Técsy Edit
Gaz csattanó
Ljudmila Ulickaja: A mi Urunk népe
Ulickaja elfogult rajongója vagyok a Daniel Stein, tolmács óta, s ez a lelkesedésem a minap csaknem alábbhagyott: annyira felbosszantott A mi Urunk népe, ahogyan könyv már régen nem. Ezért persze csak magamat okolhatom, olyan szintű elvárásom alakult már ki a szláv írókkal szemben (s érdekes, csak és kizárólag velük szemben), amit nehéz fölülmúlni, vagy egyáltalán elérni – erről meg persze ők tehetnek, minek írtak már a múlt században olyan regényeket, amelyek minden oldalában benne van még egy regény lehetősége.
A mi Urunk népe nem ilyen, fanyalogva, csalódottan olvasgattam, kicsit hasonlóan, mint annak idején a Sorstalanságot, a tényleg ennyi? érzésével, hogy a végére érve végül a katarzis, a heuréka, a mára megint több lettem valamivel, megértettem, éreztem valami fontosat élménye annál erősebb legyen.
Az, hogy a novellák szereplői közt sok az értelmiségi nő, egyáltalán nem meglepő, hiszen Ulickaja írásaiban nagyon gyakoriak az ezzel kapcsolatos témák, az ő művei alapján joggal gondolhatnánk, hogy a tipikus orosz nő egyetemet végzett, épp a doktoriját írja, s eközben neveli a gyerekét is. Itt is ezt látjuk, de közben olyan hangon beszél, mint még eddig soha, épp az hiányzik, ami a szerző sajátja, ami miatt olvasom a könyveit, a finom irónia, az egyéni sorsok által megrajzolt kor. A bosszantóan szájbarágós, mindent kimondó, magyarázó narráció már az első novellánál is érdekes, s minimum szemöldökfelvonásra késztet. Semmit nem bíz az olvasóra, egyszerűen lefordítja a szövegben megjelenő motívumokat, felhívja a figyelmet a bibliai párhuzamokra, a kötet közepe felé viszont ez már kifejezetten idegesít. Talán ezért idegenkedtem mindig a fabula műfajától, mert megmondja, miről is szól a mese pontosan, s én többnyire épp a kifigurázottat sajnálom meg, a sajtot elejtő hiú hollót, a szőlőért hiába ugráló rókát. Minden novella után eszembe jut Verlaine és hogy a gyilkos csattanó gaz úr, baj lenne, ha versedbe hagynád, s ebben a formában a novellában is baj, lassan előre félni kezdek, gondolom, legfeljebb kihagyom az utolsó három sort, de persze nem, s marad a bosszankodás, hogy már megint miért. Mintha mind ez alapján a recept alapján íródna: végy néhány szakrális szimbólumot pl. a karácsonyhoz kötődően, azt úgyis mindenki ismeri, hívd is fel ezekre a figyelmet, lezárásként adj hozzá egy kis bölcsességet, de vigyázz, hogy ez esetek többségében a nyilvánvaló szintjén maradjon.
Majd lassanként ez az egész rendkívül izgalmas játékká válik, hiszen olyan narrátor teremtődött mindeközben, aki csak ezekben a rövid írásokban szólal meg, s aki Ulickaja regényeitől, de még az Elsők és utolsók elbeszélésgyűjteményétől is idegen, s hogy mindez átgondolt választás eredménye, mutatja, hogy minderre reflektál is.
Az utolsó rész élesen elkülönülő hangneme felüdülést nyújt, az elbeszélő egyes szám első személyben megszólaló írónő, apró-cseprő gondokról, utazásról, írókongresszusról beszélve finom öniróniával szemléli a világot, s ezek az írások meghagyják azt a szabadságot az olvasónak, hogy értelmezzen, ahogy neki jólesik, nincs összefoglalás, levont következtetés, túl erősre rajzolt, elnagyolt zárókép. Pedig a tárgyalt problémák ugyanazok, a hétköznapokban megélt tragédiák, a fizikai, lelki és szellemi nyomor különféle szintjei, a hit által adott lehetséges válaszok, az emberség megőrzésének vagy épp elvesztésének lehetséges módozatai.
De a koronát a műre a zárszóval teszi fel (mint Závada a Jadviga párnájában a macisajttal), ugyanis a befejezés aforizmákat, anekdotákat, olcsó bölcsességgyűjteményekbe való példázatokat tartalmaz. Ismerjük el, talán a mai könyvpiacon a legkelendőbb műfaj, ahol együtt lehet Buddha, Krisztus és G.M. Grinzburg, mint egy viccben, s Ulickaja nem is tesz mást, mint kineveti a felületes, egyszerű megoldásokat, az egysíkú gondolkodást, a könnyű válaszokat ígérő vallásokat. S hogy közben imitálja is mindezt? Az csak irodalom.
