A 2007-ben a Pagony Kiadó által alapított, kétévente megrendezésre kerülő Aranyvackor-díj és pályázat célja olyan tehetséges írók és illusztrátorok felkutatása, akiknek a munkáiból igényes gyerekkönyv készíthető. A 2015-ös pályázaton a Bárka-Papírhajó két különdíjat is kiosztott: Benedek Gábor István – Tóth Emese Éva: Jegesmesék és Kocsis Noémi – Nagy Orsi: A láthatatlan Pintyő művének.
Íme, A láthatatlan Pintyő!
Kocsis Noémi – Nagy Orsi
A
láthatatlan
Pintyő
(részlet)
Pintyő bedugta a zsinór végét a kimustrált rádió oldalába és bekapcsolta a mikrofont.
Aztán megköszörülte a torkát.
– Jó napot, kedves hallgatóink, megkezdjük műsorunkat! Először is híreket mondunk. Ma reggel a nyitott ablakon keresztül hallható volt, ahogy a kukásautó elviszi a szemetet. Az egyik kukás bácsi vidáman fütyörészett, valahogy így... – és Pintyő igyekezett utánozni a füttyöt. Dallamot nehéz volt benne felfedezni, de kétségkívül vidáman szólt.
– És most izgalmas hírekkel folytatjuk. A postás ma egy nagy dobozt hozott valakinek a házba. Vajon kinek és mit? Rejtélyes az eset, de szakértőink ki fogják vizsgálni. Szakértőink szerint a rejtélyes dobozban nagy méretű játékszer lehet, mondjuk roller, dömper, ilyesmi. Szakértőink keresik, ki lehet a csomag címzettje. És most kaptuk az információt: a mai ebéd borsóleves és szilvás gombóc lesz. Megismétlem: borsóleves és szilvás gombóc! Kedves hallgatóink, híreink végén ismét fütyülést hallhatnak.
Pintyő legszívesebben kikapcsolta volna a mikrofont. Igencsak ebédidőre járt és ő éhes volt. Nem sok kedve volt a füttyszóhoz, de ha már megígérte...
A tető közeli részén, ahova magas kapcsolószekrényt építettek, de Pintyő tudomása szerint jó ideje nem használta senki, valaki krákogni kezdett. Elég hangosan. Pintyő megdermedt.
– Ezt nevezem, barátocskám! – krákogta a hang. – Nagyon jó kis hírösszefoglaló volt, az ember megtudhat mindent, ami a házban történik. És ki sem kell tennie a lábát innen. Ez igen!
A kapcsolószekrényből torzonborz, de barátságos arcú alak került elő – úgy kellett magát kihajtogatnia a szűk helyről, s ekkor látszott igazán, hogy hosszú végtagú, magas ember. Kicsit nyögött mászás közben, de változatlanul mosolygott. Nagyot nyújtózkodva megropogtatta csontjait.
– Meg ne ijedj tőlem! Nem bántalak. Csak elgémberedtem – mondta, és rendbe szedte a ruházatát. – Nyilván kíváncsi vagy, hogy kerültem ide.
Pintyő bólintott.
– Hát, barátocskám, én itt lakom.
– Mármint itt? – mutatott maga köré nagy szemekkel Pintyő.
– Pontosabban itt – bökött a kapcsolószekrényre a torzonborz. – Éjszaka ebben alszom, nappal meg a várost járom.
– Te hajléktalan vagy?
– Nézd már, micsoda kis jól értesült valaki! Igazad van, nem tekinthető hajléknak ez az izé...
Egyébként, ha megengeded: Várnai Fábiusz. – És a torzonborz előre nyújtotta lapáttenyerét.
– Én meg Kovács Pisti. De tessék inkább Pintyőnek hívni, mindenki így szólít.
– Mit gondolsz, tegezhetjük egymást, Pintyő? Vagy magázódhatunk is felőlem, bár én folyton azt csinálom, eléggé unalmas... Egyébként a szüleid tudják, hogy itt vagy?
– Hátööööö... nem igazán – pirult el könnyedén Pintyő. – Anyukám a játszótérre küldött, de ott halálra untam magam.
– Nocsak – vonta fel kócos szemöldökét Fábiusz. – Talán nincsenek ott gyerekek, vagy mi a manó?
– De vannak, csak... azok furának tartanak. Mindig hoznak valami kütyüt, összegyűlnek egy padnál és órákig kockulnak.
– Mit csinálnak??
– Tetszik tudni... vagyis tudod, nyomkodják a telefont, meg gyilkolászós játékokat játszanak... Én is szoktam néha, de a játszótéren? Mikor felvetem, hogy esetleg focizhatnánk, meg kidobózhatnánk, csak röhögnek...
– Hm, értem. Magam is hasonlókat tapasztaltam a focipályán annak idején. Csak akkor még persze nem voltak... Hogy is mondtad? Kütyük. Viszont voltak fura gyerekek. És mi szeretnél lenni nagy korodban?
– Szeretnék újságíró lenni, mint apukám és anyukám. Meg rádiós is, persze.
– Ó, hát ezt mindjárt gondoltam! – nevetett Fábiusz, hogy még a szakálla is rengett. – Szerintem nagyon ügyes rádiós leszel. Illetve már az is vagy.
Pintyő elgondolkodni látszott.
– Kérdezhetek valamit?
– Persze – mondta Fábiusz.
– De ez nem olyan könnyű.
– Nem baj, csak ki vele! – mosolygott Fábiusz.
– Miért nem boldogok a felnőttek?
A kérdés úgy hatott a madárcsicsergéses, bárányfelhős, tavaszi égboltos szombat délelőttben, mint egy ostorpattintás. Jó nagy csönd támadt utána.
– Hát – kezdte Fábiusz. Úgy tűnt, jól meggondolja, mit is feleljen. – Honnan veszed, hogy nem boldogok?
Pintyő megvonta a vállát.
– Azt gondolod, nincs rájuk írva nagy betűkkel? Anyukámra is rá van írva, apukámra is, meg az összes lakóra, itt a házban. Ők persze nem látják rajtam, hogy én látom. De attól még látom. Az egyik néni folyton kiabál a férjével és utána nagyon szomorú. Van egy bácsi, akit soha, senki sem látogat meg. Ő akkor szingli bácsi? Anyukám szokta így hívni. És van egy másik bácsi is, aki vasárnap a rádiója hangjára énekel a nyolcadikon, de a gondnok ilyenkor mindig kihívja a rendőrséget. A gondnok nagyon ideges és azt szokta mondani, egyszer biztosan szívinfarktust fog kapni. Így kell mondani, ugye?
– Így kell – bólintott szomorúan Fábiusz.
– Te is boldogtalan vagy? – nézett rá Pintyő.
– Most éppen nem – nevette el magát Fábiusz. – De kitalálhatnánk valamit a többieknek, hogy ők se legyenek.
– Úgy érted, mi ketten? – ragyogott fel Pintyő.
– Úgy értem. Neked van már valami terved?
Pintyő sóhajtott. Ebéd előtt már nem érdemes nagy dolgokba fogni.
– Én kezdetnek szívesen felporszívóznám a bárányfelhőket... Megmutassam, hogy szoktam?
Azzal a kapcsolószekrény mögötti lomokhoz sietett és elővontatott a kacatok közül egy igazi Rakéta porszívót. Ugyanis elmaradt a legutóbbi lomtalanítás, akkor hagyta itt az egyik nyugdíjas lakó.
– Működik ez az izé? – nyugtalankodott Fábiusz a kopott hengertestre bökve.
– Na, csak figyeld... – kacsintott rá Pintyő, megnyomta a rég elrozsdált ócskavas tetején a nagy gombot, ő maga pedig hangosan berregni kezdett. Aztán a porszívó csövét égnek tartva begyűjtötték a bárányfelhőket. Fábiusz tartotta a csövet, Pintyő irányította. De az arra repülő madarakra nagyon vigyáztak.
