Ayhan Gökhan:
Lételágazások
Vörös István utóbbi években megjelenő kötetei az összegzés, összegyűjtés emblémáját hordják magukon. Az előző kötet, A Vörös István gép vándorévei is vastagságával a vers befejezhetetlensége mellett tüntetett, az újabb könyv ezt a hagyományt, a végtelen beszéd gesztusértékű hagyományát erősíti. Egyrészt reflektálás, részleges utalás, kivonat a korábbi könyv verseiből, másrészt egy újfajta létértelmezés felmérése, a láncversek, ciklusok oldala felőli olvashatóság kihangsúlyozása.
A lét jogossága mellett a léttelenség jogkövetelése társul. A létezés, mint makacs, egzisztenciális probléma, nyelvileg körülhatárolható helyzetállapot a nyelv és magyarázatok nélkül állandóan fenyegető lét-kioldás árnyékában. Vörös István legújabb könyvének versei a lélektől-létezésig tartó, beszéd vájta odúkban elindulva adnak hírt a vándorlás során szerzett tapasztalatokról, cukorba mártott, finom iróniával és abszurd, keserédes humorral, mint azt ennél a költészetnél jó ideje megszokhatta, megszerethette az olvasó.
Vörös kötete számol a szó, a mondat, egyáltalán: a nyelv, e múló, romlandó, roncsolható anyag „hibáival”, sokszor értelmezhetetlennek látszó esetlegességeivel. Könyve majd’ mindegyik verse mániákus rákérdezés, ráolvasás, „nyelvre” hívás, a folytonos bomlás, lebomlás, leépülés örvényében szenvedő test és a magatehetetlen lélek epizódjaiból vers- és szövegtereket emel, néhol a korabeli divat (értsd: klasszikus) szerint öltözködő költőktől (hangzásbeli névrokonától: Weörestől például) kölcsönzött forma-ruhában. A leporolt, átváltozott lélek szócska az elmúlt években megjelenő jelentős verseskötetek anyagához képest A Kant utca végén kötetben elevenebben fordul elő, bátran és fajsúlyosan vállalja (képzavarral élve: vallja) magát, a Vörös István-i galaxis méretes bolygójaként. Vörös eddigi köteteit a mostani verseskötettel együtt vizsgálva azt mondhatjuk, kerüli a kortárs magyar irodalom divatos alakzataiból ismert elhallgatásos, kihagyásos, töredékes szövegkezelést, nála ez nem működik, nem akarja, hogy működjön. Vörösnél egy klasszikus értelemben vett forma- és hagyományhűségről szabad csak beszélnünk, a gondolatiság tere nem roncsol bele a vers szigorú terébe.
Korábbi mestereinek – Heidegger postahivatalnoknak, Svejknek, Hrabalnak névsora itt egy újabb közszereplő nevével, bizonyos Immanuel Kanttal bővül; a tiszta ész Vörös által megformált serpenyőjében a Közép-Kelet-Európa bajos tüzén melengetett tömegkultúrából, élet- és halálfelfogásból, egy középkorú férfi vidám panaszaiból összekevert jóízű szöveg-lecsó fő ki mindenki ízlése szerint.
Szerzőnknél az égi, a földi és a föld alatti világ olyan természetesen van összekapcsolva, fér meg együtt, mint egy vagonsor, és ebben a vers-vagonsorban tett utazás alkalmával a látomásszerű, irracionálisnak mutatkozó kép könnyen összefolyik a leghétköznapibb tárgyakkal, a fűben heverő, leszakadt vezetékkel vagy a teraszon felborult mentával. Ördögök, angyalok, élők és holtak találkájának ideális színhelye a Vörös-vers, párbeszédek, monológok, megszólított halottak, a kedves, kicsi lét és a goromba nem-lét, (de nem a semmi!) megszólító, becézgető, szeretettel kedveskedő hangja. „A tükör elé lépek, / és kipróbálom, hogy milyen / leszek, ha majd halott. / A szem kimered, a / száj kitátva, de nem / érzem azt a szagot. / Nem vagyok, de élek. „Olvasható a Kis próba című vers elején, a lírai alany a tükör előtt, az olvasó a szöveg felett, a vers, mint tükör által világosan felmutatott, a mi arcunk változásaiból összegyűrt közös arc, a múlásé, az emelkedett, pompás pusztulásé.
Vörös átrendezi a világot, és mint ahogy a mondat változik használata közben, úgy alakul a funkciója a Vörös István-i használat során. A Kant utca lakója most negyvenhét éves. Nem csinál nagy ügyet belőle. Mintha csak egy ismerősön, végez precíz megfigyeléseket, kísérletezik a saját korán. Figyel és tájékozódik, ahogy azt hozzá hasonlóan tette egy valamirevaló költő az elmúlt ezervalahány évben. „Bár a lényeg elkeserít, / sose volt még a túlvilág / ennyire itt.” (Közel).
Vörös István: A Kant utca végén. Parnasszus, 2011, 155 oldal, 1470 forint
