Hétvári Andrea
Hajónapló
Versfotográfiák, élettánc és apokalipszis
Vannak verseskötetek, amelyeket nem a délutáni szieszta részeként jó kézbe venni, nem a kanapé puha párnáira dőlve könnyű kikapcsolódásra várva, hanem élményekre éhesen, kikötőben horgonyzó, de kalandokra éhes utazóhoz hasonlóan, esetleg betegágyban ülve, félig gyógyultan az influenzából, újra megkívánva a világ örökösen kibomló mozdulatsorát. Csáji László Koppány Ég az út mögöttem című kötete ilyen. Idősíkok, éntükröződések, homokdűnék, gilgamesek, világjáró matrózok, sziklák, pipacsok, mozdulat- és emberarc-porték egymásba csúsztatása olyan izgalmas mozaik-komplexumot hoz létre, amelynek minden apró kockájára egy-egy hosszú, élményteli utazás jut, ha felszedjük a horgonyt, és a szélirány szerint a kötet verseivel útnak indulunk. Szabadversek, képversek, naplók, feljegyzések, versképeslapok, verskoncentrátumok – több kötetnyi (csaknem egész életműnyi) versanyag egyetlen kötetbe sűrítve a szerző 1992 és 2005 között írt verseiből, melyek megalkotása közben szó szoros értelemben véve beutazta a világot. Harmaddiplomásként elvégezte a Pécsi Egyetem néprajz- és kulturális antropológus szakát, a tanulmányok megkoronázásaképpen pedig gyűjteni indult az Uráltól Indiáig, Lappföldtől Afrikáig, Közép-Amerikától Dél- és Észak-Európáig. Így született meg e válogatáskötet égtájak szerint tagolt szerkezete.
A kötet óriás tartóoszlopai, obeliszkjei a hosszú lélegzetű ún. „pillérversek”. Ezekben érvényesül igazán ez a nagyívű, történetírói líra, mely kivételes érzékenységgel fotografál, rögzít, retusál, komponál és kollázsol össze emlékfoltokat, élményeket és benyomásokat, s vegyíti mindezt készre kevert saját, egyedi festékanyagával. A szerző a rövidebb lélegzetű lírai versműfajokban is mesteri portrékat alkot. Versmunkái izgalmas mozaikok. Olyanok, mint egy-egy gigászi, kiszélesedő perspektívát ábrázoló festmény, melynek részleteitől eltávolodva hirtelen a kép más és más pontjain mozdulnak meg az alakok. A kötet verseiben gyakori megoldás, hogy a pillanatképből kicsapódó asszociációs szikra nyomán újabb és újabb, egymásból előbújó képek születnek, nem ritkán bizarr, egyéni, időnként pedig érzékien erotikus felhangokkal, színezettel: „a fókamozgású pincér mellig kigombolt viseltes fehér ingben kopott rózsaszín / nyakkendővel melynek laza csomója mellén mint gömbölyű női popsi/ így idéz egy könnyűvérű régi asszonyt / széttárt fölfelé ívelő lábakkal míg nyakkendőteste lelóg egész a pincér derekáig de / nincsen meg a feje sem a karja” Az Ég az út mögöttem című kötet szerzője, aki szerteágazó kutatómunkája folytán bejárta a világot, lépten-nyomon képeslapokat ír, fest, küld, rajzol, bármerre visznek útjai, az olvasó szeme láttára kelnek életre messzi vidékek szűk utcái, a helybeliek különös portréi a szokatlan, gyakran egzotikus, idegen és mégis izgalmas környezetben.
Csáji László Koppány egyedi „versképeslapjai” egy érett, intellektuális művész keze nyomát őrzik magukon. Gyakran egy-egy soruk is komplex képsűrítmény. Olyanok, mint Dalí vagy Van Gogh képei, amelyeket még a zugkereskedőknél is felismer az ember. Az egyedi ecsetkezelés, a lendületes, markáns vonalak és a merészen zoomoló optika révén bárhol, bármikor könnyedén beazonosíthatók. A gyakran pózokból építkező, divatból dekadens, tucatízlésre hangolt, papíralapú költészetkísérletek után élmény egy ilyen verseskötetet kézbe venni! Aromazáró tasakjából egyetlen szempillantás alatt kiszabadulnak a légmentesen lezárt, gondosan konzervált benyomások, magukkal ragadva a gyanútlan olvasót a világ égtájaival fűszerezett eleven világukba. A versekben nem lehet nem észrevenni a rokon hangütést az ősköltészetekkel. Csáji László Koppány költészete minden modernségével, absztraktságával együtt mélyeiben hordozza a hagyomány, a legősibb költészeti hagyományok jellemző színeit, vonalait. Mégis messze túlmutat rajtuk. Stílusa eklektikus. Mindegy, hogy a kötet melyik égtáján járunk, a látkép egyformán izgalmas, akár a rövid, keleti waka műfajában, akár a hosszabb lélegzetű szabadversekben vagy az utolsó kötet képvers-világában barangolunk.
Márai Sándor mondja az utazásról, hogy „egy figyelmes és türelmes barát társasága megsokszorozza az utazás élményeit, fokozza a látnivalók színességét, segít megérteni mindazt, amit az út és a világ mutat.” Az Ég az út mögöttem című kötet pontosan ilyen barát. Mindenre figyelmes, mikro- és makrovilágokra egyformán érzékeny látásmódja megsokszorozza a képzeletbeli utazások élményét, és segít megérteni a világ szépséges és abszurd mozzanatainak összességét egy óriásfreskó részleteinek felvillantásával: „a létezés tojásának feltörése kihörpintése”, „gyolcsfoszlányok nagyszerű regisztrálása vércseppek feltámadása”, „egy nő örömrésében pihenés Tahitije”, „plazmaállapotú gyönyörcsillók kilövellése” − Ha létezik a költészetben a haláltánc műfaja, akkor az Ég az út mögöttem című kötet verseiben az „élettánc” műfaja születik meg. A néprajzkutató-antropológus-jogász-író-költő szerző kivételes tehetségét mutatja, hogy egyetlen versesköteten belül számtalan hangnemet, stílust, költői eszközt és megszólalási módot képes ötvözni, s mindeközben végig hiteles marad. Érett és értő hang. Egy sokat látott és tapasztalataiból tudatosan táplálkozó ember-utazó-író hangja.
Csáji László Koppány kötetének eszenciáját talán leginkább a kötet hátsó borítóján olvasható Hajónapló című vers adja: (amely egy újabb „élettánc”) „Beilleszkedni könnyű / ami nehéz Idegennek maradni / Vigyázat ez nem az objektivitást jelenti / hanem hogy a megannyi élményörvény között az ember / a partokat egyre el tudja hagyni / mert nem megállni nem kell / csupán nem szabad kiszakadni / az Egyetlen Szigetre / El kell játszanunk a valósággal / a valóság liliomkoszorús bennszülött leánykájával / hogy tovább sokasodhasson a világ / Másként elfogy (…) / Élményeinket esszük örökké így tápláljuk létünk / ez az élet / Tapsolj hát A nyugalom szárnya lebben / Eltűnik minden s nincs semmi furcsa ebben”. Kosztolányi írja az utazásról, hogy „Sokkal fontosabb felfedezni egy olyan templomot, amiről még senki sem hallott, mint elmenni Rómába, és kötelezően megnézni a Sixtus-kápolnát, kétszázezer másik turistával együtt, akik a füledbe kiabálnak.” „Ha túl gyorsan mész, elfáradsz, és félúton feladod. Ha túl lassan mész, rád esteledhet és eltévedsz.” – folytatja Coelho.
Az utazás nagy misztériuma, magunkévá tenni a valóság liliomkoszorús leánykáját, az élményeket (a mindennapok táplálékát), és mégis megmaradni önmagunknak, vagy még inkább: egyre inkább önmagunkká válni. Tudományos kutatások igazolták, hogy az ember sejtjei negyven éves korára teljesen kicserélődnek. Személyazonosságunk, intellektusunk magja mégis ugyanaz marad. Ez az élet-utazás nagy rejtélye. Ezt a rejtélyt, az emberség, emberiség, emberiesség rejtélyének témakörét járja körbe Csáji László Koppány kivételes verseskötete, amely sokkal több, mint egy „egyszerű” verseskötet. Hajónapló, versfotográfiákkal a javából…
(Csáji László Koppány: Ég az út mögöttem. Napkút Kiadó, Budapest, 2006.)
