Papírhajó - Primér/Primőr

 Kistehén

 

Kollár-Klemencz László

 

KISTEHÉN

 

Felhős

 

– Milyen hideg van! – bóbiskolt fel a Nyúl.

– Fázol, kicsim? Odaadom a kiskabátom – ébredezett a Vadász.

– Nincs is kabátod.

– Kóborló, itt mászkál egyedül az égen – dörmögött Tete.

– De szép, de jó lenne megsimogatni! – mondta a Nyúl.

A kis fehér pamacs megállt a nagy álmélkodás felett.

Szó benn, hang sehol, lett nagy csodálkozás. Egy rövid időre még a légy sem akart elszállni felettük visszafelé jövet.

– Megáll a vadész, ez megállt – szólt a Vadász. – Lehet, hogy esni fog?

– Éppen fölöttünk van. Szaladjunk ki alóla, nehogy ránk essen! – kiáltotta Kistehén.

– Meneküljünk!!! – durrantott a levegőbe a Vadász, és rohanni kezdett.

A felhő elkápráztatta őket fodraival, hullámaival; kicsit jobbra pördült, kicsit balra, majd egészben leesett a földre.

– Nyekk – szólt Tete, egy bokor mögül.

– Ez leesett – jegyezte meg a Nyúl a Vadász mögül

– És pont ide? – csodálkozott a Vadász.

– Nyokk – folytatta a Kistehén, egy bokor mögül.

– Hát, hová esett volna, csak mi vagyunk itt – mondta Kistehén.

– És milyen kicsi! Mit csináljunk vele? Hozzá sem merek nyúlni, én akinek a neve nyúl.

Kistehén meg szerette volna fogni, a Vadász óvatosságból először bele akart lőni. A Nyúl nem tartotta jó ötletnek, ő inkább észrevétlenül belerúgott volna, mint egy küszöbbe.

A felhő nem mozdult. Tete meg akarta kóstolni, de a Vadász mondta, hogy ez nem vattacukor.

Na, ekkor már lendült is a lába a Nyúlnak, alig bírták visszafogni. Kistehén a kezébe adott

egy fűszálat, hogy inkább azzal csikizze meg. A felhő ezalatt mozdulatlanul feküdt tovább a réten.

Tetemaci olyan izgatott lett, hogy elaludt, és rádőlt a Vadászra. A Nyúl leszedte róla.

– Ilyen fontos pillanatban is aludni akarsz? Leesett egy felhő és itt van közöttünk, banyek – akadt ki a Nyúl.

Tete megszeppenve ásítozott. Milyen kedves felhő, már nem haragszom rá. Nem is haragudtam, csak nem ismertem, és azért haragudtam

A Vadász megrázta magát, és a felhő mellé állt, majd, mint egy oktató, rámutatott.

– Ezt hívják égszakadásnak.

– Én szeretnék kiülni a szélére, és onnan lógatni a lábamat – mondta Tete.

– Én meg szeretnék átrohanni rajta, mint egy repülő és kipróbálni, hogy tényleg ráz-e – lihegte izgatottan a Nyúl.

– Akkor álljatok sorba! – irányította őket a Vadász, és egymás mögé állította a jelentkezőket.

Elöl állt Tetemaci, aki óvatosan megközelítette a felhőt, hátat fordított neki, majd mintha egy karosszék lenne, ráült. A nagyra nőtt medve ekkor eltűnt a felhőben.

Mindenki kiabálni kezdett, hogy „Tete, hol vagy?”, de Tete nem válaszolt.

Ezután a Nyúl következett. Berregve nekifutott a felhőnek, és szintén eltűnt. Hangja rozsdásan visszhangzott még egy darabig, aztán azt sem lehetett tudni, merre jár. A felhő úgy elnyelte őt is, mint postás a krokettet.

Hosszú kínos csönd következett, majd a Vadász felkiáltott:

– Én nyuszikám, jövők, megmentelek! – és bátran beugrott a felhőbe.

Végül csak Kistehén maradt kint. Megvonta a vállát és besétált.

Semmit sem látott. Előre nyújtott kezekkel tapogatózva lépkedett, és nevükön szólította a Rokonokat.

– Tete! Nyuszi! Vadász! Merre vagytok?

Soha nem gondolta, hogy a felhő belül visszhangzik.

Nagyon messziről síró hangot hallott, a Nyuszi hangja volt az.

Egy tisztább részen ült, ölében a remegő Vadásszal.

Pityergett:

– Vadászmamika, vadászpapika, vadászmamika,

vadászpapika, segítsetek!

Nem olyan messziről Tete hangja derengett át a ködön. Énekelgetett, de nem a megszokott hangján, hanem egy egészen furcsa magas mezzón, mint egy sarokba szorított egér:

TETE A NEVEM, VANNAK BARÁTAIM, BUTA IS VAGYOK, DE NEM SOKÁIG, NEM FÉLEK, LÁTOK, NEM LÁTOK, JAJ FÉLEK, BUTA MARADOK, NINCSENEK MÁR BARÁTAIM, NEM IS TETE A NEVEM.

Amikor szegény Tetéhez ért, látta, hogy ő van a legrosszabb állapotban. Visszaénekelte hát neki, az mindig segített.

ÉN VAGYOK A KISTEHÉN, A TETE A BARÁTOM, AKI OKOS, ÉS NEM FÉL, MERT MÁR ITT VAGYOK.

– Jaj Kistehén… hova mész?

– Érted jöttem, fogd meg a kezem, és gyere utánam!

Kistehén kivezette őket a felhőből arra, amerre jött, így szépen kijutottak a rétre.

 


 

Főoldal

 

2014. május 30.
Kopriva Nikolett tárcáiKontra Ferenc tárcáiHáy János tárcáiElek Tibor tárcái
Erdész Ádám: Változatos múlt ismétErdész Ádám: Melyik a járható út?
Csabay-Tóth Bálint: A sarjSzarvas Ferenc: Amikor az ellenőr mindennap megtanult egy verset
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Ajlik Csenge verseiLövétei Lázár László: SzervraktárMarkó Béla verseiFinta Éva versei
Kontra Ferenc: A dalmaták fehéren születnekEcsédi Orsolya novelláiTóth László: BúcsúzóZsidó Ferenc: Égig érő szénásszekér
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKApku_logo.png