Költészete a dolgok alapos megközelítése: metszeteket készít állapotokról, emberi kapcsolatokról. Azért választotta véglegesnek gondolt hivatásának a matematikát, mert kamaszként a világ bizonyítható szegmense érdekelte. 1987-ben szerzett diplomát a JATE matematika szakán. 1989-től 1996-ig az Egyesült Államokban élt, hazatérése óta tanításból tartja fenn magát, és itthon kezdett komolyabban foglalkozni a versírással. 2002-ben jelent meg első kötete, az Idő-gettó, 2004-ben a második, a Tollbafojtás.

       – Mostanában "A kisleánykor panaszaiból" című ciklus részleteit publikálod. Verses történésből áll össze egy kötetet kitevő versciklus, egy kislány élményeiről, aki elszenvedője lehetett valamilyen "pedofil" kapcsolatnak. Elég kényes téma.

       – Mi az, ami neked ebben kényes téma, ami furcsa?

      – Meglepő, hogy ilyen erős témát választasz, és kíváncsi vagyok, hogy az egészből mi jön ki, mire megy ki a játék, milyen lesz a kompozíció. Eddig részleteket hallottam, olvastam…

      – Arra megy ki a játék, hogy egy jó ciklus álljon össze belőle, egy jó kötet. A posztmodern egy érdekes kor: olyan dolgokról is lehet írni, amikről előtte társadalmi elfojtások miatt nem volt szabad. Azaz lehet, hogy jóval régebben kellett volna megírni, mondjuk a modernitás korában akár, annak egy részét, amit most írok, de a posztmodern fogadta be a másságot: nőket, gyerekeket, homokosokat, transzvesztitákat, feketéket, pepitákat, lilákat stb., és kezdett el komolyabban érdeklődni eme „lúzerek” élete, élményei iránt, és hirtelen kirobbant az, ami több száz éve bujdokolt, elhallgatódott. Talán ebből is adódik az, hogy a színvonal nem mindig egyenletes, de hát több század élményanyagát kellene most hirtelenjében művészi szinten feldolgozni. Erre a bíbelődésre a mainstream irodalomnak – az előzőekben mondottakból nem lesz nehéz kiszámolni – több száz éve volt. Természetesen nemcsak az irodalomban történik mindez, hanem a legkülönbözőbb művészeti ágakban és társadalomtudományokban. Nem csak én, más költőnők, írónők is, eléggé „kényes” témákat szoktak választani. Ezek a női lét megkerülhetetlen problémái, példának okáért minden ötödik vagy hatodik lánynál – nem ismerek konkrét statisztikát – előfordul gyermekkori zaklatás. Fiúknál is, de lányoknál hatványozottan. Erről 30-40 éve a világon sehol sem beszéltek, nem lehetett téma. Most lehet róla beszélni, túl is ragozódott egy picit, az amerikai filmekben már szinte kötelező sablonná vált, de mint költői, írói témával most lehet foglalkozni.
      Más kemény élethelyzetek is ábrázolódnak „A kisleánykor panaszaiból” ciklusban, vegyük például az anorexiát, ami viszont izéig-vérig XX-XXI századi szintúgy „kényes” téma, ami a (mintha a tábor) című vers körül szerveződő alciklusban található, és indirekt módon benne van az anorexiások és a II. világháborús munkatáborokban éhezők groteszk sorsközössége.
      A női szerepek közötti leánykori bukdácsolás is ritka költői téma.  A főhősnő, egy kislány; ez is izgalmas a befogadás szempontjából, hiszen a patriarchális kultúrában többnyire férfiak voltak főhősök, esetleg ezért nehéz és olykor fájdalmas azonosulni egy férfinak e pindurka hősnővel.

      – Eddig milyen a fogadtatása? Mikor jelenik meg a könyv?

      – A felolvasóesteken a fogadtatása elég érdekes: a nők többségének nagyon tetszik, míg a férfiaknak – primér hallgatóként – ez a szöveg sokkoló. Egy felolvasóest után az egyik ismerősöm ezt kérdezte: „Ugye, én jó apa vagyok?” Ez, mit mondjak, megdöbbentett.  Hozzátenném; „A rossz férfi” című Háy János vers indította bennem el ezt az egész ciklust. Meghallván a verset egyszerre kerültem elragadtatott és sokkos állapotba, és úgy tapasztalom, a kisleánykor is hasonló érzelmeket vált ki: senki se marad közömbös.
      Az irodalmi lapoknál jó a fogadtatása: szinte az egész ciklus megjelent többek között az És-ben, Bárkában, Műhelyben, Árgusban, Váradban, persze részletenként. Az pedig, hogy a részeket újra egésszé illesztve könyvformában mikor jelenik meg, még számomra is titok.

      – Szövegeidben kevered a kötött meg a szabad formákat. Úgy érzem, ez jellemző rád.

      – Szabad forma – ez jó, ha azt jelenti, hogy szabadon, vagy még inkább: önállóan választott forma, pontosabban megformált forma. Amikor létrejön valamilyen vers-csíra, ami verssé alakulhat, az első problémám, hogy milyen formába illesszem, illetve, hogy létrehozzam azt a kezdeti formát, ami együtt tud növekedni e verskezdeménnyel a verssé válás alatt, és a végén nem lesz sem bő, se túl szűk. Azaz versírás közben a forma is formálódik, hacsak nem választok egy verstankönyvesedett, mereven rögzített formát – pl. szapphói strófát –, és ahhoz ragaszkodva írom meg a versikém, azaz a formához formálom a verset. Ha egy kevésbé merev formát választok, akkor már nagyobb a szabadság fokom formaszabás ügyben, ha pedig a saját szakállamra én komponálom meg a formát, azaz én alkotom meg a formáját is a versnek, akkor beszélhetünk formázott formáról, esetleg organikus versről. Komponálni csodálatos dolog, de nagyon nehéz is; nagyon könnyű elrontani a verset, mert nincs védőháló, nincs legalább egy előre gyártott elem, amit a versírás folyamán követni lehetne, és legalább ebben az egyben megbízni. Talán más szavakkal, de már egy előző interjúban is elmondtam, hogy Ady formakompozícióit nagyra értékelem.
      Erre a forma formázásra, azért lett szükségem, mert a vers nem bírta és levedlette a hagyományos versformákat. Több esetben átírtam egy formakomponált versemet valamelyik hagyományos versformába, és a hatás meg persze maga a vers is egész más lett, s nekem nem tetszvén, gyorsan vissza is írtam az eredetibe. Példul, mint mindent, „A kisleánykor panaszaiból”-t is át lehetne írni szapphói strófákba vagy akár szonettekbe, csakhogy más hatásokat gerjesztene és egy egészen más ciklus lenne. Én azt a hatást keresem, amit egy vibráló, gyorsan változó kompozíció közvetít, amit nem lehet előre kiszámítani, ami esetleg disszonánsnak tűnik, mint Bartók zenéje a maga korában.

      – A Könyv utóélete – Szépírók a Mu színházban – költői kérdések és válaszok címmel évekig vezettél irodalmi esteket. Nagyon izgalmasak voltak ezek a találkozások. Meddig szünetel még a műKEDDvelő?

      – A műKEDDvelő estek ebben a formában megszűnnek. Helyette szeretnék aktívabb, játékosabb találkozókat szervezni. Verses vetélkedőt, amelynek Versgráf lesz a címe. A gráf, az egy matematikai kifejezés, amelynek szellemében ez lenne a játék menete: Adott egy kiinduló vers vagy versrészlet (magyar vers vagy magyar fordítás, ami nem hosszabb 20 sornál), és erről valaki asszociál egy másik versre (sajátjára is akár) és felolvassa, erről vagy az előzőről másvalaki egy harmadik versre és így tovább.  Igen ám, de el kell dönteni, hogy az asszociáció jogos volt-e.  Erről a játékvezetők döntenek. Az ítéletet a társaság vagy elfogadja, vagy vétójoggal élhet.  Asszociálni bármely előző versre szabad. Természetesen egyes asszociációk jogosságról a játékos röviden érvelhet. Egy idő után eljutunk oda, amikor már nem tud tovább senkise asszociálni. És akkor megszületik a versgráf, ami tulajdonképpen az egész folyamat. Ezután új költő versét dobjuk fel, és új forduló kezdődik. Szeretném, ha kialakulna egy törzsközönség, akiket izgat a játék, a vers.