A címe alapján – Homokfúga –, talányos és képlékeny építményt ígér a hatodik verseskötet, amely szatirikusabban hangolt, groteszkebb alaptónusú, és a korábbiak vershangjából építkezik. Itt finom mintázatok adják ki végül az egész képet.

— Az „Amíg alszom vigyázz magadra” verskatedrálisa után hogyan épült az új kötet?

— A Homokfúga egy ördögűzés folyamata. A házasság-történet személyes poklának zárt teréből az elindulás-helybenjárás beavatási szertartásának nyitottan is klausztrofób tere felé terjeszkedik az anyag. A házasság-versek a groteszk dalok ciklusa után drámai monológok füzéréből állnak. A beavatás-anyag nyitottabb dalformákból és fúgaszerűen mondatátbújásos mítoszversekből épül. Az ördögűzés a haragtól való megszabadulás narratív íve mentén is olvasható, de a szabadulás-történet ennél általánosabb-elvontabb mítosz nyomait is őrzi.

—  „…akivel éppen élek, mintha élnék” – idézek a Februári capriccióból. A nyitó ciklus egy házasság groteszk lírai rekviemjét rajzolja meg.  Nehéz elkerülni az ördögi köröket, mintha betenné a gonosz a lábát a hétköznapok réseibe; amikor „minden kérdés, amit felteszel, ócska horog, bőr alá kap,” és „nyűg, hogy enni kell”. De azért emelkedett képeket is találunk, mint például a Navigare-ban a mosogatólében úszó zöld köves gyűrű, mint hánykódó csónak. És ugyanitt később ”...arcod hieroglifáját keresem, hogy felismerem-e, … van-e még út hajózni veled, egyszer.” Miért adtál egy egész ciklust ennek a témának?

— A drámai monológok szövegvariációi ennek a lírai rekviemnek. Tizennyolc darab került be a kötetbe – ennyit bírt el a téma és a versbeszéd fáradás nélkül. A férfi beszélő ugyanabból az élményanyagból épít újra és újra. Azt remélem, hogy a Feloldozástól a Közös fúgáig mégis történik valamiféle elmozdulás ebben a zenei párbeszédben, ami a férfi monológjait rövid, egy-két szavas közbeszólásokkal lazítja. Nem kompromisszum-keresésről van itt szó, inkább egyfajta megváltó mintázatról, ami az ornamentumok  zenei  erejével „baj“-ból és „bánat“-ból közös ügyet teremt, amiről visszamenőleg és előrebocsájtólag elmondható: „talán nem rontjuk el“. Fontos itt a „visszamenőleg és előrebocsájtólag“ kettőssége. A monológok épp úgy olvashatók gyászmunkának, mint előre megidézett árnyképnek, démonűzésnek, ami a kimondással, tetemre hívással egy eljövendő kapcsolat drámai terét próbálja megtisztítani.

— Az Út az őszbe című vers mozgalmas, színes, szinte filmszerű – amikor a lakkozott körmű nőt viszi taxin a férfi, szülni. Hogyan keletkezett ez a vers? Egyébként a lakk, mit jelent a költészetedben? Többször előfordul.

— A vers egy utazás, egy másfajta Héja-nász következménye. „Útra kelünk, megyünk az Őszbe“ – az Ady-sorból itt az úton levés, az életadás, a generációk közötti senkiföldje-tér keserű elégiája lesz. Kényelmetlen vers – a lakk is talán ennek a kényelmetlenségnek a tárgyi megfelelője. Egyszerre óv, takar, ápol, befed – és természetellenesen felületi politúrozás. Az ápoltság felülete, amit lekapargatva kitetszik az ápolatlanság – ragadozóként lakkal bíbelődni több mint kiszolgáltatott szomorúság. 

— A következő ciklusban tágul a látókör, idézlek: „városok hullanak így, ahogy egyik pillanatra a másik pillanat.” Miért alakult így?

— A Városok hullanak még a tizennyolc vers ciklusának végén szól. A következő ciklusban a dal homogén általánosítása egy beavatási teret kezd építeni, amiben a személyes sors már sorsképletként általánosul, a verstéma ciklikusabb, ősibb, az embertörténetet a „Hármasút“ sorsalternatíváinak absztrakciói vázolják. A Városok hullanak végén a „Róma ledől s rabigába görnyed“ berzsenyis alaptoposza tér vissza – a civilizációk, épp úgy, mint a személyes embertörténetek lebomlanak-újraépülnek, könyörtelen egykedvűséggel, ahogy a  púder vakolatként omlik le egy ágyban forgolódó nő kőarcáról.

— Számomra több versed többnyire talány. A Homokfúga meglep, az Ave atque vale testetlen… Aztán van vers Rilke-témára és Weöres-emlék. Miért éppen ők?

— Az enigma szerintem a legtöbb vers lelkének kulcsa. A talányosság a vers természetéből adódik – ahhoz, hogy a szövegek második-harmadik-ezerkétszázadik olvasásra is új értelemmel gazdagodhassanak, a kibeszélhetetlenség, a megfejtetlenség erőterét kell létrehozni. Ha nem kedvetlenít el első olvasásra a szöveg, akkor az üres helyek, a dramatizált talányok energiává válhatnak – Rilke ennek a legnagyobb mestere: hogyan lehet a hiánymetaforát a versértelem fókuszává tenni. Egy hiánynak a betöltési tere jó dramatizáltság esetén ezerszer energikusabb, provokálóbb, élőbben lírai, mint a kimondás által azonosítható értelem egyértelműsége vagy a versbeszéd manírjának egyéni, azonosítható vízjele. A hiány ugyanakkor hihetetlen üres is tud maradni – a sejtelmesség könnyen a lírizálás üres helyévé válhat: a hiány energetizálásához dramaturgiai érzék kell. Weöres a maga próteuszi alkatával az átváltozás misztériumát adja a rilkei hiánymetafora erejéhez. Weöres lényének sajátossága szerintem szintén a hiánymetaforában ragadható meg, a via negativa vezet el testetlen személyisége mindenné átalakulni képes lényegéhez. Weöresnek „nem sikerült megszületni“, és a prenatális képzelete a mindenné átváltozás tündéri erejével képes elvéthetetlenül leplezni önmaga középpontjának sugárzó hiányát.

— „az erősebb lét érzelemtelen, lényege nem lehet pokol vagy üdv.” – írod a Paulusban. Úgy érzem, ez nagyon nagy cél. Kiknek írod ezeket a verseket, mit kell megértenünk?

— A Paulusban az erotika és a szerelmi szenvedély eredendően amorális erejéről van szó. Nem immorális, csak épp etikai fogalmakkal megközelíthetetlen energiájáról. Az erősebb lét szintén rilkei fogalom a duinói elégiákból, a nagy megvilágosodások, revelációk, epifániák hasonlóan amorálisak. Pál megtérése nem etikai ügy – démonikus, még akkor is, ha a keresztény nézőpont az üdvözülés felől olvassa. Örök probléma ez: a művészi erő összeférhetetlensége az etikával. Tolsztoj és Shakespeare örök vitája – a Paulus-vers shakespeare-i és nem tolsztoji ebben az értelemben. A „kinek írok“-kérdése kicsit más: mivel a szövegeim nem intencionálisak abban az értelemben, hogy a vers létrehozásának alapszenvedélyén kívül nincs közvetlen célképzet bennem, mikor papíron megtalálok egy szöveget, a befogadás kérdése nekem valahogy mindig későb merül fel, a szöveg megírásának a folyamata után. Ez nem azonos a l’art pour l’art-tal, nem arról van itt szó, hogy szöveget írok a szöveg kedvéért, inkább arról, hogy a céljaink képzeleti köre túl szegény és behatárolt ahhoz képest, amiért egy ember verset akar írni. Kinek írom – természetesen annak, aki elolvassa – először Istennek, aztán önmagamnak, aztán bárkinek, akinek szüksége van erre az energiára, amit én magam is csak úgy találtam.

— A katedrális és a homokfúga után sejthető-e már, milyen lesz a következő versesköteted építménye?

— Sajnos nem. Valami látszik talán, felködlik egy lehetőség, de tilos róla még beszélni, mert nem akarom még a tudatomat bevonni a kötet-struktúra kialakításába – dolgozzon csak a tudatalatti, ameddig szüksége nem lesz rám! Vannak új versek, ez minden.

— A személyes munkádon túl az iowai nemzetközi irodalmi műhelyről szeretnélek kérdezni. Neves elődök után tavaly te képviselted a magyarokat, és nemrégiben, hagyományteremtésként, az Europoetica napokon bemutatkozott néhány külföldi alkotó. Van-e ennek a munkának folytatása?

— Iowa egy fantasztikus háttér a hatvanas évektől a magyar irodalomtörténetben. Nemes Nagy Ágnes, Székely Magda, Szabó Magda, Gergely Ágnes, Takács Zsuzsa, Oravecz Imre és mások Iowa-élménye beépül az életművekbe, néhányan olyan alkotóközösséggel léphettünk kapcsolatba, ami egy életre meghatározó. Gergely Ágnesnek és nekem is nagy szerencsém volt: ezerféleképpen kinyílik a világ, az új nézőpontok – mint egy buja kertben a virágok – elképesztő élmény. Idén Athénben és Budapesten lehetett a 2007-es iowai csoportot tovább együtt-tartani. Az Europetica Fesztiválon Chris Chryssopoulos, Alex Epstein, Jekatyerina Taratuta, Simone Inguanez és Aziz Shakir lehetett itt mint olyan vendég, aki a házigazdai szerepkört éppúgy betölthetné. A szellemi-baráti vendégség élményköre valódi „Lakoma“ – nagyon ritkán él át az ember ennyire szoros együttlétet. Egymás szövegeit is fordítjuk, persze, de még fontosabb az a szellemi cserebomlás, amit az alkotó terek egymásnak jelenthetnek.

(Szepesi Dóra)