Ezzel a kérdéssel most csúnyán beletrafáltál a közepébe, ugyanis a Nincs arany középpel eljutottam saját lehetőségeim határáig. Ebben a könyvben annyira lecsupaszítottam a nyelvet, a saját nyelvem, hogy a folytatás három lehetséges útjából csak kettő maradt: vagy burjánzóbb nyelvet alkotok, vagy megtartom a mostani minimalizmust. Ennél minimalistább ugyanis már nem lehetek. Burjánzani, burjánoztatni meg nem akarok, mert hiszen pont ezzel igyekeztem leszámolni a Nincs aranyban, s ezzel a leszámolással mint esztétikai alapvetéssel máig egyetértek. Ráadásul azért is kerültem légüres térbe, mert eddig mindegyik kötetemet úgy fejeztem be, hogy lezártam az összes kivezető utat, ezért mindegyik más és más nyelven szólal meg. Vagyis most nem tudok radikálisan másfelé menni, és ez zavar – viszont mintha rátaláltam volna egy folytatható útra, amit a Nincs arannyal fedeztem föl, így a folytathatóság örömét érzem, ami éppenséggel nagyon is új felfedezés. Valójában nem kell mást tennem, csak írnom, és majd közben kialakul.

Paródiákkal indultál, legalábbis ezekkel szereztél magadnak nevet, ezek jelölték ki a helyed a fiatal szerzők között. Az Így irtok én megjelenése óta írtál-e paródiát? Folytathatónak ítéled a „műfajt” – szerinted van helye, létjogosultsága a paródiának a kortárs irodalomban?

Az Így irtok énnel lezártam a paródiákat, nem írtam azóta, és nincs is kedvem, ihletem hozzá. Van helye az irodalomban, naná, szeretem is olvasni másokét, nagyon élveztem írni is, de már elmúlt belőlem. Az elmulasztásban nagy segítséget nyújtott a Korona Kiadó is: megjelenés után másfél évvel kivonta a forgalomból, merő bosszúból, ugyanis azt kértem, számoljanak el, hány példányt adtak el belőle, és fizessék ki a jogdíjat. Bezúzták, nem lehet kapni, nem lett kritikai sikere sem – ennél azért többet vártam. Azt hiszem, ezt nevezhetjük totális kudarcnak.

A Sárkányfű körül kialakult írói-költői csoport tagjaként tűntél fel. Mi a véleményed, meddig érvényes, meddig működőképes egy ilyen generációs csoportosulás?

A Sárkányfű nyolc éve megszűnt, a csoportosulás is felbomlott. Ennek inkább informális jelentősége van, odafigyelek az egykori társak, barátok munkáira, igyekszem velük találkozni, a rokonszenv nem múlik el – de ezen kívül semmilyen jelentősége nincs már.


(Kiss László)