Oravecz Imre

Kaliforniai fürj*

32

István és Gábor egy-egy kisebbfajta bőrönddel a kezében a mondott napon hajnali öt óra előtt tíz perccel megjelent az Union Oil épülete előtt. Lévén, éppen hétfő, mikor is mindenkit ki kellett szállítani a munkahelyére, két nyitott teherautó várakozott a járda mellett. Azért csak kettő és nem több, mert a cég akkor már fúrásainak zömét északabbra, a szomszédos Santa Barbara megyében, a nem sokkal azelőtt felfedezett lompoci, Santa Maria-i olajmezőkön végeztette. Ebből kifolyólag már kevesebb embert foglalkoztatott a környéken, és azokat sem kellett mind utaztatni, hiszen jó páran állandó jelleggel a helyszínen, a tornyoknál laktak.

A teherautókat még üresen találták. Megkérdezték az egyik, ajtónélküli vezetőfülkében ülő sofőrjét, melyik megy Hopper Canyonba, mire az a mögötte álló, másik teherautóra mutatott. Ahhoz mentek, és a lelógó fémhágcsón felkapaszkodtak a platóra. Hamarosan mások is csatlakoztak hozzájuk, és mire öt óra lett, megteltek a padok. Az emberek köszöntek egymásnak, így nekik is, de ettől eltekintve nem beszéltek. A gyér utcai világítás mellett nem lehetett jól látni, de Istvánék egyet teljes bizonyossággal meg tudtak állapítani: mindenki nagy, széles karimájú kalapot visel.

A kihalt Main Street a Telegraph Roadba torkollott, az pedig kivitt a városból, mert az már az országút volt. Az utolsó házakat elhagyva a jármű felgyorsított, és felerősödött a menetszél. Istvánék háttal ültek a menetiránynak, és bár nem fáztak, ösztönösen felhajtották a kabátgallérjukat és behúzták a nyakukat. Holdtalan volt az éjszaka, így a sötétben elmaradó tájból mit sem láttak. A vasútvonalat is csak azért észlelték, mert itt-ott világítottak a szemaforok, és az országút többször is keresztezte a síneket. Fillmore-ban már volt némi forgalom, mikor áthúztak rajta. Utána még jó darabig mentek, aztán egyszer csak letértek az országútról, és a lelassult tempóból és a zötykölődésből ítélve, valami földúton haladtak tovább. Aztán megint csökkent a sebesség, még erősebb lett a zötykölődés, és sűrűn kanyarodtak jobbra-balra, mintha akadályokat kerülgetnének. István felállt, megfordult és előre nézett, a menetirányba. A fényszórók fényénél azt látta, hogy egy kopár völgyfenéken vánszorognak előre. A völgy a Hopper Canyon volt. A másik autó eltűnt előlük, feltehetően továbbment az országúton.

Egyszer csak kissé távolabb egy kivilágított torony vált láthatóvá előttük. Fúrótorony volt. Mikor odaértek, megálltak. A motort le sem állítva a sofőr hátrakiáltott egy számot, mire ketten leszálltak közülük. Aztán folytatták útjukat. Ez a jelenet más-más számmal még négyszer ismétlődött, még négy tornyot érintettek, mialatt emelkedett a völgyfenék, és egyre feljebb hágtak. A hatodik torony közelébe érve István a maga számát hallotta. Megszorította Gábor vállát, és lemászott. Rajta kívül még ketten kászálódtak le, utána az autó továbbment. Kissé odébb egy kalyiba, kis faház állt, amelynek tornácán villany égett. A másik kettő arra vette az irányt. István követte őket. Mikor mindhárman odaértek, bemutatkoztak egymásnak. Az egyik Bob Robbins fúrómester volt - István olyan ötven körülinek nézte -, a másik - vele egykorúnak látszott - Dick Sharp élező. A kalyibának egy szobája volt három ággyal. Megmutatták neki, melyik lesz az ágya, a szekrénye, meg egyáltalán mi hol van. Aztán átöltöztek - István abban a ruhában maradt, amelyben jött -, és a toronyhoz indultak, amely valamivel feljebb volt, az oldalban.

Némi kerülővel út vitt oda, de ők a meredek gyalogösvényen mentek fel. Műszakkezdésig, 6 óráig még volt némi idő. István megállt egy helyen, és körülnézett. Már pirkadt, és lehetett látni, hogy a Hopper Canyon egy hosszú, szűk völgy, amelyet meredek hegyoldalak fognak közre. A völgyfenéken itt-ott fák sötétlettek, de feljebb egy bizonyos magasságon túl csak elvétve akadt fa, utána meg már csak bokrok váltakoztak nagy kiterjedésű, kopár meredélyekkel fel egészen a távoli tetőkig, amelyek érintkezni látszottak a még szürke éggel. Visszairányította a tekintetét a völgyfenékre, a canyon folytatására, amerre a teherautó a többiekkel, így Gáborral is elment. A tornyuktól nem messze egy másik torony emelkedett, és azon túl megint egy másik, aztán távolabb még hármat számolt meg, egymástól nagyjából egyenlő távolságra, szinte egy vonalban a többivel, a növekvő magassághoz igazodva, lépcsőzetesen mind feljebb. Az utolsó torony már olyan messze volt, hogy inkább csak hunyorgó fénye jelezte, hogy ott van.

Mikor felértek a toronyhoz, Bob kérdezett valamit a távozni készülő éjjeliőrtől, aztán körben járt, megnézte, hogy a helyén, rendben van-e minden. Még a toronyra is felment, de legtüzetesebben a tengelyek, hajtószíjak, kötelek állapotát ellenőrizte. Mire végzett, az eget gyöngyházszínűre változtatva a nap is felkelt, és már szinte teljesen kivilágosodott. Az éjjeliőr jóval érkezésük előtt begyújtotta és felfűtötte a gőzgép kazánját. Istvánnak tartott bevezetője után Dick odament a masinához, és megnézte, megvan-e a szükséges nyomás. Megvolt. Intett az immár a fúrólyuk mellett álló Bobnak, és ráeresztette a gőzt a tolattyúra. Bob állított az igazítóbilincsen, majd az órájára pillantott, és a hosszú váltórúddal pontban hatkor üresből hajtásba kapcsolta a gőzgépet. Aztán kezét a fúrókötéllel együtt mozgásba jött igazítóbilincsre téve elfoglalta helyét magas, hokedliszerű ülőalkalmatosságán, amelyre inkább támaszkodott, semmint ült rajta, mert fél farát ráhelyezte ugyan, és egyik lábát a kereszthevederén nyugtatta, de a másikat lenyújtotta a padlózatra, mintha állna.

A toronytól távolabb volt egy félhajas, nyitott kovácsműhely. Ez volt Dick birodalma. Miután megkezdődött a fúrás, István oda követte őt. Tüzet raktak a kohóban, és egy kézi csörlővel beemelték az élezésre váró, súlyos vésők egyikét, amely élezés többnyire nem is élezés volt, hanem kovácsolással formálás. István kezelte a fújtatót, és olykor fordítottak a vésőn. Mikor rendesen izzásba jött a feje, kivették a tűzből, az üllőre illesztették, és Dick addig verte kalapáccsal, míg az el nem nyerte kívánt alakját és hajlásszögét. Mikor ezzel megvoltak, a közeli vizes hordóhoz vitték, és megedzették.

Mielőtt kezelésbe vették volna a következő vésőt, Dick kikapcsolta a világítást, mert közben egészen kivilágosodott, nappal lett, és a természetes fényben tisztán láthatóvá vált a torony, a gőzgép, a nagy meghajtó dob, a himba, a fúrólyuk, a fúrókötéldob, a szállítókötéldob, az iszapcsatorna, az iszapgödör, minden. Capp, capp - járt fel-le a fúrókötél, sistergett, sziszegett a gőzgép, csattogtak, surrogtak a meghajtó szíjak, nagy volt a zaj. A nap még mindig nem sütött be a canyonba, de máris jóval melegebb lett, kivált a kovácsműhelyben, ahol a tűz is égett, és az izzó vas is fokozta a hőérzetet. István még nem izzadt éppen, de Dickhez hasonlóan ingujjra vetkőzött.

Nyolc óra tájban Bob leállította a himbát meghajtó nagy dobot, elengedte az utánaeresztőt, és leszállt a székéről. Kiiktatta az utánaeresztőt, működésbe hozta a fúrókötéldobot, és mindenestül a felszínre emelte a fúrószerszámot. Jó mélyen lehetett, mert eltartott egy darabig, amíg felért. Mikor kint volt a béléscsőből, a készenlétben várakozó Dick és István oldalra lendítette, Bob pedig eresztéssel a padlózatra fektette.

Kanalazás következett. Bob úgy ítélte meg, hogy a lyuk talpán felgyülemlett a zagy, és ideje kiszedni, kikanalazni. Akadályozta volna a véső további munkáját. De más oka is volt, hogy a felszínre kellett hozni a törmeléket. Mintát kellett venni, és azt csak így lehetett. Bob csak így tudta megvizsgálni az átfúrt kőzet anyagát, és elkerülni, hogy észrevétlenül áthaladjanak az esetleg már nyomokban olajt tartalmazó és az olaj közelségét jelző rétegen.

Dick a víztartálytól odahúzta, és a béléscső szájába dugta a víztömlőt, Istvánnal pedig megnyittatta a tartály csapját. Vizet folyattak a fúrólyukba. Bob pár perc elteltével elzáratta a csapot, és intette Dicknek, hogy jöhet a kanál. Erre Dick Istvánnal behozott a csőpadról egy csövet, amely abban különbözött a többitől, hogy vékonyabb volt, és talpszelepe az egyik végén. Ez volt a kanál. Bob elindította a kanalazócsőrlőt. Mikor a kanalazókötél leereszkedett, Istvánék ráhurkolták a kanálra. Bob a kanalazócsőrlőt ismét bekapcsolva addig emelte a kanalat, amíg a szelepes vége a béléscső szája fölé nem ért. Mikor odaért, Dick beleirányította, Bob pedig leengedte a lyuk talpára. A zagytól iszapossá változott víz lent a kőzettörmelékkel együtt beáramlott a kanalazócsőbe, és amikor Bob újbóli irányváltás után húzni kezdte felfelé, az iszap- és törmelékoszlop súlya elzárta szelepet, és a cső foglyul ejtette, ami beléje került. A felszínre érve Istvánék úgy húzták oldalra, hogy amikor Bob eresztéssel lefektette, a nyitott vége pontosan az iszapcsatornába ért, és abba ömlött a tartalma, az pedig a távolabb lévő iszapgödörbe vezette. Bob nem várta meg, amíg a cső teljesen kiürül, odasietett, és alátartotta a kezét. Aztán alaposan megnézte, ami a markában maradt, a másik kezével megpiszkálta, még meg is szagolta, és csak azután hagyta, hogy Dick a szelepes végét megemelje, vízzel kiöblítse, és Istvánnal a helyére vigye.

Bob a fúrólyukhoz visszamenet még nem húzatta fel a szállítókötelet, és nem nyúlt a fúrókötéldob kapcsolójához. A fúrószerszám visszaeresztése előtt volt még két időszerű teendő. A fúrólyuk a vésés révén egy csőhosszal mélyült. Ezért bővíteni kellett, majd béléscsövet hosszabbítani és utánaengedni. Istvánék egy erre a célra rendszeresített kis kocsin egy nagyobb átmérőjű vésőt, egy bővítővésőt toltak a torony alá, és lecserélték a fúróvésőt. Bob a szállítókötéllel felemelte, Istvánék a fúrólyukba igazították, ő pedig leengedte. Járatta egy darabig, aztán felhúzatta. Istvánék megint megcserélték a vésőket, és most egy szál béléscsövet hoztak a csőpadról. A cső egyik végére rákötötték a szállítókötelet. Bob újból elindította a szállítódobot. A cső függőlegesen a magasba emelkedett. Mikor az alsó vége a béléscső szája fölé ért, Dick ráillesztette, és különleges fogóval belecsavarozta. Utána nem oldották le mindjárt a toldalékról a kötelet. Még szükség volt rá. Bob emelő üzemmódban újfent elindította a szállítódobot, és a szállítókötéllel feljebb vonta a teljes béléscsövezetet, majd ismételt irányváltás után visszaejtette. Ezt a műveletet addig ismételte, amíg a fel-le mozgatás következtében a béléscsövezet egészen le nem csúszott a lyuk talpára. Mikor már csak annyi volt kint belőle, mint hosszabbítás előtt, leállította a szállítódobot, Dick pedig eltávolította a feleslegessé vált kötelet. Utána Bob bekapcsolta a fúrókötéldobot, felemelte a padlózatról a fúrószerszámot, Istvánék újból a béléscső szája fölé irányították, ő pedig visszaengedte a mélybe, és a fúrókötelet ismét az utánaeresztőbe fogatta. Ezt követően elindította a himbát, majd visszaült a helyére, és az utánaeresztőre tette a kezét.

Dick Istvánnal visszament a kovácsműhelybe, de nem folytatták, amit abbahagytak. Dick elővette a zsírozót, feltöltötte zsírral, és elkezdték az általános zsírozást. Napjában kétszer zsíroztak így, kétszer juttattak súrlódásgátló, súrlódáscsökkentő anyagot minden forgó, csúszó részre. Aznap ez volt az első zsírozás. A gőzgéppel kezdték, konkrétan a tolattyúval és a lendítőkerékkel, a kanalazócsőrlővel folytatták, majd áttértek a nagy meghajtódobra és a himbára, aztán a szállítódobra, a fúrókötéldobra, és végül a koronacsigával, annak csigasorával fejezték be fent a torony tetején. Jobban mondva, egyelőre Dick kezében volt a nagy hengeraklú zsírozó, ő nyomta belőle a pirosas színű kenőanyagot a megfelelő helyekre, István csak vele ment, és nézte, hol, hová és mennyit kell. Egyszerű volt az egész. Le kellett csavarni a zsírozó lyukakról a zárósapkát, beledugni a zsírozó csőrét, és pumpálni, a nyitott felületekre meg csak ráengedni és ujjal egyenletesen szétkenni. Vigyázni csupán a működésben lévő gőzgépnél, a nagy meghajtódobnál és a himbánál kellett. A többi szerkezet most állt. Így azok zsírozása nem járt veszéllyel. Kivéve a koronacsigáét, mert a feljutás a toronyra az ügyességen kívül óvatosságot is kívánt, hiszen meredek volt a felvivő vaslétra, és az ember könnyen lezuhanhatott, ha zsíros kézzel fogta meg a fokát, és lecsúszott róla a keze, a másik kezével meg, abban lévén a zsírozó, nem tudott kapaszkodni. Igaz, ez Istvánt még nem fenyegette, mert tiszta volt a keze, és mindkettő szabad, hiszen Dick vitte a zsírozót. Ennek ellenére fellélegzett, mikor végre lihegve felért a toronyfedélzetre, és megállapította, hogy nincsen tériszonya. Soha életében nem volt ilyen magasan, és attól tartott, hogy lesz.

A toronyból lejövet felélesztették a kovácsműhelyben a tüzet, és újból munkához láttak. A délelőtt folyamán még többször kellett kanalazni és béléscsövet beépíteni, azaz hosszabbítani. Ez utóbbit egy órán belül kétszer is, mert puhább közegbe ért a véső, és gyorsabban haladt lefelé. Úgy, hogy István alig mosta le a kezéről az iszapot, máris megint olyan lett, de még a nadrágszárára is ráfröccsent. Az ingére csak azért nem került, mert addigra félmeztelenre vetkőzött, kockáztatva, hogy esetleg felég a bőre. A sapkáját nem vette le, de nem sokat ért, nem nagyon védte a fejét. Most értette meg, miért visel mindenki kalapot, amely majdnem akkora, mint otthon volt a nagy kenyérsütő tepsi. Árnyékban tartja az ember arcát, és a nap sem süt a szemébe. El is határozta, hogy ő is olyan kalapra cseréli a sapkáját.

Éppen végeztek egy újabb béléscsőtoldással, mikor Bob megnézte az óráját, és nem indította el a meghajtódobot. Mozdulatlan maradt a himba, és vele a fúrókötél is.

- Ebéd! - kiáltotta, és elhagyta a helyét.

Istvánék levették az üllőről a soros vésőt, gyorsan megedzették, és a földre állították, a többi mellé. Szenet vetettek a tűzre, és kezüket egy ronggyal megtörölve leereszkedtek a kalyibához. Magára hagyták a tornyot, de a gőzgépet nem állították le, Bob alapjáratban hagyta, és úgy forgott tovább a lendítőkerék, üresen.

A delelő nap erősen verte a kalyibát, de a tornácon árnyék volt. Bob már ott ült a kecskelábú asztalnál, és éppen szedte elő az elemózsiás faládikájából az ebédjét, amely hazai volt. Hétfőn és úgy általában a hét első felében a hazajárók mindig hazait ettek. Csak amikor elfogyott, vagy ráuntak, akkor hozattak maguknak mást Fillmore-ból vagy máshonnan a céggel. Egy alkalmazott naponta végigjárta a tornyokat, és összegyűjtötte az igényeket.

Dick is kihozta a faládikáját, és csatlakozott Bobhoz. Jól elkülönítve ugyan a fehérneműjétől és a tisztálkodási szereitől, de István elesége a bőröndjében volt. Kivette belőle, amit enni szándékozott, és kivitte a tornácra. Kissé röstellte, hogy neki nincsen olyan alkalmatos tárolója. Vissza akart menni az asztalkendőért, mert Anna azt is tett be neki, de aztán mégsem ment. A csupasz, gyalulatlan asztallapra rakott mindent, és maga is leült.

Bob és Dick valami szendvicset evett, amelyből paradicsomkarikák kandikáltak ki. István ebédje nyers szalonna volt kenyérrel és hagymával. Mikor a másik kettő látta, hogy a szalonnát kézből eszi, a hagymát pedig fel sem darabolja, hanem egészben harapja, miután meghámozta és megsózta, egymásra néztek. István ezt nem vette észre, mert a paradicsom elvonta a figyelmét. Csodálkozott, hogy márciusban azt esznek. Nem tudta még, hogy Kaliforniában egész évben van paradicsom.

Ettek, nem beszéltek. De aztán Bob, végezvén az első szendvicsével, István felé fordult:

- Honnan jött, Steve?

- Ohióból, Toledóból.

- Mink is keletről jöttünk - mondta Dick. - Én New Jerseyből, Perth Amboyból, Bob meg Pennsylvaniából, Johnstownból.

- De nem mostanában - vélekedett István.

- Á, nem, nem - felelte Bob. - Itt húzzuk már az igát pár éve.

Megint hallgattak.

- Holland? - tudakolta Bob, mikor a második szendvicsét is megette.

- Mért volnék holland? - ütődött meg István.

- Hát, merthogy olyanforma a beszéde, mint a hollandoké. Torrey Canyonban együtt dolgoztam egyszer egy holland élezővel, aztán az is így beszélt, ilyen lágyan ejtette a szavakat, mint maga.

- Nem is tudtam, hogy lágy a kiejtésem - válaszolta István. - Nem, nem, nem vagyok holland. Magyar vagyok.

- Magyar?

- Az.

- Hm - mondta Bob és Dick is szinte egyszerre. Nem lehetett tudni, hogy azért-e, mert meglepte őket ez a közlés, vagy nem tudtak mit kezdeni István nemzeti hovatartozásával.

Megint nem beszéltek egy darabig. Aztán Dick szólalt meg ismét. Végzett az evéssel, és arra lett figyelmes, hogy István, aki még mindig evett, leteszi a bicskáját, és egy nagy madarat figyel, amely kiterjesztett szárnyakkal lomhán köröz a canyon felett.

- Kondorkeselyű - világosította fel.

- Ilyen nagy?

- A legnagyobb madár a világon.

- Igazán?

- De van itt más is, nagyemlős is - kapcsolódott be Bob ismét a beszélgetésbe.

- Mi?

- Hát, medve, barnamedve. Grizzly is volt, de az már nincsen.

- Akkor itt vigyázni kell, nehogy megtámadja az embert

- Á, dehogy! Nem bánt az, ha nem bántják. Ide meg pláne nem jön, ahol ilyen nagy mozgás van, meg zaj.

- Puma is van - mondta Dick. - Ismeri a pumát? Az kisebb, és még kevésbé bántja az embert. Az olyan félénk állat, hogy jóformán a színét se látni. Néha azért lakott területre is bemerészkedik. Azt mondják, Fillmore-ban a múltkor a hegyoldalból ráugrott az egyik szélső ház tetejére, onnan meg az udvarra, aztán elvitt egy kis macskát.

- Meg van Davy Brown is - közölte Bob, közben Dickkel összekacsintva.

- Ki az a Davy Brown?

- Egy veszedelmes törvényenkívüli, egy bandita.

Ez nem volt igaz. Davy Brownt már régen elfogták. Sőt, akkor már nem is élt, de amíg élt és szabadlábon volt, nem erre, hanem inkább Santa Barbara környékén tevékenykedett. Csak ugratni akarták vele Istvánt, de ő nem ment lépre, mert látta, hogy Bob és Dick összekacsintanak. Erre nem reagált hát, elengedte a füle mellett. De különben sem ijedt volna meg. Nem az a fajta volt, akit ilyesmivel lehet riogatni. Otthon, Nádasd környékén is voltak még állítólag betyárok a 90-es években, mégis még éjszaka is, még a fizetésével a zsebében is neki mert vágni a hazaútnak, mikor ott dolgozott a lemezgyárban. Mindig másodmagával ugyan, de attól még megtámadhatták volna.

Véget ért az ebédszünet. Elpakoltak, visszamentek a toronyhoz, és folytatták a munkát. Kora délután volt még három kanalazás, két bővítés és két béléscső-hosszabbítás. Aztán alighogy végeztek a második hosszabbítással, megint le kellett állni, vésőt cserélni és cementezni, védeni a lyuk falát beomlás ellen, mert váratlanul lágy, homokos réteget értek. Vésőt cseréltek is, a szárnyatlant a réteghez illő szárnyasra, de cementezni mégsem cementeztek, mert a cementezés hosszadalmas művelet volt, és utána még három napig várni kellett volna, hogy megkössön a cement. Kockáztattak hát, annál is inkább, mert Bob úgy érezte, a lágy réteg nem lesz vastag. Visszaengedték a fúrószerszámot, és tovább mélyítettek. A lyuk nem omlott be, és Bobnak igaza lett, a homokot hamarosan kőzet váltotta fel. Kivették hát a szárnyas vésőt, és megint szárnyatlant tettek le, nagyobb metszőszöggel és tompább éllel. Az új véső jobban aprított, de a nagy keménység erősen lefékezte a haladást. Egy óra is eltelt, amíg összejött annyi zagy, hogy kanalazni kellett.

Istvánékra közben nem volt szükség a lyuknál, de nem mentek vissza a kovácsműhelybe. Vizet engedtek a gőzkazán vízterébe, pótolták az elégetett fűtőolajat, aztán úgy négy óra tájban megint zsírozó körútra mentek. Ugyanúgy jártak el, és ugyanazok voltak az állomásai, mint délelőtt, azzal a különbséggel, hogy most már István is zsírozott. Dick a gőzgépet, nem tudván, hogy Istvánnak nem újdonság, hiszen Magyarországon egyszer volt nekik, még nem engedte át, de a többit, beleértve a mozgásban lévő nagy meghajtódobot és a himbát is, már rábízta. A biztonság kedvéért azért vele tartott, és figyelte, jól csinálja-e, és a torony tetejére még maga vitte fel a zsírozót.

Mikor befejezték a zsírozást, Bob továbbra is a megszokott helyén volt, és rendületlenül táncoltatta a fúrókötelet, mert még mindig nem kellett kanalazni. Dick odament, és kérdőn széttárta a karját, mire ő tagadóan ingatta a fejét. Ez után Dick és István a szállítódobbal a kiskocsira emelték a kiszedett szárnyas vésőt, hogy visszatolják a kovácsműhelybe. A kovácsműhely elől a kalyibára lehetett látni. Mikor odaértek a vésővel, arra lettek figyelmesek, hogy egy nyitott személyautó kanyarodik a kalyiba elé, kiszáll belőle a vezető, és felfelé indul, hozzájuk.

Mr. Millard, az üzemfőnök volt az. Hetente egyszer, rendszerint hétfőn tájékozódás céljából végigjárta a tornyokat. Mikor felért, biccentett feléjük, és Bobhoz ment. Bob nem állította le a fúrókötelet, hanem odaintette Dicket, és átadta neki a helyét, ő pedig félrevonult az üzemfőnökkel. Váltottak pár szót, aztán az iszapcsatornához mentek és megnézték a legutóbbi zagy maradékát. Mindketten belemarkoltak. Aztán a víztartály csapjánál kezet mostak. Bob visszament a helyére, átvette Dicktől az eresztőbilincset, Mr. Millard pedig távozott.

Már öt óra is elmúlt, mikor végre kanalazhattak, de béléscsövet csak közvetlenül műszak vége előtt kellett hosszabbítani. A nap még nem ment le, még sütött a hegyeken túl, de a canyon, a canyon feneke, két oldala már árnyékba borult, és olyan volt, mintha máris alkonyulna. Mikor a bővítést követően végeztek a béléscső-hosszabbítással, már sötétedett. Elindították az áramfejlesztőt, és bekapcsolták a világítást. Vasárnap, mikor szünetelt a munka, akkumulátor szolgáltatta a világításhoz szükséges áramot, de most, hogy működött a gőzgép, meghajtatták vele a dinamót, és az akkumulátort is tölteni kellett. Kisvártatva egy lovas ember érkezett, az élelembeszerző. A kalyibánál kikötötte a lovat, és feljött megkérdezni, mit kérnek másnapra. Nem kértek semmit. Megvárták a váltást, átadták a tornyot, aztán leballagtak a kalyibához. Felkapcsolták a tornácvillanyt, lemosakodtak és megvacsoráztak. Bob és Dick aszalt barackot evett, István krumplipogácsát, amelyet Anna a háziaktól kölcsönkért tüzifánál külön neki sütött. Ültek egy darabig a tornácon az aznap tett haladásról beszélgetve. Bob a nagyfőnök, Lyman Stewart tilalma ellenére pipázott is közben, aztán Dickkel együtt bement, és mindketten lefeküdtek. István még kint maradt. Napközben azt tervezte, hogy műszak után felugrik a 4-es toronyhoz, és meglátogatja Gábort, de letett róla. Fáradt volt. Elfáradt, nem annyira magában a munkában, hanem az állandó jövés-menésben. És a nap is nagyon kiszívta. Ha nem is zörgött, de úgy érezte, feszült az arcán, a felső testén a bőre. Csak feküdni vágyott, pihenni. Feltekintett a csillagos égre, aztán maga is bement és levetkőzött. Alighogy letette magát az ágyra, nyomban elaludt. Még arra sem volt ideje, hogy előtte gondoljon valamire, nem hogy, mint szokása volt, sorra vette volna a nap eseményeit.

* regényrészlet