Nemes András
Orosdy Dániel: Halott ügyek
Rajongani jó. A rajongó ember tudja, mit akar, tisztában van vele, mi teszi boldoggá, nem esik kétségbe, hol keressen útmutatást a világ megfejtéséhez. Életének masszív, kikezdhetetlen váza van, arra húzhatja fel mindazt, amit valóságként óhajt megélni, arra építheti a rejtélyes entitást, amit úgy kíván hívni: „önmagam”.
Rajongani tehát bármiért minimum ajánlott, lehet az a zene, a filmek, a könyvek világa. Még jobb, ha érdeklődésünk minél több területre terjed ki, ha a különböző művészeti ágak nekünk tetsző gyümölcseit egyetlen bazi nagy tálba gyűjtjük, összekeverjük, és ízlésünk szerint fogyasztjuk. Rajongásunk tárgyát ezután igyekszünk minél mélyebben megismerni, elemezzük, vizsgálgatjuk, adott esetben kritizáljuk. A legjobb azonban, ha rajongásunk olyannyira felfokozott, hogy egy adott ponton rádöbbenünk: mi lenne, ha mi magunk is alkotásba fognánk?
Gyanúm szerint valami ilyesmi történhetett Orosdy Dániellel, a Filmvilág folyóirat- és blog kiváló kritikusával, aki első, Halott ügyek című regényébe nem volt rest belepakolni egy csipetnyit (na, jó, egy tekintélyes maréknyit) mindenből, amit szeret és ismer. Milyen jól tette.
Sárványhahotán, egy aprócska, enyhén szólva elmaradott, de annál megosztottabb, önnön jelentéktelenségét büszke kivagyisággal viselő településen járunk. A kisváros lakói (zárt közösséghez méltó módon) csakis saját boldogulásukkal vannak elfoglalva, a falu ügyeit önös érdekeik előremozdítására használják, a másikat gondolkodás nélkül tiporják el, a hatalom birtokosai mindenféle előjogban (legyen az bármilyen csekélyke is) kizárólag családtagjaikat részesítik. Az ostobaság és a buta agresszió az úr, az erősebb kutya elve érvényesül, az intelligencia, a megfontolt, ne adj’ isten értelmes cselekvés kifejezett hátrányt jelent az előrejutásban. Nem számít, mit mondasz, nem számít, mit teszel, a lényeg, hogy habzó szájjal üvöltve mondd, és bulldog-mentalitású arroganciával tedd. Ismerős, ugye?
A megbonthatatlan korrupciós háló okán tét nélküli nihilbe dermedt városka mindennapjait a köztiszteletben álló orvos rejtélyes halála bolygatja fel, Pandur Ákos, az önkormányzat hivatalnoka (és a teljes populáció talán egyetlen, megfelelő számú agysejttel rendelkező tagja) pedig feladatául kapja, hogy kivizsgálja az ügyet. Kell-e mondanom: nem lesz benne sok köszönet.
Bár a szerző elegánsan kerüli a konkrét politikai áthallásokat, a városka viszonyaiban nem nehéz ráismernünk szakadatlan hatalmi harcok által sújtott szerencsétlen kis hazánk helyzetének paródiájára. A könyv első felében bepillantást nyerhetünk Sárványhahota mindennapjainak tragikusan röhejes színfalai mögé, megismerhetjük a kisszerű ellenségeskedés mozgatórugóit, pillanatképeket kapunk a lakók elszomorítóan kilátástalan, egyben ellenállhatatlanul vicces helyzetéről. A szerző remek humora végtelenül szórakoztatóvá teszi a hétköznapi szituációk groteszk képtelenségeinek taglalását, akkor is, ha egyes helyzeteket kissé túlrészletezve magyaráz, mintha nem bízna olvasóiban: erre nem lenne oka, sajnálatos módon pontosan értjük, miről beszél – a pályázat korrupt kiírója és a reménytelen pályázó közötti, Monty Python-i abszurdba forduló dialógus például sokunk számára tűnhet drámaian realisztikusnak.
A könnyed, laza felvezetés egyre vészjóslóbb momentumokkal gazdagodik, lassan nyilvánvalóvá válik, hogy nem feltétlenül csak a kisemberek ostoba önzését maró gúnnyal pellengérre állító könyvvel van dolgunk, itt valami sokkal nagyobb készül, a végkifejlet felé haladva pedig folyamatosan igazolást nyernek feltételezéseink. A városka a nihilből az apokaliptikus állapotok felé halad, az illesztékek sorra meglazulnak, a kevés kohézió is kiveszik a közösségből. Sűrűn záporoznak az egyre fantasztikusabb elemek, a valóság kifordul kereteiből, már semmi sem az, aminek látszik, a legelemibb bizonyosságok is darabjaikra hullanak. Az olvasó egy szürrealisztikus hullámvasúton találja magát, víziók és káprázatok örvényeiben, de a humor szerencsére folyamatosan jelen van, a nyomasztó kulisszák nem akadályozzák szórakozásunkat. Ha egészen egyszerűen akarnék fogalmazni, azt mondanám: a finálé kissé olyan, mintha egy Twin Peaks-i születésű, Philip K. Dick rajongó, enyhén cinikus Douglas Adams szövegét olvasnánk, aki rejtélyes módon jól ismeri a magyar néplélek jellegzetességeit. Az utalásrendszer itt-ott ugyan keresettnek tűnhet, túlnyomórészt azonban ötletesen, kreatív módon kerül alkalmazásra, az pedig mindig mókás élmény, mikor egy szerző kiszól az olvasóihoz, mi pedig pontosan értjük, mire gondol (a hiánytalan befogadás érdekében egyébként nem árt, ha mi magunk is képben vagyunk némileg a filmek, könyvek vagy éppen a zene területén – mondtam én, hogy rajongani minimum ajánlott).
Mindenképpen említést érdemel a külcsín is, a könyvet jó kézbe venni, a borítótervet és a belső, teljes oldalas illusztrációkat Merényi Dániel, a Napirajz Grafitembere készítette (a borító esetében Koczka Kornélia segédletével): kiváló munka mindegyik, az adott szövegrész hangulatához illeszkedő, különböző stílusú, de egységet alkotó rajzok és festmények.
A Halott ügyek az elsőkötetes szerzőkre jellemző lelkesedéssel készült, kissé talán túl sokat markoló, de szerencsére sokat is fogó, ambiciózus munka, bármikor idézhető egysorosokkal, kiváló humorral, egyedi hangvétellel, bátor történetmesélési attitűddel – nem csak rajongóknak.
Orosdy Dániel: Halott ügyek. Magánkiadás, 2012.
