Megkérdeztük


G. István László




G. István Lászlót kérdeztük legújabb kötete vershangjáról, versépítményéről 



A címe alapján – Homokfúga –, talányos és képlékeny építményt ígér a hatodik verseskötet, amely szatirikusabban hangolt, groteszkebb alaptónusú, és a korábbiak vershangjából építkezik. Itt finom mintázatok adják ki végül az egész képet.


 
 

— Az „Amíg alszom vigyázz magadra” verskatedrálisa után hogyan épült az új kötet?

 

 A Homokfúga egy ördögűzés folyamata. A házasság-történet személyes poklának zárt teréből az elindulás-helybenjárás beavatási szertartásának nyitottan is klausztrofób tere felé terjeszkedik az anyag. A házasság-versek a groteszk dalok ciklusa után drámai monológok füzéréből állnak. A beavatás-anyag nyitottabb dalformákból és fúgaszerűen mondatátbújásos mítoszversekből épül. Az ördögűzés a haragtól való megszabadulás narratív íve mentén is olvasható, de a szabadulás-történet ennél általánosabb-elvontabb mítosz nyomait is őrzi.

 

—  „…akivel éppen élek, mintha élnék” – idézek a Februári capriccióból. A nyitó ciklus egy házasság groteszk lírai rekviemjét rajzolja meg.  Nehéz elkerülni az ördögi köröket, mintha betenné a gonosz a lábát a hétköznapok réseibe; amikor „minden kérdés, amit felteszel, ócska horog, bőr alá kap,” és „nyűg, hogy enni kell”. De azért emelkedett képeket is találunk, mint például a Navigare-ban a mosogatólében úszó zöld köves gyűrű, mint hánykódó csónak. És ugyanitt később ”...arcod hieroglifáját keresem, hogy felismerem-e, … van-e még út hajózni veled, egyszer.” Miért adtál egy egész ciklust ennek a témának?

 

A drámai monológok szövegvariációi ennek a lírai rekviemnek. Tizennyolc darab került be a kötetbe – ennyit bírt el a téma és a versbeszéd fáradás nélkül. A férfi beszélő ugyanabból az élményanyagból épít újra és újra. Azt remélem, hogy a Feloldozástól a Közös fúgáig mégis történik valamiféle elmozdulás ebben a zenei párbeszédben, ami a férfi monológjait rövid, egy-két szavas közbeszólásokkal lazítja. Nem kompromisszum-keresésről van itt szó, inkább egyfajta megváltó mintázatról, ami az ornamentumok  zenei  erejével „baj“-ból és „bánat“-ból közös ügyet teremt, amiről visszamenőleg és előrebocsájtólag elmondható: „talán nem rontjuk el“. Fontos itt a „visszamenőleg és előrebocsájtólag“ kettőssége. A monológok épp úgy olvashatók gyászmunkának, mint előre megidézett árnyképnek, démonűzésnek, ami a kimondással, tetemre hívással egy eljövendő kapcsolat drámai terét próbálja megtisztítani.

 

Az Út az őszbe című vers mozgalmas, színes, szinte filmszerű – amikor a lakkozott körmű nőt viszi taxin a férfi, szülni. Hogyan keletkezett ez a vers? Egyébként a lakk, mit jelent a költészetedben? Többször előfordul.

 

A vers egy utazás, egy másfajta Héja-nász következménye. „Útra kelünk, megyünk az Őszbe“ – az Ady-sorból itt az úton levés, az életadás, a generációk közötti senkiföldje-tér keserű elégiája lesz. Kényelmetlen vers – a lakk is talán ennek a kényelmetlenségnek a tárgyi megfelelője. Egyszerre óv, takar, ápol, befed – és természetellenesen felületi politúrozás. Az ápoltság felülete, amit lekapargatva kitetszik az ápolatlanság – ragadozóként lakkal bíbelődni több mint kiszolgáltatott szomorúság. 

 

A következő ciklusban tágul a látókör, idézlek: „városok hullanak így, ahogy egyik pillanatra a másik pillanat.” Miért alakult így?

 

A Városok hullanak még a tizennyolc vers ciklusának végén szól. A következő ciklusban a dal homogén általánosítása egy beavatási teret kezd építeni, amiben a személyes sors már sorsképletként általánosul, a verstéma ciklikusabb, ősibb, az embertörténetet a „Hármasút“ sorsalternatíváinak absztrakciói vázolják. A Városok hullanak végén a „Róma ledől s rabigába görnyed“ berzsenyis alaptoposza tér vissza – a civilizációk, épp úgy, mint a személyes embertörténetek lebomlanak-újraépülnek, könyörtelen egykedvűséggel, ahogy a  púder vakolatként omlik le egy ágyban forgolódó nő kőarcáról.

 

Számomra több versed többnyire talány. A Homokfúga meglep, az Ave atque vale testetlen… Aztán van vers Rilke-témára és Weöres-emlék. Miért éppen ők?

 

Az enigma szerintem a legtöbb vers lelkének kulcsa. A talányosság a vers természetéből adódik – ahhoz, hogy a szövegek második-harmadik-ezerkétszázadik olvasásra is új értelemmel gazdagodhassanak, a kibeszélhetetlenség, a megfejtetlenség erőterét kell létrehozni. Ha nem kedvetlenít el első olvasásra a szöveg, akkor az üres helyek, a dramatizált talányok energiává válhatnak – Rilke ennek a legnagyobb mestere: hogyan lehet a hiánymetaforát a versértelem fókuszává tenni. Egy hiánynak a betöltési tere jó dramatizáltság esetén ezerszer energikusabb, provokálóbb, élőbben lírai, mint a kimondás által azonosítható értelem egyértelműsége vagy a versbeszéd manírjának egyéni, azonosítható vízjele. A hiány ugyanakkor hihetetlen üres is tud maradni – a sejtelmesség könnyen a lírizálás üres helyévé válhat: a hiány energetizálásához dramaturgiai érzék kell. Weöres a maga próteuszi alkatával az átváltozás misztériumát adja a rilkei hiánymetafora erejéhez. Weöres lényének sajátossága szerintem szintén a hiánymetaforában ragadható meg, a via negativa vezet el testetlen személyisége mindenné átalakulni képes lényegéhez. Weöresnek „nem sikerült megszületni“, és a prenatális képzelete a mindenné átváltozás tündéri erejével képes elvéthetetlenül leplezni önmaga középpontjának sugárzó hiányát.

 

„az erősebb lét érzelemtelen, lényege nem lehet pokol vagy üdv.” – írod a Paulusban. Úgy érzem, ez nagyon nagy cél. Kiknek írod ezeket a verseket, mit kell megértenünk?

 

A Paulusban az erotika és a szerelmi szenvedély eredendően amorális erejéről van szó. Nem immorális, csak épp etikai fogalmakkal megközelíthetetlen energiájáról. Az erősebb lét szintén rilkei fogalom a duinói elégiákból, a nagy megvilágosodások, revelációk, epifániák hasonlóan amorálisak. Pál megtérése nem etikai ügy – démonikus, még akkor is, ha a keresztény nézőpont az üdvözülés felől olvassa. Örök probléma ez: a művészi erő összeférhetetlensége az etikával. Tolsztoj és Shakespeare örök vitája – a Paulus-vers shakespeare-i és nem tolsztoji ebben az értelemben. A „kinek írok“-kérdése kicsit más: mivel a szövegeim nem intencionálisak abban az értelemben, hogy a vers létrehozásának alapszenvedélyén kívül nincs közvetlen célképzet bennem, mikor papíron megtalálok egy szöveget, a befogadás kérdése nekem valahogy mindig későb merül fel, a szöveg megírásának a folyamata után. Ez nem azonos a l’art pour l’art-tal, nem arról van itt szó, hogy szöveget írok a szöveg kedvéért, inkább arról, hogy a céljaink képzeleti köre túl szegény és behatárolt ahhoz képest, amiért egy ember verset akar írni. Kinek írom – természetesen annak, aki elolvassa – először Istennek, aztán önmagamnak, aztán bárkinek, akinek szüksége van erre az energiára, amit én magam is csak úgy találtam.

 

A katedrális és a homokfúga után sejthető-e már, milyen lesz a következő versesköteted építménye?

 

Sajnos nem. Valami látszik talán, felködlik egy lehetőség, de tilos róla még beszélni, mert nem akarom még a tudatomat bevonni a kötet-struktúra kialakításába – dolgozzon csak a tudatalatti, ameddig szüksége nem lesz rám! Vannak új versek, ez minden.

  

A személyes munkádon túl az iowai nemzetközi irodalmi műhelyről szeretnélek kérdezni. Neves elődök után tavaly te képviselted a magyarokat, és nemrégiben, hagyományteremtésként, az Europoetica napokon bemutatkozott néhány külföldi alkotó. Van-e ennek a munkának folytatása?

 

Iowa egy fantasztikus háttér a hatvanas évektől a magyar irodalomtörténetben. Nemes Nagy Ágnes, Székely Magda, Szabó Magda, Gergely Ágnes, Takács Zsuzsa, Oravecz Imre és mások Iowa-élménye beépül az életművekbe, néhányan olyan alkotóközösséggel léphettünk kapcsolatba, ami egy életre meghatározó. Gergely Ágnesnek és nekem is nagy szerencsém volt: ezerféleképpen kinyílik a világ, az új nézőpontok – mint egy buja kertben a virágok – elképesztő élmény. Idén Athénben és Budapesten lehetett a 2007-es iowai csoportot tovább együtt-tartani. Az Europetica Fesztiválon Chris Chryssopoulos, Alex Epstein, Jekatyerina Taratuta, Simone Inguanez és Aziz Shakir lehetett itt mint olyan vendég, aki a házigazdai szerepkört éppúgy betölthetné. A szellemi-baráti vendégség élményköre valódi „Lakoma“ – nagyon ritkán él át az ember ennyire szoros együttlétet. Egymás szövegeit is fordítjuk, persze, de még fontosabb az a szellemi cserebomlás, amit az alkotó terek egymásnak jelenthetnek.

 




(Szepesi Dóra)




Főlap

2008. május 07.
Szil Ágnes tárcái Nagy Koppány Zsolt tárcáiGyőrei Zsolt tárcái Éltető József tárcái
Egy nyomasztóan hosszú év történeteiA mérnökök háborúba mentek
Domokos Márton: Mit csinál a polcCsikós Attila: 1990
Katics ága és virága – novemberi bálok és jóslásokBabonák és libák
Márton László: Veronai lovagok harca az óriásokkalTompa Gábor verseiPoós Zoltán: Felragyogó, eszelős fény – Battonya, 1981Tóth Krisztina humoros versei
Fekete Vince: Porlik minta…Kiss László: Édes EmmaBödőcs Tibor: …ha lenne tengerünkHáy János: Szerelmes vers
Márton László: Nibelungok – Negyedik felvonásMárton László: Nibelungok – Harmadik felvonásMárton László: Nibelungok, II. felvonásZalán Tibor: El kell mondanom
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumProgramokFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA