Parázs kell nekünk, nem tűz
(Beszélgetés G. István László költővel Weöres Sándor: A teljesség felé című művéről)

„Hamvas Bélának, mesteremnek köszönöm, hogy megírhattam ezt a könyvet: ő teremtett bennem harmóniát. E könyv arra szolgál, hogy a lélek harmóniáját megismerhesd, és ha rád tartozik, te is birtokba vehesd. Az itt következők nem újak, nem is régiek: megfogalmazásuk egy kor jegyeit viseli, de lényegük nem-keletkezett és nem-múló. Aki a forrásvidéken jár, mindig ugyane virágokból szedi csokrát.”
                                                                                                     W. S.

- Weöres Sándor kutatója vagy. Hogy kezdődött?

-A szakdolgozatomat Weöres dalverseiből írtam, és hozzáolvastam az életművet. Akkoriban úgy éreztem, a weöresi bölcsesség szenvtelenségét, történettelenségét életszemléletté lehet tenni. Kulcsfogalma a tagolatlanság, ami ősi fogalma minden klasszikus bölcsességnek. A kínai, indiai filozófia szerint a tagolatlan örök állandó, a változó maja fátyla-szerű, illuzórikus és nem valódi felszínhez képest, megfogalmazza a lényeget. Nagyon csábító, eltávolító, de ugyanakkor erőt adó életszemlélet ez, miszerint a személyes vágyak, érzelmek, meggyőződések eltávolíthatók az emberi törekvésből, és akkor egyszer csak valami változatlan lényeghez jutunk el. Mondja is Weöres, hogy mindaz, ami személyes, változó, múlékony, csak ruha, és levethető. Ha ezeket dédelgetjük, akkor a ruhát melegítjük a testünk helyett.

- Különös élmény lehet elolvasni egyben a Weöres összest! Milyen az életműve?

- Monstruózus, nagy szabású, nagyon sokféle. Közhely róla az ezerhangúságot, a zenekari költészetet emlegetni, de tulajdonképpen ítéletet mondani róla a legnehezebb. Mert A teljesség felé is azt hangsúlyozza, hogy az igazi tudás a csöndhöz tart, tehát a kibeszélhetetlenségben, és a beszéd nélküliségben hiteles róla nyilatkozni. A Weöres életművel is valami ilyesmi a helyzet. Van egy Arielünk, szellemhez hasonlítható, egy a Shakespeare A vihar című drámájában szereplő Ariel-típusú, minden csodát fölbűvölni képes proteuszi alakú költőnk, aki minden megnyilatkozásával tulajdonképpen ellentmond önmagának. Könnyen a dekorativitás látszatbűnébe esik, mintha minden csupán egy alakzat, egy forma, egy motívum lenne, ami valamiféle mélyebb, de tudatosíthatatlan mintázat szerint működne.

- Így működik A teljesség felé is?

- A magyar olvasó A teljesség feléből távlatot, rálátást kap mindarra, ami túlságosan közel van és belebonyolódik élete kuszaságaiba. Tisztító útravaló ez. Ami a szépsége, varázsa, az a veszélye is egyben. Tudniillik egymást kizáró kijelentésekből, paradoxonokból, oximoronokból áll - például beszédes csönd és hasonló szerkezetek -, amik látszólag ellentmondások, igazából meg bölcsességek. A képtelenséget illetve a bölcsességet nagyon nehéz nyelvi szempontból tetten érni, ezért minden egymást kioltó kijelentés, paradoxon a bizalom légkörében kell hogy értelmeződjék, ahhoz, hogy az ember elhiggye, hogy ez nem csak zsonglőrködés szavakkal, lelki tartalmakkal.

- A teljesség felé 1945-ös mű, és Weöres Hamvas Bélának ajánlja.

- Hamvas ekkoriban ír egy kritikát a Hideg van-ról, Weöres első kötetéről, és ebben bíztatja az úgynevezett orfeuszi-líra továbbírására. Szerinte az a baj az európai költészettel, hogy túlságosan egyéniség-központú, vissza kéne jutni a Homérosz előtti tagolatlan ős-hangzáshoz. Azoknak a szövegeknek még megvolt az a fajta delejessége, amit egyébként Weöres A teljesség felé-ben a jó vers ismérvének mond. A műnek kristályszerkezete van, az öt rész, mintha a kínai öt elemnek megfelelően körforgást írna le. Az öt elem - a fa, a tűz, a föld, a fém, a víz - körforgása, ami egy napot, egy évet, ugyanakkor egy fejlődéstörténetet is analógiásan körbeír. Valamiféleképpen a megvilágosodás felé vezető út, amelyben a témák újra előjönnek, újra fogalmazódnak és örvénylenek. A korabeli kritika nem szerette, mert van benne az a híres rész, hogy mindenféle társadalomjavító szándékot irts ki magadból – ez azért a negyvenes évek közepén, amikor József Attila meg Illyés örökségében éltünk, merészen hangzott és sokan mondták, hogy egy olyan társasutazásra invitál, ami tulajdonképpen űrmesszeségbe visz minket, és a saját mindennapi gondjainktól és kötelességeinktől elidegenít.

- Mit kezdjünk vele ma?

- Amellett, hogy olvasgatjuk, és egyes kijelentéseit elmélyítjük önmagunkban, meditációs tárgyként, addig forgathatjuk, amíg olyan lesz, mint egy szép kavics, ugyan töredék, de evidens. És minden olvasással más alakzatot mutat. Szerintem már ez is nagy előny, ha apró bölcseleti kavicsokként csörgethetjük a zsebünkben, de több ez annál. Egy egységes világképnek a sugallata, kalauzolása, vagy egy olyan körív, ami összeáll egésszé. Annyira ritkán élünk meg olyan érzelmi-gondolati utazást, ahol a töredékekből teljes körív, erőt adó tapasztalat lesz. De a másik oldalát is látni kell: nagyon nehéz ennek a távolságnak a tartása mellett ténylegesen élni az életet. A weöresi életműnek is állandóan felmerülő kételye, önmagával szemben, ahogy egy versében is fogalmazza: „Átbóbiskoltam teljes életem, a látványok mind álmomban forogtak, semmit sem tettem, csak történt velem” - ebből is érezhető, hogyan válik az emelkedettség és a bölcsesség képviselője az életmű végén, kiszolgáltatottá a saját szenvtelenségének, derűjének. Mint ahogy semmilyen szerepbe nem lehet belekövülni, még a bölcsesség és a mindent elfogadás, a megvilágosodás szerepébe sem szabad. És ezt ő tudta nagyon jól, félt is ettől a túl korán kapott bölcsességtől, aminek a kételyével, démonjaival kellett megküzdenie.

- Hogyhogy túl korán kapta ezt a bölcsességet?

- Sokan mondják, hogy a születése előtt. Sőt, Károlyi Amy úgy búcsúztatta, hogy Weöres Sándor hazatért, tehát, könnyű volt neki ilyen nagy képzelettel rendelkeznie, mert meg sem született, prenatális képzelete volt… Érdekes az is, és ide kapcsolódik, amit Weöres a nyelvek átjárhatóságáról mond: olvassunk sokat olyan nyelven, amit nem ismerünk. Akkor jobban meglátjuk majd az értelem mögött lévő vers-zenét, ami alakzatként, mintázatként nem fog értelmetlen jelenségekhez, a földi lim-lomhoz gravitálni, hanem a jelentést egy magasabb szinten adja át. Sokszor írt úgy verset, hogy a dalhangzásnak az ideájából következtetett vissza jelentéstartalmakra. Megvolt a dallamváz, a zeneiség, ami a versnek a lényegét adta, s aztán talált hozzá jelentéspontokat, amik megkötötték ezt a művészi szerkezetet, súlyt és nehézkedést adtak neki. Azt mondja, hogy kell olyan élmény is, amikor ez a nehézkedés nincs, és ott van az értelem nélküli zenei alakzat. Ő ennek az abszolút utánozhatatlan és utolérhetetlen formaművésze, amikor az egyik legnehezebb klasszikus közép-ind verset, a Gita Govindát fordítja, szanszkritból. Ezek heptameterben íródott, borzasztó bonyolult versek, amelyeket gyönyörűen magyarul is vissza tud adni. Mindig ajánlja, hogy tessék a szanszkrit szöveget is olvasni, még ha nem értjük is, sokkal több átjön ebből a könnyed, nagyon erotikus, ősi burjánzó, szép, édes, színes szövegből. Ami gyönyörű fordításában úgy hangzik, hogy „Szekfűvirág lehelet zuhatagos öröm illatú délövi szélben…” Sőt, képzelt halandzsanyelven is verselt és a képzelt fordítását is megírta: „Dzsá gulbe rár kicsere/ Áj ni musztasz emó/ Aj ni manküvasztasz emó” – és magyarul: „Szél völgye, farkas fészke mért nem segítettél engem”… Egy szép panaszdal, Barbárdal, az a címe.

- Mire int A teljesség felé?

- Int távolságtartásra, arra, hogy a saját életünket nézőként figyeljük. Valamiféle szenvtelen szimpátiával, egy olyanfajta általános és mindenre kiterjedő szeretettel, ahogyan a napfény nem válogat élő és élettelen között, és mindenre egyformán világít, ugyanúgy próbáljunk ránézni a saját szenvedélyes személyes dolgainkra. Arra int, hogy szisztematikusan végignézve a világ dolgait, más szögben, fényben, perspektívában lássuk. Kicsit olyan, mint egy lelki Vasarely kép, egyszer csak átáll egy másik perspektívába ugyanaz a téralakzat, ha sokáig nézem. De arra is int egy kicsit, ami a görög jósda falán van, hogy „Ismerd meg magadat!” Vagy sokkal inkább az Upanisádok szellemében: „Ez vagy te!” És mi minden vagy te! Te vagy a változatlan erő, amelyik a legmélyebben van, amelyik az egységben és a mindent kioltó egyetemességben van. De te vagy a határtalanság, ami még a sokaság emlékezetével a sokaság esetlegessége… És mindezt próbáld valamiféle közönyön túli szeretettel fogadni. Tehát hogy ne kapálózz, ne gyűlöld és ne szeresd a szónak a szenvelgő – ő azt mondja, benyálazó – értelmében a saját lényedet, környezetedet, létedet, hanem maradj ebben az izzásban. Tehát parázs kell nekünk és nem tűz. És ami élet, az lebontandó, ami lét, az megőrzendő. Weöres azt mondja, hogy a művészet nem az esse (lét), hanem a posse (lehetőség) világához tartozik, s ha a létben megnyilvánul, attól a lét lesz gazdagabb.

- Ezért fogyaszthatóbb egy művészi formába öntött filozófia?

- A filozófiánál talán annyival lehet erősebb a költői retorikát követő és nagyobb ugrásokkal terjeszkedő, látomásos kijelentés-filozófia, hogy nem kell a gondolatot legitimálni. Nem kell adatolni, a kifejtést analitikusan taglalni, hanem ráérzéssel, az írás, az olvasás intuíciójának direktebb vállalásával lehet a gondolatot átadni. Meg ez a fajta gondolat kevésbé is tartozik az alkotójához, mint egy filozófiai analitikus gondolat. Tehát ő nem tarthat igényt mindarra, ami rajta keresztül gondolódik, amire rátalált. Ez nála nagyon erős, a mindenki bölcselete lesz, amit a mindenki ír, a mindenki, vagy a bárki gondol. S útravalónak ezt viheti. Weöres soha nem akar didaktikusan tanítani, tanítása mindig valamiféle mintázatra való rádöbbentés, az önmagadba nézés modellje.

- Mi az irodalomtörténet álláspontja? Weöres Sándor megvilágosodott volt?

- Említettem, hogy a korabeli kritika némi fenntartással fogadta. Utána, a 80-as évek Hamvas-konjunktúrájával nagyon fölértékelődött. Azóta is A teljeség felé ajándékozható műtárgy, élhető biblia. Szerintem eléggé fönt van az elismertsége. Az, hogy megvilágosodott volt-e, ezt így azért nem szokták föltenni, mert vagy igen, vagy nem. De a szövegek, azok jók. És azért, igen.

- A szövegekben van fény.

- Igen. És akkor teljesen mindegy, hogy az alkotójuk mit csinál.
  Azt ajánlja, ha mindezt megteszed, akkor tétlenséged is tevékeny, mint a napsugár, és tevékenységed is tétlen, mint az időjárás változása. Ez az, amivel az üres szofizmusnál erősebb egy ilyen kijelentés, a nagyon jól megtalált analóg képek, és az az elővezetés, amit a tanításában A forrás részben kifejt, hogy legyél olyan, mint az óriáskígyó, idomítsd saját lényedet, de ne akard se dédelgetni, se fenyíteni, se mértékletes maradni. Még mértékletes sem maradhatsz! Mert ha tudatosan mértékletes vagy, akkor meg takarékoskodsz, akkor még abban a körben mozogsz, hogy dédelgetsz, meg elnyomsz.

- Tehát a mértékletességet sem szabad tudatos életreceptként használni…

- Sose azt mondd, hogy ha más nem így tesz, akkor az milyen szörnyű, mert én tudom, hogy nekem mértékletesnek és teljesnek kell lennem. Nem győz erre a gőgre hivatkozni, mert ez az úton a legnehezebb poggyászunk vagy hívatlan útitárs lehet, ami még a legmegvilágosodottabb elmét is sokszor elkíséri, hogy én viszont most megvilágosodott vagyok! Tehát egy olyan reflexió nélküli állapotba kéne kerülni, amikor ennek a megvilágosodásnak semmiféle önfelhívó vagy összehasonlító jellege nincs. Minden misztikus bölcseletnek ez az egyik alapbuktatója, s akkor mélyebbre lehet zuhanni, mintha el sem kezdted volna a bölcseletet. Persze, valamikor erre is szükség van, hogy továbblendüljön az ember, s hogy ugyanazzal az erővel kijusson…

- Mi a kedvenced ebben a műben?

- Hál’ Istennek nincs egy passzus, amelyikre azt mondom, hogy ez az.

- Köszönöm a beszélgetést!



                                                                              (Szepesi Dóra)

G. István László költő, irodalomtörténész

Főlap