Papírhajó - Mentőöv

 Otthon__1_.jpg

 

A csendes könyv belső utazásra hív

 

Rofusz Kinga animációt tanult, állóképekben is folyamatokat készít. Először 2009-ben illusztrálta Schein Gábor Irijám és Jonibe című verses meséjét. A mesekönyv lett az év gyermekkönyve, és Rofusz Kinga az év illusztrátora.

 

– Tíz év alatt ismertséged és elismertséged csak növekedett itthon és külföldön, és most itt van egy teljesen új műfaj, Magyarországon még alig ismert, szöveg nélküli könyv, silent book, amelyben a képek által csupán a fantáziánkra támaszkodhatunk. Szerintem mind a harminc rajz egy kis költemény. Úgy tűnik, a költészet, a groteszk és a szürreális világ közel állnak hozzád. Miért?

– Azért szeretek különösen verseket illusztrálni, mert ott nagyon szabad az asszociációs lehetőség, sokkal tágabb, mint egy prózánál, és én azt nagyon-nagyon szeretem, ott egészen el lehet szabadulni, és tényleg nagyon mélyre is lehet menni. Minden szövegnél lehet egyébként, de egy próza általában sokkal konkrétabb. Verseknél végképp azt érzem, hogy el lehet szabadulni egészen távoli asszociációkig. Nem áll tőlem távol a groteszk, a szürreális világ sem, ami egy kicsit (vagy nagyon akár) el van rugaszkodva a földtől.

– Az Otthon pedig egy szöveg nélküli könyv, amelyben csak a rajzok mesélnek. Hogyan született?

– A Vivandra Kiadó vezetője, Ágoston Alexandra is nagy rajongója a csendes könyveknek, az ő ötlete volt, hogy csináljunk egy silent bookot. A témát rám bízta, boldogan igent mondtam, de éreztem, nagy felelősség is. Elkezdtem kidolgozgatni az ötleteket, végül mindig egy személyes indíttatású témához tértem vissza – el kellett adnunk egy házat, ahol a dédnagymamám született, nekem ez volt az otthon –, elkezdtem írogatni, vázlatolgatni hozzá, jó volt rajzban végiggondolni ezt a lelki folyamatot. A sok terv közül Alexandrának ezt mutattam meg. Tartottam tőle, mit fog szólni, mert látszólag semmi sem történik ebben a könyvben, nincs tanulsága, nem hagyományos mese, hanem sokkal inkább egy belső utazás, szerencsére támogatóan állt hozzá. Amikor kép és szöveg is van egy könyvben, szerves egységben mesélnek el valamit, általa az olvasó a saját belső történését is még pluszban megélheti, a silent bookok viszont kizárólag a képekkel mesélnek.

– Hogyan szövődött a történet?

– Figyelni kell a dramaturgiára, de közben, ahogy elkezdtem felépíteni a mesét, millió szál elindult – még ez is történhetne benne, meg az is –, mindig éreztem, hogy ez így még nem jó, és félretettem időről időre. Szerencsére Alexandra nagyon türelmes volt, kivárta, hogy olyan legyen, amilyet szeretnék. Nagyjából tudtam, mit szeretnék látni, de az is időbe tellett, mire azt is kikísérletezgettem, hogy fog kinézni grafikailag. Sok időre van szükségem ahhoz, amíg bele tudok annyira mélyülni, hogy már azt érzem, csak le kell rajzolnom, amit belül látok. Ez mindig idő és nagyon sok munka. A történetnek tehát megvolt az íve, de hogy azon belül mi történik, az egy hosszabb munka során bontakozott ki. Érdekes volt közben megfigyelni, hogy van egy része, amit tudatosan beleteszek, de amikor már nagyon a mélyén vagyok, egyszer csak úgy, szinte magától belekerül egy-egy részlet, amely utólag nyer értelmet, de teljesen ott van a helye, olyan, mintha betúrná magát.

– Például?

– Azt gondoltam, meg kéne mutatni, hogy ez a kisfiú milyen jól érzi magát, és egyszer csak beugrott, hogy csinál a levelekből magának indián tolldíszt. Utána valahogy megmutatta a könyv magában azt, hogy a szülők, amikor megértik őt, akkor ők is fölvesznek ilyen fejdíszt, jelezve, hogy benne vannak a játékban. De ez az elején nem volt még kitalálva! Egy idő után fölépül egy rendszer, mégiscsak szinte magától. Tehát egy részét belerakom, egy része meg elkezd magától élni szinte, és az olyan jó.

– Nagyon szép kertjük is van, organikus a környezet, a színek, hogyan alakult ki a könyv színvilága?

– Amikor még csak tervezgettem, kékes volt az egész, de aztán haladtam vele, és egyszer csak zöld és vörös lett – ezen kívül van egy rész, amikor elszíntelenedik, de az organikus vörös meg zöld jellemző lett. Nem tudom, hogyan, de elkezdi az ember egyszer csak látni magában. Más színt nem is szerettem volna beletenni, minél tisztábban szerettem volna fogalmazni.

– A szereplők: apa, anya, kisfiú és a nagymama, más családtag nem jelenik meg. Ez hogyan alakult?

– Nem tudom, valahogy így adódott.

– Milyen a fogadtatása a könyvnek? Volt már visszajelzés?

– Igen. Az Arnoldóba többször be szoktam ülni kávézni, ahol ősszel volt kiállítás a képekből, és egyszer odajött egy idősebb úr, mondta, hogy mind a két unokájának máshogy mesélte el a könyvet. Úgy érezte, hogy mind a két gyerekhez más történet tartozik, pedig testvérek. Mindenki más történetet tud találni benne. Ezt olyan jó volt hallani. Tetszik, amikor hallok egy-egy értelmezést; egy kisgyerek például arra jutott, hogy a nagymama teájában van a titok, attól nő a növény is… Ebben is van egy kis igazság, mert a tudás ott van a nagymamáknál! Jó hallani ezeket a finom megoldásokat, mert tulajdonképpen benne vannak.

– Az alkotó maga szomorúnak, vidámnak, elfogadónak, minek nevezné inkább?

– Mindezeknek. Ez egy lelki folyamat, el kell gyászolni az előző otthont és életet, ugyanakkor ott van benne a remény, hogy felépül valami új. Ez mind-mind benne van.

– Az egyik interjúban mondtad, hogy a konyhában rajzolsz, és a gyerekeid is sokszor veled vannak. Mekkorák a gyerekek?

– Tizenhárom és tizenegy évesek, a nagyobbik fiú, a kisebbik lány.

– Befolyásolják a munkádat, mondják, hogy mit rajzolj? Kritizálnak?

– Közvetlenül nem, de közvetetten egészen biztos, hiszen az egész lényük, az egész életük az ott van bennem. Biztos, hogy ők benne vannak mindenben. De azt nem mondják, hogy na, ezt most rajzold bele, vagy ne rajzold bele. Nekik ez így teljesen természetes, már ismerik az én jelrendszeremet, kódomat, számukra semmi nem meglepő. Ők az egész folyamatban természetesen benne vannak, meg szerintem a képekben is mindig.

– Ők is rajzolnak, van irányultság, ami már látszik?

– Most még nem mondanám. Azt érzem, hogy az alkotás teljesen természetesen az életük része, de még nem merném egyikről se kijelenteni, hogy na, ő biztos rajzolni fog, vagy ezt fog vagy azt fog csinálni, de nekik ez egy kifejezési forma, ez egészen biztos. Minden eszköz hozzáférhető, teljesen természetes, hogyha éppen eszükbe jut, akkor leülnek és festenek, rajzolnak. Olyan iskolába járnak, ahol délután választható művészeti iskola van, és ők oda járnak, és szeretik is, nagyon magas színvonalú.

– Mi a véleményed arról, hogy a gyerekkönyvekben ennyire előtérbe kerültek az illusztrációk?  

– Én nagyon örülök neki, hogy vannak olyan kiadók, akik tényleg már több mint tíz éve elkezdték fölvállalni azt, hogy ők művészi színvonalú, igényes könyveket adnak ki. Képileg is nagyon fontos, hogy hogyan néz ki egy könyv, hogy szép és okos, igényes könyveket készítenek. Ennek is köszönhető az, hogy ugyan még mindig szövegközpontú a magyar gyerekkönyvpiac, de már nem annyira. Most már nagyon sok olyan könyv van, ahol a szöveg és a kép tényleg egyenrangú. Ez szerintem nagyon jó folyamat, nagyon sok szép könyv van, és ez ezeknek a kisebb kiadóknak köszönhető, akik ezt felvállalták: például a Pagony – ugyan már nem is olyan kicsi –, meg a Csimota, a Cerkabella, a Csodaceruza, a Vivandra, ők ezt fontosnak tartották, és van is rá igény.

– Gyerekkorodban A kockásfülű nyúl volt a nagy kedvenced…

– Nekem Richly Zsolt volt a mesterem igazából, a mai napig nagyon sokat tanulok tőle. Gyerekkoromban szerettem A kockásfülű nyulat, aztán, amikor a főiskolára kerültem, ő volt az osztályfőnököm, csak én akkor ott még animációt tanultam.

– A Kockásfülű nyúlban is a játékosság testesül meg, ahogy nálad.

– Így van! Nem földhözragadt, elemelt, és el lehet szabadulni a fantáziánkba.

– A gyereknek és a felnőtteknek szóló illusztráció között látsz különbséget?

– Nem, ugyanolyan komolyan kell venni a gyerekeket is, mint a felnőtteket. Nyilván témában lehet olyan, ami nem való egy gyermeknek, de nem fogok másképp egy felnőtt illusztrációhoz, mint egy gyerekkönyvhöz.

– Ez a könyv is lehet felnőtt könyv!

– Abszolút! Nagyon fontos lenne, hogy a játékra való képességünk megmaradjon. Van olyan 83 éves ember, akiben ez megvan, és van olyan negyven éves, akiben már sajnos nincs meg, vagy nagyon mélyről kell előkaparászni. Úgy gondolom, hogy egy ilyen képeskönyv, elindíthat valamit a nézegetők fantáziájában. A képek mindig nyitottak, gondolkodásra, belső utazásra hívnak. Ha jó egy kép, hagy lehetőséget arra, hogy szabadon asszociálj. És az is nagyon fontos, amit nem teszel a képre, de tudhatjuk, hogy hozzá tartozik. Itt a könyvben is fontos az, amit nem mutat meg az ember, a kihagyások, mert óhatatlanul „rákényszerít” arra, hogy elengedd egy kicsit a fantáziádat.

– Úgy tudom, készül belőle animációs kisfilm is.

– Igen, most csináljuk. Az egy egész más képi gondolkodás. A könyvben harminc kép van, és bár ezt a grafikai világot szeretném megtartani, a film sajátosságai miatt mindent újra kell rajzolni, a hátteret, a figurákat, szinte újra meg kell tervezi. Egy filmben egész más a dramaturgia, még több játékra van lehetőség a mozgásból adódóan, meg hát animációval mindent lehet, amit a való életben nem. Zene, zörejek, atmoszféra lesz, és persze szöveg nem.

– Készül-e újabb könyved?

– Most olyan könyvön dolgozom, ami kiadónak lesz, szöveghez, de most sajátot egy darabig nem tervezek, arra is idő kéne. Egy silent bookot szeretnék megint. Erre rákaptam, nagyon izgalmas dolog, és ezt is lehet sokféleképpen csinálni.

 

                                                                                              (Szepesi Dóra)


 Főoldal

2019. február 05.
Vissza
Hozzászólást csak regisztrált felhasználó tehet!
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!
Hozzászólások
Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.
Ütőér
Szabó T. Anna tárcái Szív Ernő tárcáiSzálinger Balázs tárcái Sándor Zoltán tárcái
Versek
Géczi János verseiSzálinger Balázs: Lispeszentadorján, prémium eseményekSzondy György verseiMohácsi Balázs versei
Prózák
Kései házasságHaász János: Apa csak egy voltCsabai László: HármanPapírváros-szilánkok
Kritikák
Túl a teljességen - a 361°-rólNyelvek, világok, határok - Tóth László Wittgenstein szóvivőjérőlAz árulás testi kényszereRóni a kilométerek mondatait
Drámák
Darvasi László: Karády zárkájaAcsai Roland: Farkasok Pozsgai Zsolt: A SzellemúrnőGyőrei Zsolt – Schlachtovszky Csaba: Jácint pere
A jó tanuló felel
Nem kötelező
Üzenet a palackban
Tündérkert
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
KezdőlapImpresszumMegrendelésProgramokFedélzeti naplóArchívum

Hírlevél Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA