Laska Lajos: újratöltve
Beszélgetés Zsidó Ferenccel rövidpróza-kötete kapcsán
Kezdjük a végével: nyáron rövidpróza-köteted jelent meg Laska Lajos címmel, most karácsonyra már jött a második kiadás. Ennyire ráharapnak az emberek ezekre a játékos egypercesekre?
Nem kell túldimenzionálni a második kiadás jelentőségét, egyszerűen csak arról van szó, hogy ez valóban az a műfaj, amellyel szélesebb olvasóréteget is meg lehet szólítani. S persze, dőreség volna azt nyilatkozni, hogy az emberek sorban állnak a Laska Lajosért, nem, az, hogy az első kiadás elfogyott, elsősorban annak köszönhető, hogy sok könyvbemutatót tartottam, sok helyre elvittem – nem csak városokba, hanem falvakba, nagyobb községekbe, iskolákba is. Manapság már nem harapnak rá „csak úgy” az emberek egy-egy irodalmi műre, de ha „házhoz visszük”, akkor már van esély – mert ez a könyv valóban „(el) adja magát”, úgymond, populáris. S ha már kiadásokról beszéltünk, jegyezzük meg, hogy összességében így is szerény számokról van szó: először négyszáz példányban jelent meg a könyv, másodjára háromszázban fog.
Beszéljünk akkor magáról a könyvről, annak címszereplőjéről! Hogyan született meg Laska Lajos? Melyek voltak a névadás indítékai?
Egy esendő, mulatságos, talán nevetséges figurát akartam teremteni, akin olykor szánakozunk, de akivel szimpatizálni is tudunk. Kerestem a néki megfelelő, beszédes nevet, ami ugyanakkor a figura kreáltságát is jelzi: tehát egy beszédes névre volt szükség, ami olyan, mint egy stigma, egy testi hiba, amivel nem könnyű együtt élni. És aztán valahogy beugrott ez a Laska. Számomra a laska egyszerre sugall szétszórtságot, határozatlanságot, formátlanságot, a vízben fővő laska giliszta-szerű tekergőzése akár groteszknek és nevetségesnek is mondható. S a Lajossal társítva már-már hebehurgyaságot testesít meg szerintem.
Az egyes történetek témájukat tekintve igencsak széles skálán mozognak, hétköznapi pillanatokat, rezzenéseket, elmélkedéseket ragadnak meg, oly módon, ahogy a fényképész lencsevégre kapja a pillanatot, azt a Nagy pillanatot. Egyszerű eseményekről, jelenségekről írsz. Számomra úgy tűnik, hogy a történetek sorrendje esetleges (akárcsak az élet), nem előre elképzelt struktúrájú… Szándékos szerkesztési eljárás (v. ennek szándékos hiánya) rejlik e mögött?
Egyfajta időben való előrehaladás, linearitás van a történetek sorozatában (egy huszon-harmincas Laskával indul a kötet, hogy a végén, ötvenöt éves korában aztán „kinyírjam”), de egyébként teljesen stimmel, amit az esetlegességről mondasz, és mondhatni, nem véletlenszerű (és már megint az írás aktusának mitizálásánál tartunk…). Úgy tapasztalom, hogy életünk – még a legfontosabb eseményei is – alapjában véve esetleges, a történetek csak úgy megtörténnek velünk, nem mi éljük az életünket, hanem az leél minket. Nekünk pedig az lenne a dolgunk, hogy ezt ne venni túlságosan tragikusan, hanem csak lazán. Ne próbáljunk hősök lenni, nem olyan világot élünk. Hát ezért lett Laska anti-hős.
Érdekes, hogy Laska egy-két történet által nem megismerhető. A könyvet lapról-lapra olvasni kell, ahhoz, hogy némiképp megismerjük Laska bonyolult jellemét. Sőt, nem is kapunk egy kész bemutató történetet róla még az elején…
Primitív, de azért bonyolult, ugye…? A könyv egyik méltatója, Krebsz János, aki egyébként Chaplinhez, Svejkhez, Fülig Jimmyhez hasonlította Laskát, így fogalmazott ennek kapcsán. Idézem, mert ő sokkal jobban elmondta, mint én tudnám: „Újabb és újabb inkarnációkkal lepi meg az olvasókat, miközben személyisége folyamatosan gazdagodik, egyszerre lesz bonyolultabbá és átláthatóbbá”. Nos, így valahogy. A kérdés második részére visszatérve, íródott egy szöveg, amit kötetindítónak szántam, amelyben néhány szóban jellemzem a figurát, úgymond, eligazítom az olvasót. Végül aztán kidobtam ezt, nem szabad szájbarágósnak lenni, az olvasó nem hülye, rájön egy-kettőre, miről van szó…
Végül akkor inkább nevetséges, vagy inkább szimpatikus figura ez a Laska?
Kinek, hogy… Végül is Laska csak „megúszni” akarja a hétköznapi élethelyzeteket, megőrizni a jó kedélyt, nem lázadni, vagyis dehogynem, de csakis hülyén; nem szomorkodni, sőt örülni annak, hogy a világ olykor hülyének nézi, mert a hülye ember szabad, s a valakin nevetni és a valakivel együtt nevetni között pedig igenis van átjárás. Bízom benne, hogy az olvasó is úgy lesz Laska Lajossal, mint én: kezdetben csak nevetségesnek, esendőnek akartam láttatni, aztán, ahogy sorjáztak az írások, egyre inkább szimpatizálni kezdtem vele.
(Kornis Melinda)
