Falcsik Marit kérdeztük versről, zenéről, sorsról és A sorsvadászról

     Négy éve robbant be az irodalmi életbe. Nagy témákat pendít meg – sors, szerelem, istenélmény –, és tud újat mondani. Páratlan sikerének titka lírájának életszerűsége, jellemzik első kötetének fülszövegében. A Sanzon nehéz időkben, és a Változatok a szabadságra után készül a harmadik kötet, A sorsvadász.


– Megkésett karrierrel muszáj az élvonalba tartozni, vagy nem érdemes nekimenni – ezt annak idején elég erőteljesen megfogalmaztad magadnak. Azt is mondtad: a késői kezdés jutalma az, hogy nem írtad ki magad, van mit írnod. A kezdő stádiumot így sem lehet megúszni, de elsőre is „varázslódalokat” kell írni, hogy észrevegyenek. Nálad hogyan történik a „varázslás”? „…a jambusokban rejlő könnyű jó drog” – hogy idézzelek. Így van?

– Akárhogy is fogalmaztam, a „varázslást” nemigen lehet elhatározásból megcsinálni. Nekem olyan versnyelv adatott (számomra magától értetődő beszéd), ami az életszerűséggel és az erős zeneiséggel gyakorol hatást az olvasóra – s persze elsőre ez keltette fel a könnyűségért, a zeneiségért, a szövegeim „roncsolatlanságáért” kárhoztató kritika figyelmét is. Az idézett sor az indulásról szóló versből való, amiben az első kötet dalairól azt mondom: „.talán ajándék – az volt így e kezdet…” Én nem érzem könnyűnek a verseimet, annak ellenére, hogy a nyelvüket valóban természetes képződménynek tartom. Nem kreáltam ezt a nyelvet, nekem ez egészen az anyanyelvem.

– Izgalmasak az új verseid, hatásukra a régieket is kezdem olvasni újra, ismét nagy élmény számomra. Talán a zeneiségen túl festőiek, sok a „plain air”, a nap, a fény, a fény-árnyék, a pillanat, amikor egy-egy dolgot, jelenséget valójában észreveszünk, rögzítünk. Hogy viszonyulsz a költői korszakaidhoz?

– Kevéssé érzek korszakokat, de ha nagyon muszáj, azt mondom: befelé megyek. A zenei-festői hatás, a „varázsdal” után az intellektus, s ma már talán a lélek… Annyit érzékelek csak, hogy szépen lassan mind jobban megkapom a láthatatlan folyamatoknak egyre pontosabb kifejezhetőségét, aminek én magam nagyon örülök. Mindig is konkrét fizikáját-kémiáját tapasztaltam a léleknek, amit a napi beszédben szavakkal is le tudtam írni – ha ezt versben is képes leszek visszaadni, annál többre nem is vágyom.

– Nagyon tetszik a készülő kötet címe: A sorsvadász. A címadó verset meg a legutóbbi esteden elhangzottakat megismerve, ez a könyv mintha a szabadság új változata, új költői korszak nyitánya lenne. Mesélj erről, milyen lesz ez a kötet?

– Hát, ha az a szabadság egyik változata, hogy a lélek felismeri és követi az útját… Ennek a kötetnek még szójáték szinten sem lesz köze semmiféle szabadsághoz. A „sorsvadászat” nem más, mint megtalálni legjobb, de lehetséges énünket... Az énben az adott, a meglevő elfogadása: determinációk, hely és kor, öröklés, gyökerek, személyiségkorlátok satöbbi; illetve a felismert lelki lehetőségek betöltése: a harc a jellemmel, a vállalható feladat, a szeretet legkeményebb parancsai. Miféle köze lenne ennek a szabadsághoz?...

– Regényt is írsz, néhány fejezet már megjelent belőle, és nagyon erősnek találtam. De miért ír egy költő prózát? Egyáltalán, mennyire igényel más erőket egy regény?

– A prózát nem a költő írja, hanem az író. Engem nem költő voltom, hanem a megélhetés kötelessége akaszt meg abban, hogy író legyek. A regény elsősorban hosszabb, mint a vers. Vicc nélkül: rengeteg idő (tehát pénz és kötetlen életforma) kellene hozzá, hisz a regényben is pontosan azt az egy szót kell mindig megtalálni, csak éppen százezerszer több alkalommal, mint a versben… Amúgy nem más erőt igényel, hanem más eszközöket és főleg más szemléletet: a vers esszenciális lelki-gondolati műfaj, a regényben az életet „el kell mondani”, annyira életesen, hogy lejöjjön a papírról…

– „Ami fontos, az vagy vers, vagy zene” – ezzel nyit a honlapod. A Nyitott Műhelybeli esteden felolvasásodat Láposi Farkas gitárművész játéka egészítette ki. Különös az összhatás, az improvizatív háttérzenét a verssel egyenrangú megszólalásnak érzem. Hogy találtál rá?

– Farkas egészen kivételes, egyedi tehetség; örök kísérletező. Most blues-jazz-gitárosként nyomja, de nem lehet beskatulyázni őt egy műfajba se. Egy dübörgő blues-bulin szerettem bele a játékába: elképesztett, mit művel azon a négy húron… Mert ő hat helyett négy húron, a maga fejlesztette ún. tenorgitáron játszik. Döbbenetes a viszonya a hangszerével: mintha összenőttek volna.
Nagy a rokonság a hangunkban: egyszerűség, emelkedettség, némi hűvösség, virtuozitás, meditatív hajlam… Nem klasszikus vers-és-gitár összeállítás a miénk: Farkas elektromos gitáron kísér, ez nagy lehetőséget ad a hangzás változatosságára. Az ő hosszabb zenedarabjai közé illesztjük az improvizációjára felhangzó versek egységeit. Több ilyen estet is tartunk az idén; pl. áprilisban Miskolcon, a Spanyolnátha meghívására, májusban Székesfehérvárott a kortárs fesztiválon, az Árgus szervezte irodalmi programban. Reméljük, hallgatóságunk is ugyanannyit kap ettől a sajátos műfajtól, mint amennyi örömet nekünk okoz.


                                                                                  (Szepesi Dóra)

Falcsik Mari versei a BárkaOnline-on

Főlap