Kollár-Klemencz László
KISTEHÉN
Felhős
– Milyen hideg van! – bóbiskolt fel a Nyúl.
– Fázol, kicsim? Odaadom a kiskabátom – ébredezett a Vadász.
– Nincs is kabátod.
– Kóborló, itt mászkál egyedül az égen – dörmögött Tete.
– De szép, de jó lenne megsimogatni! – mondta a Nyúl.
A kis fehér pamacs megállt a nagy álmélkodás felett.
Szó benn, hang sehol, lett nagy csodálkozás. Egy rövid időre még a légy sem akart elszállni felettük visszafelé jövet.
– Megáll a vadész, ez megállt – szólt a Vadász. – Lehet, hogy esni fog?
– Éppen fölöttünk van. Szaladjunk ki alóla, nehogy ránk essen! – kiáltotta Kistehén.
– Meneküljünk!!! – durrantott a levegőbe a Vadász, és rohanni kezdett.
A felhő elkápráztatta őket fodraival, hullámaival; kicsit jobbra pördült, kicsit balra, majd egészben leesett a földre.
– Nyekk – szólt Tete, egy bokor mögül.
– Ez leesett – jegyezte meg a Nyúl a Vadász mögül
– És pont ide? – csodálkozott a Vadász.
– Nyokk – folytatta a Kistehén, egy bokor mögül.
– Hát, hová esett volna, csak mi vagyunk itt – mondta Kistehén.
– És milyen kicsi! Mit csináljunk vele? Hozzá sem merek nyúlni, én akinek a neve nyúl.
Kistehén meg szerette volna fogni, a Vadász óvatosságból először bele akart lőni. A Nyúl nem tartotta jó ötletnek, ő inkább észrevétlenül belerúgott volna, mint egy küszöbbe.
A felhő nem mozdult. Tete meg akarta kóstolni, de a Vadász mondta, hogy ez nem vattacukor.
Na, ekkor már lendült is a lába a Nyúlnak, alig bírták visszafogni. Kistehén a kezébe adott
egy fűszálat, hogy inkább azzal csikizze meg. A felhő ezalatt mozdulatlanul feküdt tovább a réten.
Tetemaci olyan izgatott lett, hogy elaludt, és rádőlt a Vadászra. A Nyúl leszedte róla.
– Ilyen fontos pillanatban is aludni akarsz? Leesett egy felhő és itt van közöttünk, banyek – akadt ki a Nyúl.
Tete megszeppenve ásítozott. Milyen kedves felhő, már nem haragszom rá. Nem is haragudtam, csak nem ismertem, és azért haragudtam
A Vadász megrázta magát, és a felhő mellé állt, majd, mint egy oktató, rámutatott.
– Ezt hívják égszakadásnak.
– Én szeretnék kiülni a szélére, és onnan lógatni a lábamat – mondta Tete.
– Én meg szeretnék átrohanni rajta, mint egy repülő és kipróbálni, hogy tényleg ráz-e – lihegte izgatottan a Nyúl.
– Akkor álljatok sorba! – irányította őket a Vadász, és egymás mögé állította a jelentkezőket.
Elöl állt Tetemaci, aki óvatosan megközelítette a felhőt, hátat fordított neki, majd mintha egy karosszék lenne, ráült. A nagyra nőtt medve ekkor eltűnt a felhőben.
Mindenki kiabálni kezdett, hogy „Tete, hol vagy?”, de Tete nem válaszolt.
Ezután a Nyúl következett. Berregve nekifutott a felhőnek, és szintén eltűnt. Hangja rozsdásan visszhangzott még egy darabig, aztán azt sem lehetett tudni, merre jár. A felhő úgy elnyelte őt is, mint postás a krokettet.
Hosszú kínos csönd következett, majd a Vadász felkiáltott:
– Én nyuszikám, jövők, megmentelek! – és bátran beugrott a felhőbe.
Végül csak Kistehén maradt kint. Megvonta a vállát és besétált.
Semmit sem látott. Előre nyújtott kezekkel tapogatózva lépkedett, és nevükön szólította a Rokonokat.
– Tete! Nyuszi! Vadász! Merre vagytok?
Soha nem gondolta, hogy a felhő belül visszhangzik.
Nagyon messziről síró hangot hallott, a Nyuszi hangja volt az.
Egy tisztább részen ült, ölében a remegő Vadásszal.
Pityergett:
– Vadászmamika, vadászpapika, vadászmamika,
vadászpapika, segítsetek!
Nem olyan messziről Tete hangja derengett át a ködön. Énekelgetett, de nem a megszokott hangján, hanem egy egészen furcsa magas mezzón, mint egy sarokba szorított egér:
TETE A NEVEM, VANNAK BARÁTAIM, BUTA IS VAGYOK, DE NEM SOKÁIG, NEM FÉLEK, LÁTOK, NEM LÁTOK, JAJ FÉLEK, BUTA MARADOK, NINCSENEK MÁR BARÁTAIM, NEM IS TETE A NEVEM.
Amikor szegény Tetéhez ért, látta, hogy ő van a legrosszabb állapotban. Visszaénekelte hát neki, az mindig segített.
ÉN VAGYOK A KISTEHÉN, A TETE A BARÁTOM, AKI OKOS, ÉS NEM FÉL, MERT MÁR ITT VAGYOK.
– Jaj Kistehén… hova mész?
– Érted jöttem, fogd meg a kezem, és gyere utánam!
Kistehén kivezette őket a felhőből arra, amerre jött, így szépen kijutottak a rétre.
