Szabó Imola Julianna:
Máminka és Lalajan
Keresve sem?
Avagy nagy kutatás egy kis dolog után
Meghasadt az ég közepe. Lalajan ijedten rohant az ablakhoz. A kéken feszülő ég megrepedt és egy hatalmas lyuk tátongott a közepén. Pont olyan volt, mint egy széttárt kabát, amit elszakítottak. A Nap meg csak lógott a közepén, akár egy fázó és magányos gomb. Lalajan nem tudta, hogy mitévő legyen. Honnan vegyen égig érő létrát, vagy hol lehet akkora tűt kapni, ami bevarrja a rést. A kitárt ablakhoz még Máminka is odatotyogott.
– Kicsi Lalajan, tudod mi az az egyetlen ragasztó, ami olyan erős és mégis könnyű, hogy létra nélkül is eléri az eget? Ami nem oldódik fel semmilyen esővel vagy napfénnyel, mert mindig köt?
– Nem! Mi az, mi az?? – kérdezte sietve Lalajan.
– A szerelem – kacsintott rá Máminka.
Lalajan elsőre megörült, majd hirtelen mégis elkeseredett. Na jó, de honnan vegyen ő most szerelmet. Máminka huncut mosollyal töltötte ki a kakaót a kövérkés bögrébe. Kavargatni kezdte. Lalajan várta, hogy mond valamit, de Máminka csak hallgatott.
– Honnan vegyek én szerelmet? – kérdezte aggodalmasan Lalajan.
– Kincsem, azt nem venni kell! – nevette el magát Máminka. – Azt megtalálni lehet csak.
Lalajan felkapta a kabátját, be sem gombolta, úgy sietett. Még a sapkáját is otthon hagyta. Kint már ősz volt. Sárga és zizmegő levelek feküdtek az ázott betonon. Hűvös széllel és álmos madarakkal volt tele a park. Berohant a boltba. Ha van nyalóka és gumicukor, meg csokoládé, akkor csak van ott szerelem is. Hiába futkorászott a sorok között, sehol nem találta meg. De majd hátha az utcán. Benézett az autók alá és a kerítések mögé. Még a szemetesekbe is belekukkantott, hátha valaki eldobta a szerelmet. De sehol nem találta. Nézte az embereket, hátha a felnőttek tudják, hogy merre van. Kérdezte is őket. Tudják-e, hogy hol van a szerelem? Volt, aki kinevette, volt, aki csak legyintett, de akadt, aki elsírta magát. Az ég meg széthasadva feküdt a házak felett. A felhők izgatottan próbálták begyógyítani, de tanácstalanságukban végül pityeregni kezdtek. Mindent beterített a szürkés eső. Színtelen lett a város és ázottabb, mint valaha. Lalajan bebújt az eresz alá. A szürke könnyek az orra előtt koppantak a földnek. A bú átfestette a házakat és az utcákat is. Lalajan belefúrta az arcát a kabátjába és csak merengett. De egy furcsa hangra lett figyelmes.
– Kérlek, kérlek, Lalajan, gombolj végre be! – kérte halkan a legkisebb gomb a kabátján. Kérlek, gombolj be! Nagyon szeretem a gomblyukat, és csak akkor lehetünk együtt, amikor rajtad van a kabát és begombolsz minket. A nyarat külön kell töltenünk és néha egy fél napot is. Próbáltam már leszakadni, leugrani a kabátról, hátha úgy örökre együtt lehetünk, de akkor csak hevertem az előszoba kövén, és még jobban hiányzott a szerelmem. Kérlek, csak egy kicsit gombolj be!
Lalajan ázott szemekkel nézett rá. Majd a gomblyuk is kérlelni kezdte.
– Légy szíves, gombolj össze minket!
Lalajanba furcsa szín költözött. Pirosas-kékes, vagy talán sárgás-kék. Puha és meleg, krémszerű érzés, de nem az a ragacsos, inkább vattaszerű. A kis gomb még mindig kérlelően nézett.
– Persze, hogy begombolom! Úgy örülök, hogy segíthetek! – lelkendezett Lalajan, és az ujjai közé fogta a kis gombot meg a gomblyukat. Azok úgy illettek egymáshoz, mintha soha nem váltak volna el. Ahogy a kabát összeért, az ég is kezdett összeragadni. Már nyoma sem volt a hasadásnak. Lalajan felnézett a magasba. Kibélelte az öröm. Annyira, hogy kipirosodott arccal ugrált bele minden pocsolyába. A szürkés tocsolyák pedig szertefröccsentek a lehullott leveleken. Lalajan kettesével vette a lépcsőt hazafelé, ahol Máminka már várta.
– Mostantól mindig összegombolom a kabátom! A szekrényben és a fogason is! Tudod, Máminka, vannak dolgok, amik összetartoznak! – mondta Lalajan, és rámosolygott a kabátja gombjára. Máminka csak mosolyogott és hallgatott.
