Papírhajó - Mentőöv

 

 Szavakból épített világ

 

 

Patrick Ness Tóth Patrícia fotójaEgy hónapig Ness szövegeivel keltem és feküdtem. Tele volt a fejem a mondataival, a képeivel, a történeteivel. Szerencsés vagyok, hogy a könyvfesztiválra megjelent Soha nincs vége című könyvének az egyik szerkesztője lehettem. Egy szép márciusi napon háromszor is láthattam őt, ám még másnap is elmentem egy találkozóra, mert Patrick Ness az egyik legkedvesebb ember, akivel valaha találkoztam.

 

– Nagyon filmszerűen ír, minden története olyan, mint egy megelevenedett mese. Emlékszik még, mi volt a kedvenc meséje gyerekkorában?

 Daruasszony

– Majdnem minden tündérmese kegyetlen és szívszaggató momentummal kezdődik, de a kedvencem biztos nem gyerekmese. Az óvodában volt egy amerikai-japán óvónőm, ő mesélte nekem a Daruasszony alaptörténetét, ez sem gyerekeknek való, és elég rossz a vége, de másképp kezdődik: a főhős megment egy madarat. Bármennyire kicsi voltam, a mai napig emlékszem rá, emiatt szerettem meg ezt a japán mesét. Az ő történeteik fennmaradtak, és én szeretem magam egy ilyen ezeréves történet részének látni. Valószínűleg nem születnek új történetek, csak a mesélés módja változik. Ezért jelennek meg a mesék a könyveimben, szeretem az újramesélést. Minden történetnek vannak persze határai, de akkor meg az válik fontossá, hogy hol a határ. Annak is van jelentősége, hogyan, miért, mikor mondjuk, és kinek, hiszen ez is rólunk beszél. Ezért írtam meg a Daruasszonyt: újra akarom mesélni, el szeretném mondani az én változatomat. Nem magát a történetet szeretem, hanem azt, hogy egy olyan hagyomány része lehetek, ami egykorú az emberiség történetével.

 

– Emlékszik még rá, hogy mi volt az első olvasmánya?

 

– Nagyon hamar megtanultam olvasni Richard Scarry könyveiből. „A mint alma”, ez volt az első szöveg, amit elolvastam. Három-négy éves koromban hirtelen megértettem, mi ez.

 

– Már hétévesen arról ábrándozott, hogy író lesz. Ilyennek képzelte az íróságot?

 

– Minden, amit akartam, az a mesélés öröme volt, és ez azóta sem változott. Soha nem reméltem, hogy az írás munka és karrier is lehet. Furcsának tűnik, de azt hittem, hogy csak híres emberekből válhatnak írók. Elképzelhetetlennek látszott, hogy egy olyan kisvárosi fiúnak, mint nekem, megjelenik egy könyve, és nem csak magának ír. Azt gondoltam, hogy ezt úgysem fogják kiadni, ezért szabad voltam, és azt csináltam, ami nekem tetszett. Nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy megélek az írásaimból.

 

– Vezetett gyerekkorában naplót?

 

– Sok titkom volt, és nem akartam, hogy bárki megtalálja! Nagyon vallásos családból jöttem, rossz lett volna, ha ismerik a gondolataimat. Amit leírsz, az már nem marad titokban, hiszen valaki elolvashatja. Én mindig történetekben gondolkodtam. Ez persze nem biztos, hogy követendő módszer, tisztában vagyok vele, hogy nagyon sok fiatal író vezet naplót, és azzal is, hogy sokan ebből táplálkoznak. Nem írtam naplót, de ez nem azt jelenti, hogy másoknak sem kellene.

 

– Szokott magának határidőt szabni írás közben?

 

– Legtöbbször igen. De lassacskán rájöttem, hogy mik az erősségeim. Tehát nem tanácsként mondom, ez egyszerűen csak egy módszer, ahogy én csinálom: könnyebben írok, ha inkább egy cél felé haladok, mintha egy időkeretet adnék magamnak. Elhatározom, hogy leírok ezer szót, és nem azt, hogy most két órán keresztül írok. Szeretem, ha megvan az az ezer szó! Ez visz előre. Elég szigorú vagyok önmagamhoz, be kell tartanom a napi penzumot, hogy elvégezzem a munkámat, mielőtt meghalok. Valószínűleg ez az egyik protestáns tulajdonságom és „katonadolog” is. Apám kiképzőtiszt volt.

     Nagyon sok író szereti azt mondani, hogy ő kész csőd, és szétesik, de szerintem nem lehetsz egyszerre rendezetlen is meg író is! Ha már írtál egy könyvet, akkor elvben rendezett vagy. Fegyelmezettség kell hozzá. Ha megjelent a könyved, akkor biztos, hogy van benned valamiféle rend akkor is, ha slampos vagy, de ezt senki nem szereti bevallani.

 

Soha nincs vége kozep– Szokott szinopszist írni?

 

– Nem írok szinopszist, az olyan, mintha már magát a könyvet írnám. Nyolc-kilenc könyv után megtaláltam azokat a módszereket, amelyek jók nekem. Senki nem mondhatja meg, hogyan írj. Hajlamos vagyok arra, hogy előre eldöntsem a könyv formáját. Néha azonban lehetek spontán is. Ha arra gondolok, hogy mennyi helyem van a történetre, akkor könnyebben írok. Mindig megvan a könyv utolsó sora, ez a legfontosabb, így érzem azt is, hogy valami felé haladok, nemcsak kószálok, hanem megvan az irány. Általában 3-4 nagyjelenetre fűzöm föl az egész könyvet.

 

– Mi inspirálja az írásban?

 

– Fogalmam sincs. Egyszerűen úgy érzem, hogy van valami, ami nagyon fontos, és azt meg akarom írni, mivel igaznak tűnik, és ez annyira jó érzés. Például amit most írok (és amiről nem fogok beszélni), abban volt egy jelenet, egy kép. Lényegében ebből indultam ki. Nem írom meg addig, amíg nem jutok el odáig, hogy lássam. De ha kész három-négy tiszta jelenet a fejemben, akkor megvan a cél is, ami felé szeretnék haladni. Persze kell hozzá az utolsó sor. Ez struktúrát ad ahhoz, hogy ne érezzem magam elvesztve, de mégis elég kreatív lehetek írás közben.

 

– A futás és a munka mennyire függ össze?

 

– Fontos, hogy az írók csináljanak valami olyasmit is, ami nem írás. A futásnak semmi köze az íráshoz, arra emlékeztet, hogy van tested, és amikor nincs módom futni; akkor hiányzik. Szóval holnap reggel kimegyek futni a Margitszigetre (nevet). Az biztos, hogy sokszor futás közben jönnek a legjobb ötleteim. Az írás intenzív belső munka, ki kell egyensúlyozni valamivel. Ha nem futnék, rosszabbul írnék, és az írás kárára menne. A futás emlékeztet arra, hogy más is van a világon, mint a szavak. Amikor nem futok, akkor is írok, de megérzem a hiányát, a futás ugyanis kitisztít. Lélegzel, egy ritmusban vagy önmagaddal, és keményen meditálsz.

 

A könyveiben szinte állandó motívum a futás...

 

– Igen, mert nagyon sokat tudok róla. Amikor iskolákba megyek előadni, sokszor megkérdezik, hogy melyek a legfontosabb elemei az életemnek, és akkor azt szoktam mondani, hogy én vagyok a legkisebb a testvéreim közül, Hawaiin éltem gyerekkoromban, maratoni távokat szoktam futni, amerikai és angol is vagyok. Úgy tűnik, ezek véletlenszerű tények, de aztán megkérdezek egy önként jelentkezőt, hogy róla mi a négy legfontosabb információ. Ilyen válaszokat kapok: van egy kutyám, focizom, orvos akarok lenni, féltékeny vagyok a testvéremre... Úgy tűnik, mintha mindez lényegtelen lenne, ám amikor beszélek nekik a Chaos Walking trilógiáról, azt is elmondom, hogyan mutatkozik meg a könyvben, hogy én egy amerikai-angol vagyok: mindenki egy kicsit másképp beszél angolul, mint a főhős, aki a legfiatalabb a családban, és mivel Hawaii a semmi közepén van, Todd is a semmi közepén van, ráadásul a könyvben Toddnak futnia kell... Aztán elmondom a gyerekeknek, hogy nekik is vannak alaptörténeteik, és nem túl fiatalok ahhoz, hogy ők is leírjanak egyet, mert bármit föl lehet használni. A futás valóban sokszor megjelenik a könyveimben, jól ismerem, van benne valami egyedüliség, és úgy éreztem, Todd számára ez egy ilyen egyedüli dolog. Beleélem magam, ezért az olvasók is beleélhetik magukat, persze csak ha elég jól csinálom. Ha olyasmiről írok, ami nem érdekel, az másokat sem érdekel majd. De ez így nagyon jó. Vicces, ahogy felbukkannak ezek a motívumok az írásaimban. Néha nem is veszem észre, csak amikor újra elolvasom és rácsodálkozom.

 
Chaos Walking

 

– A műveiben elég keményen bírálja az angol és az amerikai társadalmat is. Mégsem akar igazságot tenni, és soha nem válik didaktikussá, amit ír.

 

– Senkit nem szeretnék arra kényszeríteni, hogy egyetértsen velem. Még a Twitteren sem, amikor vitázom valakivel gyerekirodalomról, írásról vagy bármiről. Például nemrégiben nem értettem egyet Susan Hill-lel, a Nő feketében című könyv szerzőjével. Ő egy konzervatív, öreg káposzta, és arról panaszkodott, hogy az egyneműek házasságában is használják a férj és a feleség kifejezést, és számára nevetséges egy olyan nő, aki a partnerét feleségnek hívja. Azt posztoltam a bejegyzésére, hogy elnézést, de nagyon erős ellenérzéseim vannak ezzel szemben. Fontos volt számomra, hogy ne mondjam ki: „Te egy előítéletes, bigott barom vagy!” Megpróbálok iróniával hozzáállni ezekhez a nézetekhez. Ha erővel fejezném ki az ellenérzéseimet, az nem érne célba, ráadásul arrogáns lenne. Én azonban nem szoktam arrogáns lenni. Én sem vagyok atyaúristen persze, és borzasztó lehet, hogy mindig megkérdőjelezek dolgokat, ám úgy érzem, sokkal több kérdés van, mint válasz. A dogmában és a konzervativizmusban azt utálom a legjobban, hogy nem „kedves”. Ha van olyan, hogy bűn, akkor ez az. Nem kedvesnek lenni bűn. Ez okozza a legtöbb rombolást. A hősnek ezzel ártunk a legtöbbet. És leginkább önmagának okozza a legnagyobb bajt az, aki így gondolkodik. A szüleimtől csak kedvességet kaptam. Nem hittem, hogy megérdemlem a kedvességet, mert olyat tettem, ami rossz nekik, és elég borzasztó ezzel együtt élni. Ettől nagyon érzékennyé váltam. Azt hiszem, erről van szó. Nem gondolom, hogy mindentudó vagyok, és ezért nem válhatok didaktikussá. De az egész arra vezethető vissza, hogy a „nem kedvesség” az igazi bűn. Ez az, ami számít. És emiatt próbálok kedves lenni még az ellenségeimmel is. Eléggé szenteskedőnek hangzik, pedig nem vagyok szent (nevet).

 

– Majdnem mindegyik hőse jól ismeri a kozmikus magány állapotát. Miért?

 

– Rettentően magányos gyerek voltam, nagyon más, mint a szüleim, és ezzel nem őket akarom bántani. Amíg nem kezdtem el a saját életemet élni, ez csak fokozódott. Egyre zárkózottabb lettem, szóval ebben is van személyes tapasztalatom. BárSzólít a szörny ness ez az érzés eléggé gyakori a kamaszok között, mindannyian kívülállóknak érzik magukat, ez a titkuk. Meg lehet érteni, ez az első alkalom, amikor elindul az énkeresés, és rádöbbensz, hogy nem olyan vagy, mint a szüleid. Egyedül vagy, a szó szoros értelmében egyedül érzed magad. Nagyon erősen emlékszem a tinédzserkoromra. Valószínűleg ezért írok ilyen sokat a serdülőkorról. Aztán kiderült, hogy minden tizenéves így érez, elfelejtik, de akkor is így van. Én nem felejtettem el, ezért is írok róla.

 

– Elégedett az életével, a munkájával?

 

– Van, aki elégedett? Nem hiszem... Nem vagyok elégedett, de ez nem jelenti azt, hogy nem vagyok boldog. Minden könyv végén tudom, hogy mit csináltam jól, de azt is, hogy legközelebb mit fogok még jobban csinálni. Ha ezt elveszíteném, nem tudnék többé írni. Ha azt mondanám, hogy minden jó, az borzasztó lenne..., mindig egy picit elégedetlennek kell lenni. Változni kell, előremenni, javítani, és jobbat akarni. Változni és egyre magasabbra jutni, remélem, hogy a könyveim egyre jobbak. Igen, nagyon remélem! Ha nem így lenne, miért csinálnám? Szeretnék új dolgokat felfedezni és kipróbálni. Tehát nem vagyok elégedett, de boldognak és nagyon szerencsésnek tartom magam, azt csinálom, amit szeretek. Úgy érzem, hogy jobb író vagyok, mint nyolc könyvvel ezelőtt, és nyolc könyv múlva még jobb író szeretnék lenni. Szóval nem vagyok elégedett, de ez egy egészséges elégedetlenség!

 

Both Gabi

 

Patrick Ness fotóját Tóth Patrícia készítette.

 


 

Főoldal

 

2014. augusztus 12.
Nagy Koppány Zsolt tárcáiGyőrei Zsolt tárcái Éltető József tárcái Szil Ágnes tárcái
Búgó gyökerek, avagy zeller a TiszántúlonEgy asztalnál szeptemberben a szentekkel
Poós Zoltán: 1979. december 3. – LőkösházaBabiczky Tibor versei Kopriva Nikolett verseiMarkó Béla versei
Oravecz Imre: AlkonynaplóAbafáy-Deák Csillag: Ad actaMegyeri Edit Tünde: VasárnapTőzsér Árpád: Északi emberek – Naplójegyzetek 2018/19-ből
Márton László: Nibelungok – Harmadik felvonásMárton László: Nibelungok, II. felvonásZalán Tibor: El kell mondanomMárton László: Nibelungok, I. felvonás
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumProgramokFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA