézolás"... jézusom... az ilyen szavak döbbentenek rá: nem vagyunk már fiatalok...) A vártnál könnyebb dolgom volt... s ez, kedves barátom, fokozott elővigyázatosságra kell hogy intsen téged - vond le a tanulságot: oda kell rá figyelni. A konkrét ügymenettel kapcsolatban semmi különlegesről nem tudok beszámolni. Kapcsold be a tévét, és garantálom, az egyik csatornán pont egy ugyanolyan jelenetet fogsz elcsípni, a pasi fűzi a nőt a bárpultnál... na, ez történt. Elsőre nem tetszettem neki, de a szövegemtől elalélt. Hálás hallgatóság. Mondjuk, ivott is már egy kicsit. (Értsd: sokat.) Nem telt sok időbe, mire kiderült, a szándékaim nem ütköznek az ő elképzeléseivel - már ami az éjszaka hátralévő részére vonatkozó terveket illette. Amit nagyon becsülök benne, az az, hogy rögtön elárulta: hamarosan férjhez megy. Pedig miből állt volna hazudnia? Egy óbudai motel földszinti szobájában kötöttünk ki, a taxiban végig a farkamat fogta. Igazán sajnálom, Tamás, hogy ezt így, levélben közlöm veled, személyesen kéne / kellett volna, hivatalosan; bűntudattól remegve eléd állni, s úgy, miképp a katonaságon vallottunk be mulasztásokat, jelentést tenni: „Tisztelt Tamás, jelentem, a menyasszonyod megbaszásra került." De hát ezt nem tehetem meg - néhány sorral lejjebb kiderül, miért. Másnap, reggeli közben, az óbudai Főtér egyik kávézójának teraszán elmesélte, ki mindenkivel él szexuális életet... nem mennék bele a részletekbe, tisztességtelen volna neveket (és főleg: életkorokat!) említenem. Azt mondja, „akire kiveti a hálóját, azt meg is szerzi". Elhiszem neki. Kettővel előttem egy szombattartó zsidó házaspár féltve őrzött kisfiát hódította el... hát, nem lettem volna a fiú helyében, amikor ügye napvilágra kerül, és kihirdetik a rabbinikus ítéletet. A menyasszonyod könyörgésére megígértem, ha legközelebb Budapesten járok, megint megbaszom. Én meg - ismersz, úriember vagyok -, mindig állom a szavamat. Íme hát még egy indok, amiért nem mehetek el az esküvőtökre, Budapestre. Most képzeld el, eljövök, s az esküvő napján  / vagy másnap elkapom a menyasszonyodat / feleségedet. Lásd be, Tamás, ez nem jó ötlet. Azért majd gondolok rátok a nagy napon! Szorítok értetek. Legyetek nagyon boldogok!

Szeretettel csókollak:

Kálmi

Graz, 1995. május 10.

Szevasz!

A menyasszonyom soha nem hallott rólad, valószínűleg összekevered valaki mással. Mindenesetre a leveled, a hozzáállásod, a stílusod felkavaró, elképzelni sem tudom, hova akarsz kilyukadni ezzel az öncélú mocskolódással. Azóta is azon jár az eszem, mivel árthattam neked, ami ezt a fokú bosszúvágyat vagy micsodát táplálja benned. Persze nem jut eszembe semmi. Még egyetem alatt volt valami, amire nem emlékszem? Vagy korábban? Vagy egyetem után? Elcsakliztam volna előled egy nőt? Volt ilyen? Aligha. Mindig te voltál a jóképű csábító, akinek én csak a farvizén evezhettem, arra várva, hátha valakit tovább passzolsz nekem. De akkor mi a bajod? Mi??? Az, hogy elhanyagoltam a barátságunkat? Tény, de ugyanez rólad is elmondható. Két gyerekkori barát eltávolodik egymástól, azt gondolom, ez természetes folyamat, megváltoztunk, mások lettek az igényeink, mindkettőnk életébe új barátok jöttek, új kollégák, új élethelyzetek satöbbi. Ez van. Viszont valahányszor találkozunk, onnan folytatjuk a beszélgetést, ahol korábban abbahagytuk (még ha az a „korábban" öt éve volt is), ugyanúgy röhögünk a régi sztorikon, ugyanolyan őszinte érdeklődéssel hallgatjuk meg a másikat. Ennél többet nem lehet számon kérni egy gyerekkori barátságon. Ez a maximum, és ez nálunk meg is van. De ha netán valamivel mégis megsértettelek - hangsúlyozom: önhibámon kívül -, akkor miért nem írod meg egyenesen, mi bánt? Minek tekeríted a történetet? Mondd, mit akarsz, és kész. Ez a gyomorforgató fantáziaszülemény, ez az undormány... Bármi áll is a dolog hátterében, be kell valljam, óriásit csalódtam benned. És magamban, amiért így félreismertem a gyerekkori legjobb barátomat. Ennyire nem változhattál meg, ilyen fokú transzformáció nincs. Valószínű tehát, hogy mindig ilyen boldogtalan típus voltál, benned lappangott a lelki betegség, csak senki sem vette észre rajtad. Én legalábbis nem. Fiatalkorodban sztár voltál, mindenki ajnározott, ki gondolta volna, hogy álarcot viselsz? Tündéri kisfiú voltál, helyes, aranyos, okos, vicces, a szüleimet nagy örömmel töltötte el, hogy veled barátkozom. Nem baj, nem sajnálom magam, nem bántam meg semmit, mindaz ott és akkor jó volt, viszont áldom az eget, hogy most kiderült, ki is vagy te valójában. Egy hozzád hasonló őrültnek tényleg semmi keresnivalója az esküvőmön. És egyáltalán: az életemben. A mai nappal kitöröllek a címlistámról, és azon fogok munkálkodni, hogy az emlékezetemből is eltüntesselek, habár ismétlem, a legjobb barátom voltál, és igazából a leveled kézhezvételéig még mindig az egyik legjobb barátomnak tartottalak. De ezennel vége, ilyen lelkületű emberre nem szeretnék további energiákat pazarolni. Meggyőződésem, hogy nem vagy épelméjű. Javaslom, keress fel egy szakorvost, mielőtt nagy bajba kerülsz.

Elolvastam még egyszer a leveledet. Nem értem. Nem értelek. Mi történt veled? Mi ütött beléd? Aggódom miattad.

Üdvözöllek:

Lovász Tamás

Budapest, 1995. május 19.

Szia, Tamás!

Kedves vagy, amiért aggódsz, igazán jólesik. Ilyen egy valódi jó barát. Együttérző. De szeretnélek gyorsan megnyugtatni: miattam nem kell aggódnod. Nem bolondultam meg, minden rendben van velem. Viszont te... a kézírásod... hogy úgy mondjam, nem a boldogságot sugározza. Nem vagyok grafológus, de a te írásod elemzéséhez, úgy érzem, nem is kell annak lenni: agresszíven támadó, előre dőlt betűid nagyfokú nyugtalanságról árulkodnak. Tamás, te támadsz! De miért? Félsz? Rögtön a leveled első szava: „Szevasz!" Az „S" betű úgy dől rá szerencsétlen „z"-re, hogy az már félig ki is nyiffant. A „v" agyonpréseli az „a"-t. S ez így megy végig. A betűid egymást gyilkolásszák, barátom, s ez engem borzasztóan nyugtalanít. Kérlek, következő leveleidet számítógéppel írd, s a kinyomtatott irományt add postára. Vagy írógéppel. Mindegy, csak ne kézzel, mert még a végén félreértem ezeket a betűtámadásokat.

Viszont. Hogy jó dolgot is írjak: gyönyörű volt az esküvőtök! Utólag is gratulálok. Neked is, Kingának is. Nem álltam sorba ugyan pusziért, de ott voltam, elmentem az eseményre, nem bírtam ellenállni. A feleségedet megint megbasztam - talán emlékszel, hogy említettem, meg kellett ígérnem neki: ha Budapesten járok, felkeresem. (Hogy ő miért ragaszkodott hozzá - azok után, hogy tudja, hogy te tudsz róla -, fogalmam sincs.) Ne félj, még az esküvő előtti nap basztam meg, pénteken, akkor még nem volt férjnél. Először a vállalata éttermi menzájának mosdójában, ebédszünetben, amit én nagyon elleneztem, de ő eszét vesztve beráncigált, lerántotta a gatyámat, s úgy bukott alá, kedves Tamás, mint a kilőtt báb a céllövöldében. Mintha különleges öröme telt volna abban, hogy a rántott húst marcangoló kollegáitól néhány méterre csinálja. Orális szex után mindig hajbókol, ami, most már tudom, a rituálé része - soha senki nem mondott még ilyen dicsérő szavakat az általam legfeljebb átlagosnak hitt, mások által hitványnak minősített férfiasságomra. Ebéd után elkéredzkedett a főnökétől, s elmentünk a Városligetbe, beálltam egy fűzfa lombjai alá a Mazdával, és ott is, a kocsi motorháztetején. Ki akarta élvezni a szabadság utolsó perceit. Megértem. Mindig óvszer nélkül csináltuk, természetesen, mert azt - nyilván neked is kifejtette - borzalmasan rühelli; szerinte a zacskó hangon csattog, ami lohasztja a baszókedvét, már bocsánat. Elég nehéz elképzelni... mármint azt, hogy ennek a nőnek bármi kedvét szegi. Ki sem nézné belőle az ember, nem? Amilyen kis satnya teste van. Mint egy kisfiúé. S mégis. Vagy talán pont ezért? Ha az ember örömökkel halmozza el, a szeme majd' kifordul a gyönyörtől. Még sosem láttam ilyet. Bevallotta, hogy nem akar gyereket, soha, mert az korlátozná a szabadságban, pedig ha teherbe esne, eltűnne a cisztája. (Jaj, remélem, nem tőlem tudod a cisztát.) S azt is mondta, hogy nem hisz a monogámiában. (Mondjuk, ha nem mondja is, kitalálom.) Nagyon érdekes s elgondolkoztató hasonlattal élt: minden házasság olyan, mint a túlfújt luftballon - bármikor felrobbanhat.

Jó sokan jöttek el az esküvőtökre, népszerűek vagytok! Nem tudtam, hogy ennyi barátod van. Egy-két embert régről ismertem, mindenki meghízott. (Egy kicsit te is, de talán még nem visszafordíthatatlan.) Az esküvői ebédre is bejutottam, szinte végig ott álltam a bohóc mellett, aki lufit hajtogatott a gyerekeknek. Egyszer átnéztél rajtam, igaz, akkor már eléggé be voltál rúgva, plusz én is sokat változtam, amióta nem találkoztunk. Én, veled s régi közös ismerőseinkkel ellentétben, nagyon le vagyok fogyva.

Mielőtt elkezdenél találgatni, elárulom: a vacsora alatt vagy után nem nyúltam a feleségedhez. Férjes asszonnyal nem kezdek. Úriember vagyok.

Van egy kalotaszegi népszokás, az úgynevezett kelengyekirakás: az ifjú feleség közszemlére teszi a ruha- s ágyneműjét, amit az új, férjes házba visz, mindenki megtekintheti. Micsoda szimbolika ül a dolog mélyén, nem? Közszemlére tenni, ami a tiéd. Átlátszóság. Titok nélküliség. Nem csodálatos? Én a magam részéről beleborzongok a gyönyörűségbe. Tiszta lappal belépni egy új életszakaszba. Miért is írom ezt? Azért, mert én ezt kötelezővé tenném a házasulandó felek számára - némi módosítással. Egy kötelező és kölcsönös gyónást vezetnék be, amire az egész násznép előtt kerülne sor. Így egy tiszta nullpont jön létre. Erre lehet építeni. Ha a „módosított kelengyekirakás"-omat törvényben rögzítenék, a feleségedtől tudnád meg mindazt, amiről beszámoltam neked. Ami persze bizonyos szempontból részletkérdés, mert szerintem mindegy, honnan jön az igazság. Jön s kész. Mindig. Elkerülhetetlenül. Néha kicsit késik, de jön.

Kicsit megszaladt a kezem, ne haragudj. Nem untatlak tovább. Mostanában sokat gondolkodom. Sokat okoskodom. Túl sok időm van. És túl sok minden történt a múltban, rengeteg az emlékezni- és elemeznivalóm. De ezekkel nem terhelnélek.

Még egyszer gratulálok nektek! Sok-sok boldogságot kívánok!

Kálmi

Ui.: Úgy tudom, Kinga ki akar jönni Ausztriába sminktetoválást csináltani, ez valami új amerikai őrület, próbáld meg te is lebeszélni róla, mert nagyon meg fogja bánni. Lehet, hogy Hollywoodban nagy szám, de ott senkit sem érdekel, mi lesz tíz év múlva. (Hogy holnap mi lesz: az sem.) Én megmondom, mik a következmények: megereszkedik a bőr, s kész, lekonyul a szemhéjkontúr. Láttam már ilyet. Szörnyű.

Graz, 1995. június 21.

Te, szánni való, nyomorult féreg!

Nem sok hiányzik, hogy odautazzam, és addig rugdaljalak, míg lélegzel. Megvan a címed, te elmeháborodott barom! Nem félsz, hogy rád gyújtom a házad? Miért pont minket szemeltél ki a mocskos perverz játékaidhoz, te közveszélyes, aberrált állat? Kezeskedem róla, hogy elnyerd méltó büntetésedet. A leveleidet eljuttatom a megfelelő helyre, hogy te is minél előbb odajuss - a megfelelő helyre. Oda, ahová tartozol. Egy bezárt szobába. Addig nem nyugszom, míg ki nem leszel vonva a társadalomból. Te, károsanyag!

Kezdheted a visszaszámlálást.

Lovász Tamás

Budapest, 1995. június 29.

Kedves barátom, Tamás!

Leveled hangneme azt a gyanút ébreszti bennem, hogy megorroltál rám. Nyilván amiatt, ami a feleséged s énköztem történt. Igazán sajnálom. Azon túlmenően, hogy - a száz százalékos őszinteséget választva - mindent elmondtam, mást nem róhatsz fel nekem. Elvégre nem én csaltalak meg, hanem a feleséged (ex-menyasszonyod: így a pontos). Kétségtelen, hogy én voltam a kezdeményező fél, de hidd el, ha nem lett volna fogadókészség, nem nagyon erőltetem. Csak egy kicsit.

Hogy miért tettem?

Nyilván ezt már az előző levelemben ildomos lett volna megírnom (sőt az azelőttiben), mégsem írtam. Megengedtem magamnak egy kis játékot az idővel... ha úgy tetszik: dramaturgiával láttam el ezt az igencsak prózai történetet. És most sem adom könnyen a választ. Játsszunk egy kicsit, jó? Kapsz egy kis fogódzót: egy mondatot. Ha ebből nem jössz rá, a következő levelemben adok még egy kis segítséget. Cél: minél kevesebb segítséggel kitalálni a tettem indítékát / indítékait.

Első mondat: „A gyáva kisfiú hosszas unszolására a barátja saját félévi bizonyítványa alá hamisítja az apja aláírását."

Nos? Kérsz még segítséget?

Múltkor írtam a kelengyekirakási népszokásról. Emlékszel? Ez lett a vesszőparipám. Mert olyan szép. Olyan nagy. Olyan finom. Gondolkodtál rajta? Eldöntöttem, hogy én is ezt fogom tenni, „kelengyekirakást tartok": kirakom, amim van. Ami bennem van. Nem rejtek el semmit. Viszont, a kalotaszegi feleségekkel ellentétben, én a kipakolt dolgokat nem szándékozom magammal vinni életem új szakaszába. Ott akarom hagyni, közszemlén. Hordják szét, köpködjék le, robbantsák fel. Nekem már nincsenek titkaim. Ami volt, azt a rendőrség néhány héten belül maradéktalanul felfedi, három „barátom" aktív közreműködésével, akik jelenleg Ausztria három különböző városának rendőrkapitányságán tesznek tanúvallomást ellenem. A mozgásomat már az év eleje óta figyelik, a telefonjaimat lehallgatják. Egyelőre hagynak jönni-menni, de ez már nem lesz sokáig így. Például tengertúli repülőjegyet már nem vehetnék, nem mintha egy percig is gondolkodtam volna szökésen. Régóta tudom, hogy szorul a hurok a nyakam körül, de most ez már, érzem, a végjáték: az említett három úriember szájából elhangzó mondatok pontot tesznek a nyomozás végére, az elkövetkezendő hetekben tonnányi bizonyíték gyűlik össze ellenem. Szinte már látom, ahogy a sarokba szorított ügyvédem összegubózva nyüszít a tárgyaláson, mint egy megkorbácsolt eb. Szegény. (Mielőtt bármi rosszra gondolnál, Tamás barátom: nem vagyok gyilkos, se nem rabló, kizárólag fehérgalléros ügyletekbe folytam bele.)

Életem új szakasza következik tehát, hamarosan letartóztatnak, s az elkövetkező tíz-tizenkét évet börtönben fogom tölteni. Azt írtad, kezeskedsz róla, hogy elnyerjem méltó büntetésemet. Látod, nem is kellett a közbenjárásod. Annyi a különbség, hogy nem az őrültek házába megyek, hanem bevonulok egy cellába (s kivonulok a társadalomból - ahogy parancsoltad). Nagyon boldog vagyok, mert tisztán, súlyoktól megszabadulva, üresen fogok bemenni, üres fejjel, üres lélekkel, hogy odabent feltöltődhessek, nulláról. Fel akarom magam építeni, s ehhez a bezártság ideális körülményeket biztosít majd. Rá akarok jönni, mi a fő koncepció. Értesz? De ahhoz, hogy megtaláljam, előbb üressé kell válnom. Ahhoz azonban, hogy „kiürüljek", meg kell élnem bizonyos érzelmeket, amelyek eddig „elkerültek". Amióta sok időm van gondolkodni, elmélyülten keresem a múltban azokat a pontokat, ahol irányt változtatott az életem. Amiknek eredményeként itt kötöttem ki, ebben a grazi lakásban, arra várva, hogy a hatóság rám törje az ajtót. Ezekhez a pontokhoz, „életem mérföldköveihez", érdekes, egy-egy személy is tartozik. Mint Sándor Mátyásnak Carpena, Carlo Zirone, Sárkány vagy Torontál Simon.

Na, megint túl sokat írtam. Nagyon unalmas, ugye? Ne haragudj.

Ölellek:

Kálmi

Graz, 1995. július 10.

Sehr geehrter Herr Lovász![1]

Kálmán Kondoros, der in unserer Anstalt seine Haftstrafe verbüßte, ist am 7. Feber 1996 in Folge eines Selbstmordversuches ums Leben gekommen. In seiner Zelle wurde ein Brief gefunden, der von ihm verfaßt und an Sie adressiert war. Hiermit übersenden wir Ihnen diesen Brief. Gleichzeitig möchte ich Sie aber darauf aufmerksam machen, daß eine offizielle Kopie dieses Briefes und eine Übersetzung angefertig wurde, die wir zur genauen Untersuchung der Umstände des Todesfalls heranziehen werden.

Hochachtungsvoll

Udo Warsch

Justizanstalt Wien-Simmering

Kaiserebersdorferstr. 297

A-1110 Wien

Österreich

Wien, 3. Febr, 1997.

Kedves barátom, Tamás!

Remélem, jól vagytok. Utolsó levelemre, amit kb. másfél éve írtam, nem válaszoltál. (Rád ijesztettem a több fordulós rejtvénnyel?) Engem azóta elfogtak, s leültettek. Egész jól megúsztam, csak nyolc évet kaptam. Elképzelhetetlenül hosszú idő ez is. Az elmélkedésen kívül a testemmel is foglalkozom, konditerembe járok, jól megizmosodtam. Egy kínai srác, Hua pingpongozni tanít, elég jól megy már. Jobb kezes srác, de ellenem ballal játszik, így is mindig megver.

Amúgy nem olyan jó a börtön, mint hittem. Sok csalódás ér. A legnagyobb keserűségem, hogy amiért jöttem - megtalálni a lényeget -, azon már túl vagyok. Itt bent, elcsendesedve, mindentől elzárva hamarabb jött az üzenet, mint gondoltam. Tudtam, hogy jönni fog, csak várni kell rá, és figyelni. És megjött. Azt kell mondjam: sajnos. Azóta is itt kering a fejemben.

Kímélet.

Ez az a szó. Egy lidércnyomásos éjszaka kellős közepén talált rám. Izzadtan ébredtem egy álmomból. Ahogy az ágy szélére ültem, mindenféle csinnadratta és pompa nélkül megkaptam a szót. Kímélet. Nem súgta senki, nem volt odaírva valahova. Jött. (Nem tudom, hogyan.) Jaj, Tamás, mindennél világosabban látom, mennyire nem e szerint éltem. Sőt. Titkon bíztam benne, hogy az őszinteség az erények királya, de nem. Ennek ellenkezője az: a kímélet. Mindegy. Mit kezdjek én ezzel itt bent? A kímélettel? Várni tudok, egyebet nem. És okoskodni, elmélkedni.  Meg pingpongozni Huával? Kímélet. Olyan mélyről fakadó, erős meggyőződést s elementáris igazság-felismerést, belső bizonyosságot érzek ebben az egy szóban! Annyi mindent láttat velem ez a fogalom, hogy az... nem is tudom. Tényleg abbahagyom az okoskodást, mert már magamat is idegesítem. Téged nyilván még jobban. Kicsit lenyugszom, és holnap folytatom.

[1] A német nyelvű levél magyar fordítása: „Tisztelt Lovász úr! Intézetünkben őrzött Kondoros Kálmán 1996. február 7-én öngyilkosságot követett el, és életét vesztette. Cellájában egy levelet találtunk, amelyet ő írt, és készült feladni egy önnek címzett borítékban. Ezúton elküldjük önnek a levelet - tudnia kell azonban róla, hogy a levélből hivatalos másolat és fordítás készült, amelyeket felhasználtunk a börtönben történt haláleset kivizsgálásához. Üdvözlettel: Udo Warsch" Bécs, 1997. február 3.

A német fordítás Clemens Prinz munkája.

Megjelent a 2011/2-es Bárkában.