Kovács Újszászy Péter
„Sikít az eltévedt sirály” vasárnap délután
Amikor kezembe vettem Böszörményi Zoltán kötetét, már a borítón szereplő illusztráció is arra ösztönzött, hogy elidőzzek rajta. Szentes Zágon papírtengert álmodott a verseskönyv fedőlapjára. Egy vitorlás úszik a könnyedén szakadó kékség felszínén. Háromszínű mentőöv fogja körül a kis vízijárművet, feltárva egyben a címet is az olvasó előtt: Soha véget nem érő szeretkezés. Mivel a címben szereplő minden kifejezés más-más háttérben jelenik meg, ezért a kötetet tanulmányozó személy mintegy szabad kezet kap arra, hogy a körbe futó szavak sorrendjét ő maga határozza meg. Egy ilyen „feladat” kiváló fejtörő lehet egy-egy vasárnap délután. Kincskereső kalandra hívja az olvasót a költő maga is, hiszen a versgyűjtemény témái igen változatosak. A szerelem rezdüléseinek, a hazaszeretetnek és az emlékezésnek egyaránt hangot ad a szerző, de az alkotó sokszor élőlényeket képzel maga elé, amelyek tárgyakkal kerülnek szoros összefüggésbe. Érzékeny leírásaival mintha arra törekedne, hogy kellemessé tegye az általa felépített univerzumban végbemenő barangolást. A Narancsfák az égen című vers tökéletes példa erre:
„cirógatja a narancsfa fejét a szél.
(…)
Sikít az eltévedt sirály,
csőrébe kapja a pillanat-morzsát,
elsuhan vele,
mint aki kincsre talált.
Februárra lakkozott fény zuhog,
mintha a nyár,
az évszakok tunyasága tükröződne
a csillogásban.”
A küldetés valódi ízét azonban csak akkor érezheti az olvasó, amikor a versek értelmezése igazi kihívássá válik. Ez esetben a kötetet tanulmányozók is eltévedt sirályokként csapongva keresik azt, ami figyelemreméltó, egyedülálló. A Novemberi elégia például valódi légörvény a Böszörményi-féle atmoszférában. A vers felütésébe ékelt pátosz: „Az élet kies halmai fölött madár száll” megnehezíti a szövegvilágba történő landolást, de ha az első néhány sor után még nem adja fel az olvasó, akkor hamarosan megértheti azt, hogy ugyanúgy, mint bármelyikünk, ő maga is a fűszeres álmokat csepegteti sebeinek kötszerére ahhoz, hogy könnyebb legyen a vékony deszkákból készülő eget feje fölé megácsolnia.
Az ’56-os forradalomnak eleven fénykép formájában állít emléket a szerző. A vérfürdő lefestése helyett azonban a sorok közé ékelődő csend adja meg a vers hangulatát. A vér alig-alig jut szerephez a költeményben. A felhők közt virító cseppnyi folt. A szóban forgó részleges, rövid említés sokkal nagyobb hatást gyakorol az olvasóra, mintha mindvégig a fegyverek dörgéséről értekezne a szerző. A forradalom emlékének terhe alatt a szél sem képes már fújni, inkább a bokrok alatt húzódik meg. A háború emlékét egy ajtómetaforával illusztrálja a költő, amely a ködökbe, a sűrű, mégis zuhanni engedő semmibe nyílik:
„Virít a felhők között a foltnyi vér,
(…) A mélyben ajtó,
rég elillant ködök bugyrába vezet,
az est fátyla mögött tűnődés remeg.
Omlanak, betemetnek illatfalak,
ijedt szél hasal a tikkadt bokor alatt.”
Böszörményi Zoltán kötete nem hagyja unatkozni az olvasót. A Soha véget nem érő szeretkezés mintha szándékosan törekedne arra, hogy az eredetiség és esztétikum felfedezésére sarkallja mindazokat, akik úgy döntenek, vele maradnak egy vasárnap délután erejéig.
Böszörményi Zoltán: Soha véget nem érő szeretkezés, Előretolt Helyőrség Íróakadémia, 2019., 2500 Ft
