Mohácsi Balázs
Vénusz-radar, Máriafőhadnagy, pillangóháj
Bán Zsófia új kötete kiváló nyári olvasmány. Utazás térben és időben. Egy tizenöt darabos novellagyűjtemény, melyből nem is egy a kortárs novellairodalom legerősebbjei közül való. Mindazonáltal – sajnos – mégsem hiba nélküli némely szöveg. A hangsúlyos nőiség – vagy még inkább a nőiség hangsúlyos előtérbe helyezése – gyakran elfedi a szövegek történeteit. Így például a leszbikus taxisofőrnőhöz beszálló szintén leszbikus, megbántott szerelmes utas közt lejátszódó események a Vénusz-átvonulás című novellában kevésbé fontosak, mint az, hogy a szöveg „elkészít” egy taxisofőrnőt, aki ráadásul még leszbikus is, és e karakteren keresztül beemelődik az irodalmi nyelvbe például a „radar” kifejezés. Nem sokkal több jelentéssel bír ez a szöveg, mint hogy van ilyen, és hogy lehet róla beszélni. Persze érdekes szituáció: hogyan „vigyük haza” az utast?
A dolgok múzeuma című darabban (egy etűd a repülőn egymás mellé kerülő két magyarról) – bár eljátszik néhány sztereotípiával (pl. magyarok külföldön) – leghangsúlyosabbnak a (főként a nő részéről) rivalizáló férfi-női ellentétet érezzük. S bár a szöveg explicite nem foglal állást, az erősen akcentussal beszélő, délvidéki magyar férfi ellenében a szintén magyar nő hibátlan angolsággal, a Vanity Fairt lapozgatva játssza el a buta amerikait, aki látszólag mit sem tud a délszláv háborúról, s ezzel (is) megalázza a férfit. „Maga mit tud felmutatni azon kívül, hogy a nagyapja házát felrobbantották valami horvát kisvárosban, ez maga szerint kit érdekel? Járt legalább Szarajevóban az ostrom alatt? Szarajevó Amerikában szexinek számít, Vukovár viszont, sajna, nem az. Ez van.” Végül persze a hölgy lebukik, de éppen nőiségének megmutatkozásával: „Tudja, honnét lehet felismerni a kelet-európai nőket? – kérdezte, miközben nyomakodott vissza a helyére. Hogy nincs rajtuk melltartó – mondta vigyorogva. (...) Egy amerikai nővel ez soha nem fordulhat elő, igaz? – és a varkocsát hátradobva kacsintott egyet. No way – tette még hozzá kicsit rekedtes, agyoncigarettázott hangján. Szépen rám mosolygott a szép szájával. Aznap történetesen nem volt rajtam, kényelmesen akartam utazni.”
Kötelességünknek tartjuk megjegyezni, hogy a nőiség görcsös legitimálása – amelyre egyébként talán egyáltalán nem is volna szükség, főleg nem programszerű tabudöntögetéssel – mindig fog kívánni valót hagyni maga után. Azért is kézenfekvő erre felhívni a figyelmet, mert – kontrasztként – a kötet más, erősebb szövegei, mint a Három kísérlet Bartókra vagy a Las Meninas, más kategóriában az Egy este Erika nélkül, megint másikban a Hús, sokkal finomabban bánnak a nőiség kérdésével. Utóbbi például rendkívüli pontossággal és fegyelemmel hívja föl a nők – nem is annyira testi, mint lelki – bántalmazására a figyelmet. Nem kell ehhez több mint egy kínai étterem, meg egy szakítás – ez lejátszódik az előtérben. Sokkal félelmetesebb az, ami a háttérben történik, s éppen azért, mert a háttérben. „Valóban különös látvány volt, illetve talán nem is ez a megfelelő szó arra a baljós jelenetre, amit így, közvetetten látott. A hosszú asztalnál kizárólag férfiak ültek, de középen, egy nagydarab, kövér kínai mellett ült egy vékony, hosszú hajú kínai lány is, akinek finom vonásokkal metszett arcára valami dermedt rémület ült ki. A lány végtelenül lassan evett, illetve próbált enni, mert a keze – felületes szemlélő számára alig észrevehető – remegésétől a műanyag pálcikák csak nehezen tudták a falatokat a szájához vinni. A hosszú asztalnál ülő férfiak pedig azt nézték, hogyan eszik.”
Az valószínűleg kitűnt az eddigi idézetekből, hogy ebben a prózában nem a viccesen szórakoztató irodalmat kell keresni – ennek ellenére és emiatt kiváló nyári olvasmány. A szövegek java nagyon is komoly – sajnos nem az összes, és éppen a nyitó darab, a Frau Röntgen keze inkább egy geg, egy fricska, de nem abban a jó értelemben, amelyben, mondjuk, ugyanezt mondanánk a Rohanunk a forradalomba című novellára. Míg előbbi sekélyes és öncélú darab, az első röntgen-képre írott hommage (?), addig az utóbbi valóban humoros. A „lázadó” nyugdíjas asszonyok, akik „csinálnak mintegy, forradalmat, evvel fogják alattomosan aláásni a fennálló, patriarchális igazságot és megbontani a regnáló, maszkulin rendet”, szórakoztatóak, Máriafőhadnaggyal az élen. „Tanulság 1: Ha rövid a szöveg, örülj neki. Tanulság 2: Ha rövid az emlékezeted, vedd be a gyogyódat.” A novella zárása mosolyt csal az olvasó arcára, az egyik öregasszony megkérdezi a többiektől: „Holnap lehetek én kivételesen a Máriafőhadnagy?”. Ezzel szemben a nyitónovella szellemeskedése erőltetett, és szemöldökráncolásra késztet, s olvasva abban bízunk, nem ilyen az egész. Hál’istennek nem.
Összességében a gyengébb kezdést tekinthetnénk szándékosnak is, a szövegek szinte arányosan erősödnek, s – bár a harmadik novella, A fotográfia rövid története is nyújt egy kis poétikai csemegét – a negyedik szöveg, az Egy este Erika nélkül éri el azt a fordulatszámot, amit aztán a többin is nyugodtan számon kérhetünk. A kötet közepe egységesen erős és élvezetes, csak A dolgok múzeuma lóg ki a sorból (de nem nagyon) a korábban már említett okok miatt. De még kitart a lendület egészen, amíg a Vénusz-átvonulás taxisofőrnőjének is kitart az esélye az utasánál. A novella egy olcsó, csattanónak szánt megoldással zárul, amely a hollywoodi filmek gyakran kiszámítható koreográfiáját idézi: „Bekapcsolom a rádiót és feltekerem jó hangosra. Zöldhullám, egészen a Moszkváig.” Ezután azonban a Képzeletbeli Éden hatoldalas (de legalább rövid!) szófecsérlése a kötet mélypontjához vezet.
A Matrix című darab a gyűjtemény egy nagyobb lélegzetvételű írása. A többi szövegben jó érzékkel és sikerrel alkalmazott polifonikus szerkesztésmód sajnos összezavarja a mátrixot. Nem is a becsúszó disszonanciák bántják igazán a befogadót, nem az összekuszálódó szálak. Nem az, hogy az olvasásával sorról sorra szétver valamit – talán ez ilyen, gondolja közben. Kisvártatva azonban gyanítani kezdi, hogy a – talán szándékosan össze nem illő – daraboknak nagyon is illeszkedniük kéne. Összeesik a Matrix, mint valami sütemény, benne van minden, mégsem az igazi.
Szerencsére a következő írás, a Keep in touch jórészt kárpótol minket az előző mélyrepülésért. Lendületesre komponált szöveg, Esterházyt juttatja eszünkbe, de nem(csak) ezért olvassuk élvezettel, hanem mert a szöveg áradó könnyedsége sodor minket. Utolsóként a kötet címadója szerepel, mint egy csattanó, váratott magára. Az Amikor még csak az állatok éltek nem hozott többet, mint a korábban már megállapított átlagszínvonal. Összességében egy élvezetes kötetet zárt le, melyet azért – mint arra már felhívtuk a figyelmet – néhány egyenetlenség jellemez.
Mindazonáltal ki kell mondjuk: azok az írások a sikerültebbek, azok működnek jobban, melyekben nem reflektálódik túl a nőalakok nőisége, hanem pusztán nőként vannak jelen. Sajnos az extrémebbnek tűnő, kevésbé életszerű – némelykor a hatásvadászat határán egyensúlyozó – történetek rendre megbicsaklanak, nem életszerűek. Ezért is tartjuk az egyik legkiemelkedőbb darabnak a Három kísérlet Bartókra című novellát, mert önmagában elemi erejű, ám elegánsan visszafogott, jól kidolgozott történet, s nem tűnik csináltnak.
A Keep in touch-ban egy helyütt az áll: „Szorítkozzunk tehát a láthatóra, a többi úgyis csak pillangóháj.” Legyen inkább úgy, hogy csak a jóra szorítkozunk, a pillangóháj meg semmiség. Bán Zsófia új kötete tényleg kiváló nyári olvasmány. Bizonyos darabok télen újra elővehetők.
Bán Zsófia: Amikor még csak az állatok éltek. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2012.
